Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)

1992-05-16 / 134. szám

6 aj Dunántúli napló 1992. május 16., szombat A zsákok lassan felváltják az üvegeket Korszerű berendezések a véradó állomásokon Súlyra is tisztességes meny- nyiséget nyomnának azok a prospektusok, amelyek felhal­mozva sorakoznak dr. Kerekes Endre főorvos, a Baranya me­gyei Vértranszfúziós állomás vezetőjének irodájában. Soha nem volt itt ennyi kiváló készü­lék fényképes leírása, nem is könnyű közülük választani. Nem csak azért, mert a pénz még most is döntően meghatá­rozza, hogy mit tudnak meg­venni, hanem azért is, mert ezek az eszközök, berendezések el­sősorban abban különböznek egymástól, hogy hány művele­tet tudnak megbízhatóan elvé­gezni. Amerikai, német, francia, angol cégek kínálják őket.- Egyikük, az amerikai Baxter cég épp-a héten tartott ismerte­tőt az általa gyártott vérvételi műanyag zsákok használatáról Dél-Dunántúl vértranszfúziós állomásai dolgozóinak részére. Nagyléptékű változások Ezek a műanyag zsákok már nem ismeretlenek a pécsiek előtt. Az üvegek mellett - né­hány hét óta - használják őket. Azokkal az eszközökkel együtt, amelyek egy része már megér­kezett, illetve hamarosan vár­ható. Az eszközök, berendezé­sek közös jellemzője, hogy se­gítségükkel minőségileg jobb készítményeket lehet előállí­tani, méginkább kizárják a fer­tőzésveszélyt, s kímélik a dono­rokat . Szinte az utolsó csengetéskor kezdődött el ez a nagyléptékű változás a hazai vérellátó szer­vezetben. A korszerűsítésre óri­ási szükség van, hisz négy - öt évvel ezelőtt már mutatkoztak azok a tünetek, amelyek jelez­ték, hogy ha nem változtatnak, akkor ez a szolgálat egy idő után nem tudja megfelelően ki­szolgálni az egészségügyet. A szükséges változás egyik lénye­ges eleme az állomások felsze­reltségének fejlesztése, a másik a véradás szervezés. Nézzük először az elsőt!- Két évvel ezelőtt indult az a nagyszabású országos program, amely 400 millió forint fejlesz­tést határozott el - mondja dr. Kerekes Endre főorvos. - Ebből a 400 millióból mi, több, mint tízmilliót kaptunk. Első lépés­ként az vérvételt, illetve a fel­dolgozást korszerűsítettük. Az úgynevezett zsákos rendszer lassan felváltja a palackokat. A műanyag zsákok egy, kettő, három illetve négy része­sek. Lényegük, hogy össze van­nak kötve, s így megbontás nél­kül különíthetők el bennük a vér alkotóelemei. A pécsi állomá­son jelenleg egy, illetve több­ségben két rekeszes zsákok vannak. A második félévben - a központi finanszírozás adta le­hetőségként - négy részes zsák­jaik is lesznek. A donoroktól levett vért sejtes elemekre, il­letve plazmára bontva tárolják az első, illetve a második rész­ben. A harmadikba tudják át­nyomatni az úgynevezett határ­réteget, amelyből a trombocitá- kat állítják elő, a negyedikből pedig az elsőbe lehet átjuttatni azt a reszuszpendálós oldatot, amellyel a sejtes részt transzfú­zióra alkalmassá teszik. A legfontosabb eszközök A pécsi állomás részben már megvette, illetve a következő hetekben várja a legfontosabb eszközöket. Többek között megrendeltek egy olyan mérle­get, amely méri a vérvétel ide­jét, a vér súlyát és a megfelelő paramétereknél jelez. Négy he­gesztőkészülékre is szükségük van a vérvételi szerelék forrasz­tásához, mivel a zsákok meg­bontása nélkül, az úgynevezett „tyúkbélben” lévő vérből veszik a próba mintát. Két új centrifu­gát is megrendeltek, amelyek a jelenlegieknél sokkal nagyobb fordulatszámon, rövidebb idő alatt dolgoznak. A palackokkal szemben a zsákok ugyanis bír­ják ezt a megterhelést. Ugyan­csak kettőt rendeltek - egy már megérkezett - abból a lamináris boxból, amely alatt - steril kö­rülmények között - a zsákok szétszedését végzik. Ezeken kí­vül négy plazmaprést és egy olyan speciális rázógépet is igé­nyeltek, amely lehetővé teszi, hogy több napra eltegyék az alapanyagot és szükség esetén azonnal elő tudják állítani a trombocita készítményt. Az utóbbi években egyre gyak­rabban és kétségbesesettebben hangzik a figyelmeztetés: csök­ken a véradók száma! Baranyá­ban is ez a tendencia tapasztal­ható. A nyolcvanas évek végén még 22-25 000 között mozgott az önkéntes véradók száma, akik évente 9-10 000 liter körüli mennyiséget adtak. Három év­vel ezelőtt 22 000-re esett a számuk, tavalyelőtt már 20 000-re fogyatkoztak, s az elmúlt évben 19 804-en adtak vért. Legjelentősebb a vissza­esés Pécsett. Az okok összetettek, s az el­látás szakemberei azonos állás­pontok vannak: változtatni kell a szervezésen. Jelenleg több el­képzelés létezik. Az egyik sze­rint a Vöröskereszt szervezné és az esetleg tulajdonába kerülő véradó állomások segítségével gyűjtené, dolgozná fel. A másik javaslat azt mondja, hogy az Országos Vértranszfúziós Szol­gálatnak legyen ez a feladata. A harmadik megosztaná ezt és azt a gyakorlatot folytatná, ami most is él: a Vöröskereszt szer­vezné a véradókat, a transzfú­ziós intézmény pedig levenné és feldolgozná a vért. Egy negye­dik variáns pedig azt mondja, hogy a Vörökereszt és a vért­ranszfúziós intézmények együtt szerveznék a véradókat. Mesterséges vér Mindegyik mellett és ellen is szólnak érvek, s valószínű, hogy vitakoznak róluk még egy ideig a szakemberek. Egy azon­ban biztos: nem egy-két év kell ahhoz, hogy előállítsák a mes­terséges vért. Bár erre vonatko­zóan folynak reménytkeltő kí­sérletek, a vérlemezkék és a fe­hérvérsejtek bonyolult funkció­ját meg sem kísérelték utánozni, így egy ideig még biztosan tar­tanunk kell magunkat ahhoz az alaptételhez, miszerint „a vért, mint nélkülözhetetlen gyógy­szert, csak ember adhatja em­bernek.” És ehhez kell igazítani az összes teendőt! T. E. Karitatív-e a privát töke? A szociális védőháló Az SZVT Baranya és a Me­nedzsment Tanácsadó Kft. szervezésében múlt héten tar­tott kétnapos országos „Mun­kaügy - személyügy - érdek- egyeztetés ’92” szakmai fóru­mon dr. Benedek András, a Munkaügyi Minisztérium he­lyettes államtitkára „Az em­beri erőforrások a piacgazda­sági folyamatokban” című elő­adását követően válaszolt la­punk kérdéseire.- A piacgazdasági folyama­tok voltaképpen háttérbe szorí­tották az esetenként a konkrét humánpolitikával összefüggő intézkedéseket.- Nem arról van szó, hogy nincsenek koncepciók - kezdi válaszát dr. Benedek András -. Voltaképpen a szociális tör­vény (oktatás, szakképzés) vo­natkozásában vannak elképze­lések, tervek, ugyanakkor azok a gazdasági feltételek nem mindenkor adottak, amelyek ezeket megvalósíthatóvá ten­nék. Arra gondolok, hogy ez a gazdaság nem úgy működik, hogy egy fejlett szociális, hu­mán infrastruktúrát működő­képessé tenne. Olyan sajátos ellentmondás alakult ki, hogy előnyben kell részesítenünk a gazdaság gyorsítását, műkö­dőképességét elősegítő intéz­kedéseket. Gondolok itt a mű­ködő nyugati tőke magyaror­szági betelepítésére, korszerű munkaszervezet, menedzs­ment a privatizáció során a tu­lajdonváltást lehetővé tevő jogi szabályozására. Bár a koncepciók kiforrása, a velük kapcsolatos viták folyamato­sak, azt azonban tudomásul kell vennünk, hogy megvalósí­tásuk jelentős társadalmi erő­forrás- koncentrációt, minde­nekelőtt a költségvetés és a privát szféra ezzel kapcsolatos magatartásának változását fel­tételezi.- Mennyiben játszik, játsz­hat egyáltalán meghatározó szerepet e téren a privát tőke? Annyiban, hogy ma nálunk a privát tőke sem eléggé karita­tív, tehát nem támogatja olyan mértékben azokat az alapítvá­nyi szociális kezdeményezése­ket, amelyek nyugaton az ál­lam mellett döntő módon ki­egészítik, gyorsítják a szociális reakcióképességet. Az elkép­zelhetetlen, hogy egy régi szo­ciális állam illúziójával akar­junk egy kemény piacgazdasá­got létrehozni!- Ezek szerint a humánpoli­tika feltételrendszerének meg­valósítása nagymértékben igényli az állam szerepvállalá­sát, de nem teszi azt kizáróla­gossá?- A humánpolitika igényli, hogy az állam a jogalkotásban, az intézményrendszer irányítá­sában, a fejlesztési programok kidolgozásában kezdemé­nyező, katalizátor szerepet vál­laljon. de nem lehet a működő igaz, hogy hazánkban a bérrá­fordítás, a kézhez kapott bér és annak reál értéke között is vi­szonylag nagyon komoly az el­térés. Ezek az irreálisan magas terhek nem csupán azt a fe­szültséget élezik ki, hogy a megélhetési költségekre ve­títve komoly problémák for­rása, hanem azt is, hogy a gazdaság esetében csupán szemlélőjének és állampolgár­ként haszonélvezőjének lenni egy szociális fejlődésnek. Mindebben tevőleges szerepet kell vállalnia a gazdaságnak a szociális ellátási rendszer javí­tásával, az adófizetési fegye­lemmel, a társadalombiztosí­tási alapokkal szembeni köte­lezettségek vállalásával, a kép­zési-, oktatási hozzájárulások törvényben kötelezett mérté­kének teljesítésével. Ezeken felül valójában az fogja a ma­gyar gazdaságot is szociális érzékenységében minősíteni, hogy az előbb említett karitatív tevékenységekhez, szociális alapítványok működéséhez mennyivel járul hozzá. Az ugyanis egyszerűen tarthatat­lan, hogy csakis maga az állam finanszírozza a szociális védő­háló kezdeményezések teljes körét.- Mind élesebb az ellent­mondás az emberi erőforrás árával, azaz a munkabérrel kapcsolatban. A munkavi­szonyban állók többsége eleve nem keresi meg a tisztes meg­élhetésre valót se, ugyanakkor zsarolható, elvégre még van munkahelye. Munkáltatói ol­dalról pedig már így is drága a magyar munkaerő a különféle járulékok és egyéb közterhek miatt.-Az tény, hogy a magyar munkaerő ára magasabb a volt szocialista országok átlagánál, tehát a realizált termékben idehaza viszonylag magas a munkaerő ráfordítás. Az is munkaadónak így is néha túl sokba kerül, és inkább leépíti a dolgozóit, mintsem a foglal­koztatás bővítésére gondolna. — E téren várható-e lényegi változás és mikor?-Távlatosan valószínű, hogy Magyarországon is meg kell kezdeni ezen terhek leépí­tését, de ehhez a jelenleginél sokkal működőképesebb gaz­daságra van szükség. Olyanra, amely más forrásokból bővíti az ilyen típusú ráfordításokat. Egy igazán jól működő gazda­ságban a munkaerő ára a ter­melési-szolgáltatási folyama­tok sikerétől, profit termelő képességétől nagymértékben függ. De addig, amíg ma ha­zánkban a veszteség környeze­tében lavíroznak a vállalatok, addig ez a bérérzékenység ese­tenként azt jelenti: csupán egy szűk réteg kaphat kiugró jöve­delmet és a tömeg esetében nagyon komoly bérkorlátok működnek. Valószínű, hogy a hatékony foglalkoztatásnak ez a bérstruktúra jellege inkább korlátja, mint ösztönzője. Ke­ressük a tarifális, a bérmegál­lapodási és a minimálbér vo­natkozásában azokat a garan­ciális elveket, amelyekkel részben oldható ez az ellent­mondás, részben pedig a gaz­dasági érdek úgy harmonizál­ható, hogy a foglalkoztatónak és a foglalkoztatottnak hasonló módon érdeke legyen a bér reá­lis értéken tartása - mondotta végezetül dr. Benedek András, a MŰM helyettes államtitkára. Murányi László Irinyi nem gazdagodott meg a gyufából Háromgarasos találmány Egy professzor balul sikerült kísérlete adta az ötletet a bécsi Polytechnikum egyik hallgató­jának, Irinyi Jánosnak. Miköz­ben figyelte az idős kémiatanár bemutatóját, aki az ólom hype- roxidját hiába dörzsölte kén vi­rággal, Irinyi növendéknek rög­tön eszébe ötlött: mi lenne ha a kén helyett foszfort használná­nak. Valójában ebből állt a rob­banásmentes, zaj nélküli gyufa feltalálásának lényege. A ko­rábban használt dörzsgyufa csak Irinyi módosításával vált veszélytelenné mindennapos használati cikké. A százhetvenöt esztendővel ezelőtt, 1817. május 17-én szü­letett Irinyi még nem volt hú­széves, amikor rájött a robba­násmentes gyufa nyitjára. Talán éppen fiatalságából eredő ta­pasztalatlansága miatt az első jelentkezőnek igent mondott, és mindössze a foszfor árát, a há­rom garast kérte ötletéért. A Bécsben lakó magyar, Rómer István végül is hatvan forintot adott Irinyinek a szabadalmi jog fejében.- Nagylelkűsége el­lenére az előrelátó kereskedő meggazdagodott. Nem úgy a feltaláló... Mindenesetre a bécsi sikeren felbuzdúlva Irinyi folyamod­vánnyal fordult Pest Városa Nagyságos és Nemes Tanácsá­hoz. „Olyan gyújtófácskák ké­szítésére kéretik engedély, ame­lyek a fellobbanáskor nem za­jonganak, s kén nélkül is ké­szíthetők, miáltal semmi szagot nem csinálnak” - írta kérelmé­ben. Az Athenaeum 1840-es évfo­lyamának május 12-én megje­lent számában már tudósítás számolt be arról, hogy „egy nemrégiben keletkezett gyufa­gyára van Irinyi János hazánk­fiának Pesten, a Józsefváros­ban, az Ősz és a József utca alsó szögletén, a Tajnay-ház- ban, ahol a legolcsóbb és leg­jobb gyufákat rendelheti meg: sercegőket és zajtalanokat, a lá­togatóknak pedig szabadságuk­ban áll ingyencigaróra gyúj­tani.” . Állítólag az Athenäum idé­zett számában jelent meg elő­ször magyarul a gyufa szó, mégpedig a német Zündhölc- zen - cündhölcli (gyújtófa) - tükörfordításából és egyben rö­vidítéséből. Irinyi gyuszergyára a bécsi­nél olcsóbban adta a gyufát. A nagy kereslet miatt emelnie kel­lett volna a termelmést, de a konkurencia több oldalról is közbelépett. Rómer - a szabadalom meg­vásárlója - töméntelen mennyi­ségű gyufát szállított Bécsből Pestre. A céhek pedig a mester­legények elcsábításával vádol­ták Irinyit, sőt még a vidéki tap­lószedők is rátámadtak. Megél­hetésüket féltették. A gyufa el­terjedésével ugyanis fölösle­gessé vált a taplógomba, amit kovával csiholtak, hogy tűzet tudjanak gyújtani. A honi gyártmányokat any- nyira pártoló Kossuth Lajos megpróbált segíteni Irinyinek. Kossuth lapjában, a Pesti Hír­lapban hirdette meg a közada­kozást: gyűjtsenek tízezer fo­rintot, hogy abból egy vegyész­laboratóriummal felszerelt gyu­fagyárat építhessenek. A terv megvalósulását nagyban hátrál­tatta, hogy a bécsi udvar nyo­mására Kossuthnak le kellett mondania a Pesti Hírlap szer­kesztéséről. Néhány évvel később újra kapcsolatba került Irinyi Kos­suthtal, de nem a lapszerkesz­tővel, hanem a kormányzóval. Az 1848-as forradalom kitörése után olyan vegyianyaggyárat kellett létesíteni, ahol lőport is lehet gyártani. Kossuth iránti elkötelezettségéhez nem férhe­tett kétség ... még húszévesen írta öccsének, miben látja a magyar nép függetlenségét célzó, legsürgetőbb tennivaló­kat. Talán bátyja nézeteit is fi­gyelembe vette Irinyi József, amikor társaival megfogal­mazta a neveztes tizenkét pon­tot. A könyörtelen megtorlás éveiben a két testvér börtönben várta a többévi szabadságvesz­tésről szóló ítéletet, azonban egy rendkívüli amnesztiának köszönhetően csak néhány hó­napig raboskodtak. Irinyi birtokán próbált gaz­dálkodni, nem sok haszonnal. Élete utolsó éveiben teljesen visszavonultan élt, régi köny­veit, írásait lapozgatta. Annak idején az 1840-es évek elején Hermann álnéven próbált híve­ket szerezni a nyelvújításnak, az általa kitalált műszavak - oxigén: éleny, hidrogén: lé- geny, szilícium: kovany, fosz­for: villany - feledésbe merül­tek. Csak 1895-ben bekövetke­zett halála után kezdték a felta­lálók között emlegetni. Egyre többet idézték hitvallását: „Egyedül az igazság győzhet, s azt csak a kutatás útján lehet megtalálni; a természet felett úgy szerezheted meg uralmadat, hogy megismered. ” (FEB) Szabó Margit

Next

/
Thumbnails
Contents