Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)
1992-06-13 / 162. szám
8 aj Dunántúli napló 1992. június 13., szombat Könyvespolcomon Gesztus a történelemnek Amikor az író naplót vezet, vagy vallonjást készít, bizonyára a legemberibb ajándékot kínálja olvasóinak: önmagát. Ezzel a várakozással vettem kezembe az idei könyvhét újdonságai közül először azokat, amelyek a fikció jelmeze nélkül mutatják meg szerzőiket. Elvégre a művészethez, ahogy Schönberg mondta, elég az | igazság. Am ennek kimondása : a múlt dokumentumává is vá- j lik. Gesztus a történelemnek. De magunknak tartozunk vele. Mert a nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap. Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap. E gondolatot Márai Sándor naplóinak új kötetéből (Napló j 1958-1967, Akadémiai-Heli- ! kon) mentettem. Egy magányos lélek belső drámájának 1 tükörcserepei ezek a feljegy- | zések, az olvasó többféleképpen illesztheti őket egymáshoz, de a töredékekből összeálló képekről ugyanaz a szigorú tekintetű szempár néz felénk. „Miért ír egy ember?” - kérdi a szerző könyve 249. lapján. „Valamit el akar mondani az embereknek - de mit? Személy szerint néha azt hiszem, ezt: tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki vagy valakik az élet eleven, természetes rendjéből Rendszert akarnak csinálni.” Ez a morális szigor adja meg a személyes hitelét annak az engesztelhetetlen kritikának, melyet a kommunizmus kollektív ideológiája vált ki belőle, s érteti meg velünk azt a kiábrándultságot, mellyel a keleti kihívást némán és tétlenül fogadó Európát szemléli. Ekkor már Amerikában él, ahol elismeréssel tölti el „a tolerancia és a fegyelmezett együttműködés szelleme”, de kétkedve figyeli a „dollárfrász” hétköznapjait, j a „dacosan és tudatosan sivár” Houstonról pedig megjegyzi, hogy a „szép” kanti fogalmá- í nak e városban nincs fedő* szava. Nem könnyű hát kimondania, hogy az emigráns életének legfontosabb pillanata, amikor „immigráns” lesz: már nem elhagy valamit, hanem belép valahová. Ez a pillanat mégsem ajándékozta meg őt az otthonra lelés boldogságával. Idegen maradt Amerikában is. Ezért anyanyelvéből épített magának szellemi hazát. Nem csoda, hogy művészként is szigorú. Naplókötetei tudatos rostálás és szerkesztés eredményei, hiszen ennél jóval több napi jegyzetet vetett papírra. Az eddig kiadatlan szövegek első részét tette most közzé a Vörösváry kiadó Ami a Naplóból kimardt 1945-1946 címmel. Valóban kár lett volna fiókban hagyni ezeket az írásokat. Ugyanaz a gondolati és lelki igényesség jellemzi őket, mint a már ismert kötetekben, s ugyanaz a tömör, szentenciózus stílus. A feljegyzések átlagosan fél lap- nyi terjedelműek. A zsenik néha kis bögrében főzik a levesüket. Kertész Imre Márai Naplóit a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomatának nevezte. Az ő Gályanapló-jára is érvényes mindez, mely szinte Márait folytatva a hatvanas évektől máig terjedő időszakaszt fogja i át, csak éppen hazai néző• pontból. A könyv címe arra a i szellemi utazásra utal, amelyet i az író tesz meg egy személyiségellenes kor szirtjei és zátonyai közt hajózva, a gályapad pedig talán az angyalföldi panel-félszoba, ahol a lapok készültek. Kertész Imre is polgár, mint Márai, s számára ez a tény annyit tesz, hogy felnőtt ember, aki nem hajlandó visszahátrálni a pubertásba. „Az egzisztenciát akarom, a szembenállást, a sorsot, de az én sorsomat, ami senkivel sem közös” - írja. Ezért nem képes megalkudni az önkényuralommal, mely a magát megalkotó (s ha kell, elbukó) ember helyére az alkalmazkodó embert állította, akinek valósága tüneti valóság, léte helyettesítő lét, s aki az őt magát pótló funkcióvá alacsonyodik. S ezzel máris az író legbelsőbb gyötrelmeinek tanúi vagyunk. A funkcionális ember világában ugyanis foglalkozhatsz az élet minden problémájával, csak magával az élettel mint problémával nem foglalkozhatsz. Pedig a szerző felfogása szerint a regényt egyetlen lehetséges tárgya „az élet visz- szavétele, megélése, és az. hogy eltelünk vele, egyetlen áhitatos pillanatra, mielőtt elmúlunk.” De kifejezheti-e a regény a látszatlét realitásának és a teljes értékű megélés igényének feloldhatatlan ellentmondását? Kertész Imre művei úgy felelnek erre a kérdésre, hogy a szabadságát vesztett ember sorstalanságát ábrázolják, s arról vallanak, hogy az egyetlen beteljesíthető élmény a kudarc. Múltbeli hajóutunk befejező stádiumát a Jelenkor Kiadó egyik könyvheti meglepetése, Nádas Péter és Richard Swartz Párbeszéd (- négy nap ezerkilencszáznyolcvanki- lencben -) című könyv segítségével tehetjük meg. A dialógus résztvevői, a magyar író és svéd barátja, látszólag nem tesznek mást, mint hogy egy- ? szerűnek látszó történeteket mesélnek s értelmeznek egymásnak. Ilyen a cserbenhagyott prágai asszony históriája, akinek kiszolgáltatottsága jórészt abból a körülményből fakad, hogy prágai, s nem pedig, teszem azt, bécsi. Vagy itt van a (nyugat)berlini nő esete a banktisztviselővel, aki 'nem hajlandó kölönleges bánásmódban részesíteni előkelő ügyfelét. Elegendő vigaszt kí- nál-e, cserében a kettejük közt fennálló különbségért, az a tény, hogy a kishivatalnoknak módjában áll a szabályokat személyválogatás nélkül érvényesíteni? De a legtanulságosabb mégis a magányos sétáló esete az őrkutyával. Ehhez persze, tudni kell, hogy az előbbi Budapestről érkezett, a kutya viszont német vezényszavakból ért. N. P. és R. S. csevelye tehát meglepő távlatokba helyezi e „tanmeséket”, s megértjük például, hogy Halina, a lengyel nő, miért nem képes egyszerre tojást főzni és teavizet melegíteni, ami magától értetődő lenne, mondjuk, egy „kibernetikusán” azaz összetett módon cselekvő amerikai asszony esetében. A „keleti” és a „nyugati” j ember párbeszéde végül egy , kérdést vet fel. „Ha az ember valamit meg akar hódítani, s akkor valami mást elveszít. j Mit nyer és mit veszít?” Nagy kérdés! Nagy Imre A vidéki színésznő nem vágyik lila ködökre róla. A pécsi belvárosban beszéltünk meg találkozót. Megjelenése, vibráló szépsége feltűnést kelt, csikorogva fékeznek előtte az autók a zebrán. Hangja hol mélyen búgó, rekedtes, hol csilingelő. Oldottan beszél, napi politikáról, kedvenc üvegboltjáról, a salátakészítés fortélyairól egyaránt. Magáról is - őszinte, talán sebezhető.- Sebezhető vagy?- Igen. Sajnos, túl őszinte. Sosem hallgatom el a véleményem. Azt hiszem, a színházak is emiatt váltották egymást olyan sűrűn az életemben. Utálom a képmutató embereket, pedig a színésznek meg kell tanulnia, hogy olykor tartsa meg a véleményét, különösen rendezővel, igazgatóval szemben. Nekem ez nem fog sikerülni...- kacag fel harsány kétértelműséggel.- Úgy tudom, már két éve nem vagy tagja színháznak. Szerződnél, ha hívnának?-A jó színházi, alkotó közösség, a feszített közös munka persze, hiányzik, de azt hiszem, mégis nemmel válaszolnék. Inkább mint vendég, ha nekem tetsző szerepet ajánlanak. Jó néhány „lila ködöt” volt már alkalmam eljátszani. Lila ködök helyett jobb szeretem az őszintét, emberit, a megfoghatatlanságában is életszagút. Másfelől sokszor kellett tudomásul vennem: a tehetség nem mindig az első helyen álló szempont. Személyes kapcsolatok irányítják a sorsodat, az számít, kinek vagy fontos... Most magán- színházban gondolkodom.-Mennyiben jelent előnyt a szépség a pályán?- Nem előny és nem hátrány. Számtalan szexbomba szerepet játszottam. A legnagyobb kiszolgáltatottságot a teljes lelki lemeztelenedés jelenti. Ez a produkció, ehhez pedig olykor borzasztóan magányosnak kell lenned. A Rencz Antal rendezte Magyar Médeában 27 évesen egy 48 éves, alkoholista, depressziós, fásult asszonyt alakítottam. A kollégák hitetlen- kedve kérdezték, mi után, miből építhettem fel azt a 48 éves embert. ;.-Úgy gondolom, a taps sosem csak a nőiességemnek szólt.- Most mintha ritkábban szólna neked a taps. Az üresjáratokban mivel telnek a napjaid?- A televízió szerencsére most is számít rám. Egyébként reggel ötkor aerobic-kal kezdem a napot, aztán a családom, a barátaim, a könyveim jócskán kitöltik az időmet. Nem szabad csak a színpadot látni. Fontos, hogy legyen gyereked, akinek továbbadhatod a tudásodat, és akitől tanulhatsz, éretté lehetsz, így tudsz őszintén játszani. Igazán boldog akkor vagyok, amikor sokat dolgozom.- Legközelebbi terveid?-A napokban kezdünk próbálni egy daraböt. Hajléktalanokról, konkrétabban egy hajléktalan, megroggyant, de mély lelki életet élő emberpárról szól. Valóságos képet ad mindannyiunkról. Most kószálok a pályaudvarokon, a lakótelepeken, talán a népkonyha közelében is teszek egy kört. Próbálok azonosulni, némileg már a szerepben élek... Júliusban lesz a bemutató. Tröszt É. Melinda A Nyúlj a szoknyám alá című kétszemélyes színjátékban láthattuk tavaly megyeszerte, a hírek szerint ötvennél is többször kelt el a darab, ami magánszínházi berkekben figyelemre méltó eredmény. Korábban vidéki színházakban tűnt fel, Szemes Mari után ő játszotta először Göncz Árpád Magyar Médeáját. Völgyi Melinda, a békéscsabai közönség egykori kedvence négy évvel ezelőtt költözött családja után Pécsre. Az utóbbi hónapokban azonban ismét nagy a csend körülötte. Sem Pécsett, sem másutt nem hallani Pécsi könyvsiker Napjaink érték-válságában a valóban kigyomlálni szükséges „ünnepek” és „napok” ál-érté- kei mellett sajnos veszélybe kerülnek valódi értékeink is a refrénszerű pénzhiányra vagy még hitványabb okokra való farizeusi hivatkozással. Örömteli kivételt képez (még?) a könyvhét és a Szép Magyar Könyv évenkénti pályázata, nemes versengése. Korábbi pécsi sikereink (pl: „Népi építészetünk nyomában” stb.) méltó folytatásaként ezúttal is a legnehezebb műfajban: a művészeti könyvek és fotóalbumok kategóriájában díjazták „A pécsi Székesegyház” címmel a Pécsi Püspöki Hivatal kiadásában, Dercsényi Balázs és Rácz Julianna szerkesztésében tavaly megjelent gyönyörű fotóalbumot. A kitűnő szöveges rész dr. Levárdy Ferenc, Boros László és néhai Kalász Gyula ihletett hozzáértését dicséri, a színes fényképeket Pécs ismert művészfotósa, Csonka Károly alkotta remekbe, kiérdemelve a Magyar Fotóművészek Szövetsége különdíját is. A hagyományos könyvpályázat iránt szerencsére megmaradt hatalmas érdeklődést a számok is bizonyítják: 32 kiadó 160 könyve érkezett bírálatra a közismert nehézségek és az értékes irodalom látványos háttérbe szorulása ellenére! A rendkívül szigorú és körültekintő értékelés során nem csupán a szemet gyönyörködtető külső megjelenés, a képek-raj- zok szépsége, sőt még az „eladási mutatók” se döntőek, mert a 17 fős szakzsűri figyelembe vette a könyv tervezését, a megfelelő betűtípus-választást, a szöveg- és képelhelyezés esztétikai színvonalát, a papírfajta megválasztását (még a szálirány-helyességet is!) a nyomtatás, színhelyesség, festékezés, kötészet stb. esetleges hibáival. A könyvkészítés avatott mestereinek és művészeinek (a kettő ugyanaz!) díjjal történő teljes elismerése a megtiszteltetésen kívül nagy öröm is a városukat szerető, annak értékeire méltán büszke pécsi „tükék” és polgárok (a kettő nem ugyanaz!) számára. Emiatt is érthetetlen, hogy (az előző évvel ellentétben) miért nem kapható ez a remek kiadvány éppen a helyszínen, a Dóm bejáratánál?! Is- merve-tudva ennek a „magyarázatát”, a helyzet ismeretében megmagyarázhatatlan ez a hibás döntés, aminek következtében naponta lesznek szegényebbek jelentős bevétellel az egyház illetékesei, a látogatók pedig egy nívós-szép pécsi emlékkel! Az idegenvezetők pedig mentegetőzni kénytelenek mások hibája miatt az elégedetlen vendégek előtt, akik joggal szeretnének vásárolni itt is, mint bárhol Európában a budavári Mátyás templomtól a Notre Dame-ig vagy a Westminster Abbey-ig. (Es még mi panaszkodunk, hogy milyen keveset költenek nálunk a külföldiek!) Reméljük, hogy a kiemelkedő, országos sikert többnyelvű szalagfelirat hirdeti majd a díjnyertes könyvön, amely a legrövidebb időn belül nemcsak a Dóm bejáratánál, hanem könyvesboltjaink kirakatában is hirdetni fogja ennek, a minden pécsi könyvbarát otthonába illő album európai színvonalát, amely megismerteti olvasóit a város büszkeségének sokak által még fel nem fedezett - rejtett szépségével, értékeivel is. Dr. Szász János
