Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)
1992-06-09 / 158. szám
8 aj Dunántúli napló 1992. június 9., kedd gg|g O - | |§ Ítpí $. - '<f ■■- ,A -g-- - ,| fi - ./'-' •"■> >& -A .& < Mire komfortos lett, elfogytak a gyerekek Ez maga a puszta gyűlölet Az erőszak éve? Alapos oka van a figyelmeztetésnek „Weimarral is így kezdődött” - írja az ilyen ügyekben különösképpen visszafogottságáról ismert német Die Welt, miközben a történet nem szenzáció. Sokszor, sokfelé ismétlődött. Ami a drámai tálalás magyarázatának tűnik, hogy a történetek sokszor és sokfelé ismétlődhetnek is. A közeli jövőben - és nem csak Németoszágban. Mi a történet? „Ez maga a puszta gyűlölet. Minden irányból jönnek, két-, háromszázan: punkok, álarcosok, magukat autonómoknak nevezők, de olyanok is, akik egyébként senkinek sem tűnnének fel”. S ami ezután következik: vad randalirozás. Különféle szélsőséges csoportok közötti „rövid, de heves összetűzés, olyan, hogy csak az járhat jól, aki kimarad belőle”. A színhely a gyakorlatilag . Bonnhoz tartozó Bad-Godesberg, a dátum pedig: jelenidő. A következmény: feldúlt utca, 9 sebesült rendőr és az ügybe véletlenül belekeveredett két sérült civil. Kis csata volt. Mi a következtetés? Egy szomorú asszony egy mondatos megjegyzése: „Weimarral is így kezdődött”: Mármint ilyen jól szervezett botrányok is előkészítették Hitler hata- lomrajutását, hat évtizede. Ezért szerkesztett ebből négy hasábos, feltűnő címet a hamburgi újság. Miért a figyelmeztetés? Mert mintha 1992 egyre inkább az erőszak, a szélsőségek éve lenne. Világtünet, - mi sem maradunk ki belőle, sajnos vannak jelei. Miért? Ez is kell ahhoz, hogy Európához tartozónak számítsunk? Kocsis Tamás Európa: csak homokszemek? Hatszáz mázsa remény (I.) Zselici iskolalatolgató: Somogyhárságy A tanév végén inár különösen csendes az iskola Soniogyhárságyon Fotó: Läufer László Csak homokszemek zavarják az európai integráció startra kész gépezetét? Tény, hogy Európa biztonsági ügyeiről nyilvános vitába keveredett a NATO-érdekeket hangoztató Egyesült Államok, s a Nyugat-európai Unió nevében un. Eurohadtestet szervező Franciaország és Németország. Tény: éles szópárbajokat is kiváltott, hogy ki illetékesebb a kontinens legégetőbb bajainak (FÁK, Jugoszlávia) kezelésében, a kevesebbek Európa Közössége, vagy a nagy család, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet? A legújabb tény pedig, hogy Dánia népszavazáson elvetette a csatlakozást az integrált Európához, s ezzel azt is megkérdőjelezte, hogy 1993 január 1. tényleges születésnapja lehet-e az oly nagy gonddal megtervezett új Európának? Fogaskerekek törnek tehát össze az együttműködésre konstruált gépben? Tény: hasonló dolgok mindig történtek az elmúlt évtizedekben, amikor nagyot lépett a Közös Piac. De az is tény, hogy most minden korábbinál nagyobb ellenállás mutatkozik utólag a meghirdetett elvi egyetértés gyakorlati érvényrejuttatásával szemben. Átmenetileg? Tartósan? S akkor mi lesz velünk? Ezek a bizonytalanságok társult tagságunkat az EK-ban biztosan nem érintik. De ami még fontosabb: ne térítsenek minket el attól, hogy a szó teljes értelmében korszerű Magyarország próbálja átlépni a harmadik évezred küszöbét - egy fejlődő Európa részeként.- Nagyon is sokminden az, amire vágyakozik ember - mondja kitérően. A mandulaszem nagyra nyílik a csak sejthető szeplők között, majd ismét összeszűkül, akárha virág volna. A szeme beszél, de a nyelvét inkább elharapja, semhogy a pályával kapcsolatos elképzeléseiről bármit is eláruljon. A vágyairól, az álmokról? Még szemrebbenésnyit sem. Pedig Horváth Orsolya osztályelső és a szigetvári gimnáziumba is felvették vár, de mintha még amiatt is röstellkedne, hogy szülei ebben az iskolában pedagógusok. Túl vagyunk már a csengőszón, terebélyes fa koronái közül les ki a napfény az udvarra tóduló gyerekekre. Van hát alkalmam találkozni az édesanyával, a kicsiket tanító Horváth Józsefnéval is, aki aztán nevetve legyint: „Miért nem beszélsz arról, hogy három éve jársz a zeneiskolába és a zongorával is próbálkozol?”- Könyvbolond ... - teszi még hozzá. A szőke, vékony Tapsonyi Márta egykedvűnek tűnik. Ki gondolná a fehér bőrű, törékeny lányról, hogy édesapja mezőőr, édesanyja az erdészetben dolgozik és a bátyja is erdésznek tanul Barcson? Márta számot vetett azzal, hogy szigetvári 509. számú Szakmunkásképző közismereti osztályába iratkozva egy év gondolkodási időt nyer. Egy fekete hajú fiú, Albert György meg arról beszél, hogy ő most már mindenképpen géplakatos lesz, holottt bútorasztalosnak készült.- A nyelvtannal szúrtam el! - mondja végül faggatózásomra, de a pelyhedző bajusz alatt megvillanó félmosoly azt jelzi, hogy nem bánkódik különösebben a pályamódosítás miatt.- A konzervgyárral - ahol édesanyám is dolgozik - szerződésem is van. Persze ez kétes dolog. Hogy felbontják-e a szerződésemet később vagy nem, azt nem tudhatom előre.- Én meg hentesnek készültem - szólal meg a fiúk közül a megjelenésében is tekintélyes, szőke szemöldökű Torbó Dezső. - Jelentkeztem is Kaposvárra, de olyan kevesen voltunk, hogy nem indítottak osztályt. Én meg így lettem bú- torsztalos-tanuló, ahová 3,7-es bizonyítvánnyal vettek fel. A Somogyhárságyi Általános Iskola épülete még a fiatalabbak közé tartozik. Aki benyit ide, arra a folyosó faláról, mindjárt a bejárattól balra, egy szigorú tekintetű, fehérhajú öregember arcmása tekint. A szigorú tekintet mélyéről meleg szemek lobognak elő még a fényképről is. - Id. Kapoli Antal Kossuth-díjas fafaragónak, a falu híres szülöttének emlékét becsben tartják e falak közt. Amúgy pedig azt mondják, ez a tájék, a zsákutcás Somogyhárságy egyébként is Somogy már, ahonnan Kaposvár nemcsak lélekben, de légvonalban is közelebb van, mint Pécs. Az pedig már csak a kárhozatos örökségek egyike, hogy a Somogyba vezető, járható utak itt is megszakadnak a megyehatárnál. Az igazgatót, a tántoríthatatlan kedélyű Haracsi Miklóst adminisztratív teendőibe temetkezve találom. Az asztalán fel- tomyozott papírrengeteg fedezékében. Szabadkozom, hogy hívatlan vendég vagyok, és csak az a kérdésem, karcsúsodott-e az intézményük, mióta az ön- kormányzatok próbálnának a saját lábukra állni.-Kijelentettem a tantestület előtt - kínál azonmód hellyel - hogy amíg én leszek itt az igazgató, addig én innen pedagógust el nem küldök! A hangsúlya szerint indulatos kijelentést derűs, pirospozsgás mosoly, majd a további mondandó kiséri:- A három falu gondjai ugyan lecsapódnak az iskolában is, mi 72 ezer forintos fejkvótával vagyunk kénytelenek gazdálkodni, hiszen kis iskola vagyunk. Az egycsoportos óvodánkat, ahol most 30 kisgyerek van, főként a székhelyközség, Hárságy finanszírozza. Na és mire bevezettük a központi fűtést, mire komfortos lett az iskola, elfogytak a gyerekek: Vá- sárosbécről 16-an, Magyarluka- fáról 8-an járnak ide, velük együtt is már csak 83 diákunk van. Másfél évtizeddel ezelőtt még 170-en voltunk! Pedig most már van színes tévénk, videónk, a közművelődésivel közös, szép könyvtárunk is. A kormány Ígéretére számítunk: ha a 100-as létszámúnál kisebb iskolák megkapják a fél-félmilliót, abból télre a 600 mázsa szenet meg tudjuk vásárolni. A lakosság lassan fogyatkozik, alig lassabban, mint ahogy a munkanélküliek száma nő. Az idén már csak 11 nyolcadikos végez itt, a többség a szigetvári szakmunkásképzőt választotta, de van aki Pécsváradon a húsipariban, a Sellyéi Mezőgazda- sági Szakmunkásképzőben vagy Villányban a növénytermesztő szakon tanul tovább. A diákokban úgy jó, ha még gyanútlanul növekszik a jövő. Elfogultságok, megyehatárok nélkül, amíg lehet. Bóka Róbert Valahol Németországban-Há’ micsinyátá’, te, hüle?!- Mikor Árnál ideér, már mindenkit ráz a nevetés. Pedig Árnál minden sztorijának az a vége, hogy a sűrű húsú, sűrű szavú asszony igazának tudatában vasias tájszólásban elkiáltja magát, hogy: há’ micsinyátá’, te, hüle?!” Árnál meséi háromfélék. Leggyakraban az őt körbevevő' férfiakról rántja le a leplet. Apait-anyait beleadva szeretne fétjhez menni. Ám válogatós. S egy Szlovéniából Münchenbe szakadt, átlagos kinézetű, negyvenes, betanított munkásként dolgozó nő, különösebb vagyon nélkül azért nem viheti túlzásba a válogatást. Ezt ő is sejti, de ettől még nem egyezik ki a maradékelvvel. Két német férjjel már felsült az elmúlt húsz évben, ezért jó lenne találkozni a véglegessel. Árnál másodikszámú történetei Szlovéniába vezetnek vissza. A szülőfaluhoz kötődő anekdoták fő mondandója, hogy nincs az a kincs, amiért véglegesen hazatérne. Családja, otthoni ismerősei, szerettei, falubelijei elvarázsolt távolságban élnek az ő Európájától. Most épp azt beszéli el, hogy legkedvesebb bátyja kidobta az ablakon a húskonzervet.- Há’ micsinyátá’, te, hüle?!- rikácsolta Árnál, felidézvén ezzel a még télen zajlott esetet.- Az a szerencsétlen asszony most jött haza, csak azért tette eléd azt a konzervet, hogy megtöltsd azt a beles fejedet legalább addig, amíg elkészül az ebéd, te meg kihajítod.Nincs annak a konzervnek semmi baja, jobb országokban akkor is megeszik, ha jót akarnak enni. És ha egyszer te főznél valamit, letörne a kezed? Erre azt kiabálta a bátyám, hogy ha az őfelesége lennék, jó agyon is verne. Nem is mennék haza semmi pénzért, nem én! Nem bírnék én ezek között éni. De Amált mostanság gyakorta kínozzák afféle félelmek, hogy mi van, ha mégiscsak haza kell menni. Ezt ugyan nagyobb társaságban nem mondja ki, de harmadik típusú történetei ezekről a félelmekről tanúskodnak. Ezek a mesék is humorosak, mégis inkább csak kínos mosolygást váltanak ki a többiek- ből, mint vad hahotát. A végük- rők hiányzik a „há micsinyátá” kezdetű szlogen. Ezek a történetek arról szólnak, hogy Amál- nak mi a véleménye a keletnémetekről. így említi őket, s néha odabök a tévére, hogy lám, a televízió hírei és kommentárjai is keletnémeteknek titulálják az exszocialistákat, minthogy továbbra is két Berlin létezik, egy keleti és egy nyugati. Amióta a két német állam egyesült Árnál életszínvonala sokat romlott. A bérek nem növekedtek, az infláció viszont meglódult, de ezt még mindig elviselné, csak munkanélküliség ne érje el őt is. Az asszony ezt szörnyű igazságtalanságnak érezné. Szerinte a keletiek ügyetlenek, lusták, bunkók, •vagy hát kultúrálatlanok. Ám akkor is németek. És a többi német majd az ő pártjukat fogja, ha aközött kell választani, hogy ki maradjon munka nélkül, Árnál, vagy egy keletnémet. Edit, Árnál nyugatberlini barátnője ezt képtelenségnek tartja, de minden másban egyetért, ami keletnémeteket illeti. Edit győri munkáslány volt, mindaddig amíg bele nem zúgott egy német egyetemistába, az meg belé. A német fiú elvette és elhozta Nyugat-Berlinbe, aztán - ahogy ő mondja - „gajra ment” a házassága. Editből nyugatberlini munkáslány lett immár tizenöt éve. Vissza ő sem akar menni, itt jól megvan, nem dúskál ugyan, de filléres gondjai sincsenek. Az egyesülés óta az ő relatív jövedelme is csökkent, a fő baj azonban az, hogy válása miatt nem kapta meg a német állampolgárságot. Edit így bíztatja magát és barátnőit:-A keletnémetek nem végzik el azt a munkát, amit mi. Nem is akarják. Nekik az büdös, meg nehéz. A mi részlegünkben már megfordult vagy száz keletberlini lány, de tíz se maradt meg. Egyik nap jönnek, a másik nap mennek. Aki megmarad, az is jó ha eléri az ötven százalékot. Ha az ötvenet nem érik el, akkor elküldik őket. De még a legjobbak is csak időbéresek. Én a jugo- szlávokkal meg a törökökkel akkordban dolgozom, megvan a százharminc-száznegyven százalékom, s ezzel összejön kétezerszáz márka. Ők meg, ha elérik az ötven százalékot leállnak, beszélgetnek, cigiznek. Látom, hogy a főnököm nincs róluk nagy véleménnyel, de nem igen szól rájuk. Bólogat a hétvégére összegyűlt társaság többi tagja is. Gesztusaikban sajátosan keveredik a lesajnáló gúny, a mi-már-tudjuk-mert-nem-va- gyunk-akárkik érzetének maga- sabbrendűsége, és a németekkel szembeni kisebbségi érzés, az irigység, no, meg a munkahelyet féltő szorongás. Újabb és újabb történeteket hallok a mindenre totálisan alkalmatlan keletnémetekről, és elnéző főnökeikről, akik miközben összekacsintanak a jól húzó külföldiekkel, valahogy mégis egészen másképp beszélgetnek a keletnémetekkel.-Egyszer csúnyán legorom- bított a főnököm - kezdi Karesz, aki Pécsről jött, és néhány hónapja hatodmagával egy építkezésen dolgozik. - A csempe miatt esett nekünk, mert olyan volt a fúgája, mint az ökörhugyozás. A kitörés végén rákérdezett, hogy melyikünk barmolta el, s akkor már meg kellett mondanom, hogy Arnold volt. Ő erfurti. Erre a főnök csak annyit dünnyögött, hogy csináljuk újra. Amoldnak egy rossz szót se szólt. Igaz, szépen se nézett rá. Egyszerűen átnézett rajta. Ebédkor viszont mi ettünk, ahol magunk alá rogytunk, Arnold meg bement a nyugatnémet kőművesek öltözőjébe, és ott evett az ő asztaluknál. Minket oda sosem hívtak. Hallgatom a sorjázó történeteket, s arra gondolok, hogy kinti magyarjaink mintha nagyon is úgy tűnhetnék fel: kétfajta német létezik, az egyik a nyugati, a becsületes, tudatos, okos, igyekvő, emberséges, a másik a keleti, a használhatatlan. Létezett már egy efféle besorolás, igaz, ellenkező előjellel- de sokat is ironizáltunk rajta!- s akkor olybá tűnt, hogy kiválogatták a németeket: keletre mentek a becsületesek, nyugatra meg a csúnya kapitalisták, sőt, a fasiszták. A témától egész este nem szabadulhattunk, bár a kép kissé változott. A később megszólalók sem vitatták a keletnémet munkaerő viszonylagos használhatatlanságát, viszont állították azt is, hogy a nyugatnémet alkalmazók közel sem ennyire elnézőek. Szívfájdalom nélkül elküldik az alkalmatlanokat, legfeljebb a keletnémetek egy nappal több türelmet kapnak, mint egy magyar vagy török vendégmunkás. S hogy miért maradt a társaságban mégis Árnál véleményének nagyobb holdudvara, s miért tértek makacsul vissza a beszélgetők ehhez a témához?- Ezért! - mutat a képernyőre az ugyancsak építkezésen dolgozó Gyuri. A tévében éppen keletberlini neonácik követelték - hol mosolyogva, hol pedig üvöltözve -, hogy „ki a külföldiekkel!”- Ha ebből törvény lesz, mehetünk vissza a falunkba - folytatta Gyuri. - Miért ne lehetne belőle törvény? Az itteni jobboldali, idegengyűlölő mozgalmak nyilván megerősödnek, s akkor előbb-utóbb lesz ennek valamilyen törvényi következménye. A honatyák megúnják a bőrfejűek handabandázását, és hazazsuppolják a külföldiek nagyrészét. Mert marhaság, hogy azt a munkát, amit mi végzünk, az itteniek nem csinálnák meg. Dehogynem. Ha majd a keletnémet nem kap már munkanélküli segélyt sem, és csak a külföldiek által itthagyott munka marad, akkor választhat az éhhalál és a culágerság között. És akkor beáll culágemek. Csend szakadt ránk, amin áttört Árnál rikácsolása:- Há micsinyátá, te, hüle?! Minek kellett elrontani a hangulatunkat? Újra fölbuggyant a nevetés, emelkedtek és összecsengtek a poharak. Ungár Tamás
