Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)
1992-04-07 / 97. szám
6 aj Dunántúlt napló 1992. április 7., kedd Utca herce-hurca Lakossági kezdeményezésre a terület önkormányzati képviselője forgalomváltoztatást javasolt két pécsi utcánál: az Úttörőnél és a Mecsekszentkútinál. Az illetékesek annak rendje és módja szerint helyszíni szemlét tartottak, s úgy döntöttek, semmi nem indokolja, hogy ezekben az utcákban' megváltoztassák a forgalmi rendet, azaz egyirányúsítsák a közlekedést. A lakosság azonban nem hagyta annyiban a dolgot, ismét megkeresték képviselőjüket, aki a köz akaratának engedelmeskedve újfent eljárt az ügyben, ezúttal már nagyobb sikerrel. A lakók óhajának megfelelően egyirányú lett az Úttörő és a Mecsekszentkúti utca is... Azonban alig hogy felszerelték a közlekedési táblákat, a lakók - nyilván nem azok, akik az egyirányúsítást követelték - elkezdtek tiltakozni, telefonáltak a szerkesztőségünkbe, levelet írtak az önkormányzatnak, hogy ez nekik egyáltalán nem jó. Azzal érveltek - érdekes módon, ezt a szakemberek is megállapították az első „bejárásnál” -, hogy a járműforgalom nagysága, az utcák szélessége sem indokolja az egyirányúsítást, arról nem is beszélve, hogy ezzel kerülőre késztetik a járműtulajdonosokat. Ez pedig ugyebár többletköltséggel jár. Mindezek után úgy döntöttek a polgármesteri hivatal városfejlesztési és üzemeltetési irodájának szakemberei, hogy egyeztető megbeszélést hoznak létre, amelyen a lakók és a szakértők is kifejthetik véleményüket, s ezután döntenek a két utca forgalomszervezésének további sorsa felől. Az látszik valószínűnek, hogy az eredeti forgalmi rendet állítják vissza. Avagy lehet, hogy *a demokrácia nevében népszavazást írnak ki az utca herce-hurca megoldására? R. N. Startra kész Sellyén az egészségügyi központ A TEB nem válaszolt a második levélre Sellye polgármesternője dühös. A legutóbbi megyei közgyűlésen ugyancsak szenvedélyes hangon adta elő interpellációját, amit nem másnak címzett, mint a társadalombiztosításnak. Ugyanis indulatait a Társadalombiztosítási Igazgatóság reagálása, pontosabban, nem reagálása váltotta ki. Történt, hogy a sellyei önkormányzat elhatározta, javít az Ormánság egészségügyi ellátásának helyzetén, ami egyáltalán nem volt megfelelőnek mondható. A betegeknek a legkisebb vizsgálatra is vagy Siklósra, vagy Harkányba, vagy Pécsre kellett utazni. Ezért elhatározták, olyan egészségügyi központot létesítenek, ahol a legfontosabb és leggyakoribb alapvizsgálatokat el lehet végezni. így fölépítették a központot, ahol korszerű laboratóriumot rendeztek be, fizikoterápiái és fogászati röntgen berendezést szereztek be, és szemészeti szakrendelőt hoztak létre. A beruházás 38 millió forintba került. Tavaly szeptember végére kompletten minden el is készült, és a végső csinosítgatások után januárban indúlni szerettek volna. írtak tehát a Társadalombiztosítási Igazgatóságnak, amelyben bejelentették, hogy elkészült az objektum, és kérik a működéséhez szükséges -előzőleg megígért - pénzt. Az első levélre azt a választ kapták, várjanak, mert egyelőre a TB-nek nem áll módjában az összeg rendelkezésre bocsátása. Ők vártak, közben fűteni kellett a helyiségeket, hogy ne fagyjanak el a különböző vezetékek, ne hűljenek ki nagyon a falak, hiszen reményeik szerint bármelyik pillanatban startra készek. Ez az önkormányzatnak plusz 400 ezer forintjába került. A TB-től igényelt összeg 20 millió forint. (Kiszámították, hogy ez bőven megtérül a biztosítónak, ha nem kell a betegek útiköltségét finanszírozni.) Később írtak még egy, levelet, de erre még választ sem kaptak. Most elhatározták, lesz ami lesz, elkezdik üzembe helyezni az egészségügyi központot, az önkormányzat mintegy megelőlegezi a pénzt. Azt is elhatározták, a hivatalos avatásra meghívják a népjóléti minisztert, hátha akkor kimozdul a holtpontról az ügy. S. Zs. Nem pokol, de messze még a mennyország Hátha egyszer... De hogy ne csak mindig a siránkozás legyen a program, a pogármester úr javaslatára gyalogos és autós túrát teszünk a patai és a poklosi falurészben. A templom állítólag 1514-ből való alapokon áll, elég romos, bár mint megtudom, kazettás mennyezetét épp most újítják fel, nem is lehet megnézni. Körben, a „központban” áll a kicsinosított, lebetonozott udvarú faluház; rajta leng az újonnan tervezett, de a hagyományokhoz visszanyúló sarlós, ekevasas, búzakalászos kék-fehér zászló. A templom előtt világháborús emlékmű, játszótér. A házak nagyrésze régebbi Úgy terveztem - jó kis fordulatképpen -, majd megkérdezem a plébánost, milyen egy olyan faluban papnak lenni, amelynek a nevében benne foglaltatik a pokol? Aztán kiderült, mikor volt, akkor is református parókia működött, de a lelkész még 1971-ben meghalt, s az egyház eladta a parókiát magánlakásnak. Azóta nincs Patapoklosiban lelkipásztor, a hívek lakásokon gyűlnek össze. Sajnos, ez a „kis” mozzanat nagyon jellemző a Szigetvártól alig pár kilométerre fekvő, ennél sokkal dicsőbb múltú falura. Az első oklevél 1283-ból említi az akkor még Pata és Poklosi névre hallgató két települést; az utóbbi neve a bélpokol csúnya betegségéből ered, ugyanis a Szentföldről hazatérő keresztes katonák ezt a kórt kapták meg, s berakták őket az akkor itt húzódó mocsár közepébe, hogy ne fertőzzenek tovább. A török után teljesen elnéptelenedett vidéket Gömör és Somogy vármegyéből hozott magyar családokkal élesztették újjá, velük együtt több nemes birtokos is érkezett: Kaplayak, Lórántffyak, Kubinyiak' Patapoklosi azonban mindig is kis település maradt, legtöbben 1944-ben lakták, 750-en; ma mindössze 440 lakója van. A már említett 1971-es év több szempontból is tragikusnak bizonyult Patapoklosi életében. Ekkor került közös közigazgatás alá Somogyapátival, megkezdődött az intézmények kivonása a faluból, egyesítették a téeszt, tanácsot, bezárták az iskolát. A pusztulás feltartóztathatatlannak tűnt, ám a rendszerváltózás, az 1990-ben választott önkormányzat hivatalba lépése új reményeket villantott fel. Paizs József, aki csak „másodállásban” polgármester, szimpatikus, szerény; nagyon készségesen fogad.- Mindenféle figyelemnek roppant őrölünk, igazán elkel. Borzasztó állapotokat örököltünk az előző érától, s ezek nem hogy egyik pillanatról a másikra nem szüntethetők meg, de még tovább romlottak az eltelt két évben. Szomorúságunkra Patapoklosit nem vették rá a „perem községek” listájára, pedig sajnos, „rászolgált”. Csak hogy valami igazán alapvetőt mondjak, nincs iható vizünk. A négyszáznál alig több lakosság negyede cigány, s egyben majdnem mind munkanélküli. Helyben alig van munka, Szigetváron is mind nehezebbre fordul a helyzet. A költségvetésünk tizenegy millió forint, de ebből - mivel a két község 1950-ben egyesült - két temetőt, két faluházat, két autóbuszvárótermet kell fenntartani. A közelmúltban készült el a falu jelképeit ábrázoló tábla a község határában Fotó: Läufer L. A falu kis vegyesboltjában mindenből van választék fajta, sokszor rogyadozó, pedig lenne köztük igazán szép, tornácos is. Csak a lakókat ez nem érdekli, búsul maga a polgármester is. A „Vegyesboltban” minden van, mutat körbe Asztalos Gyula boltvezető, Persiltől az egészen egyszerű mosószappanig. Kérdem, veszik-e a drágább termékeket? Van, aki veszi, van, aki megengedheti magának. Persze a többség nem, sokan azt várják, hogy az önkormányzat tartsa el őket. De miből? Alkalmaznak közhasznú munkásokat, de az igazat megvallva, sok embernél egyszerűen a hozzáállással van a baj. A kocsmát bármelyik magyar filmrendező megirigyelhetné. Koszos, kormos, az asztalon feketére köveseden üvegvázában seszínűre fakult művirág. Jó bort mérnek? - kérdezem. Borostás öreg bácsi csak vigyorog, nem képes válaszolni. Atautókázunk Poklosiba, a két falut összekötő műút mentén most vilannyosítottak, addig szurokfekete sötétség honolt éjszaka. A falunak ez a fertálya csinosabb, sok új ház épült, s a cigány lakosság közül is itt élnek azok, akiket a vezetők a többiek elé példaként szeretnének állítani. Látom az új sportpálya helyét, ahol májusban nagy majálist kívánnak rendezni, visszahívva a falu volt lakóit, lesz tűzoltóverseny is.- A legfontosabb tán, hogy a közösség létezik - mondja Paizs József -, mert ha ez sem lenne meg, nem lenne érdemes semmit sem csinálni. Persze ez is még csak csírázik, kezdeményezések vannak, de innen kapjuk mi magunk is a. reményt: hátha egyszer ... Méhes K. Egyszer volt, hol nem volt, még a fiam se volt, se tv, se mosógép, centrifuga. Egészen fiatalok voltunk, mindössze néhány bőröndnyi cuccal - és boldogok. Akkor kaptunk lakást. Dehogyis zavart bennünket, hogy az épület körül naponta többször is tapostuk a sarat. Akkortájt szinte majd mindenki panellakást kapott. Szemünkkel együtt járta körbe az öröm a falakat, a mennyezetig megtöltötte a lakást. Micsoda boldogság volt! Velünk együtt éveken keresztül még nagyon sokat ért hosszú várakozás után ez a szerencse. Régen volt. Ám minden panellakásba beköltözőnek teljesen új életmódot jelentett, amit nehéz volt megszokni, főleg azért, mert a korábbi viszonyok mások voltak. Kialakult a speciálisan panellakást lakó és használó életvitel. Szinte elvesztettük az önállóságunkat, hiszen különböző jelenségek folytán bizonyos mértékig a panelhez igazítottuk életünket. Sokszor jut ma is az eszünkbe. Már a beköltözés seregnyi problémával járt. Ugye akkortájt még nem voltak a panellakás méretéhez igazodó, meg elemes bútorok. Kész kabaré volt, ahogy a franciaígy élünk mi, - panellakok ágyat, rekamiét vagy éppen a kombinált szekrényt próbálták a lépcsőházi fordulókon áttuszkolni és bejutni velük a lakásba. Azóta persze ezektől a régivágású bútordaraboktól megszabadultunk. A különös hangversenyektől természetesen nem. Hogyan is lehetne megszokni a falakon, födémeken, lépcsőkön át terjedő zajokat. Hát ez az, amivel meg kellett barátkoznunk. Már aki képes volt elviselni. Sokan azóta el is menekültek a panelból, persze különböző okokból. Itt aztán mindenki mindenkinek a szomszédja. Nincs ütök, a falak hallgatóznak és nyomban továbbadják híreiket. Mindenki mindent tud - a másikról. A gyereksírás, üvöltés, a verekedés éppen úgy hozzátartozik az épülethez, mint az összetartozás ezernyi gondja. Tudjuk, ki kivel veszekedik, milyen okok játszanak közre, és még a felvonások is érzékelhetők. Akár egy színház. Mi vagyunk a szereplők és a közönség. Közös sors közös problémák sokaságával, a veszekedések és kibékülések állandó változásával. Nem szabad mérgelődni, ha nem tudunk szeget verni a falba, vagy ha a szomszédban a panelfúró csikorog, ha alattunk bömböl a rádió, a tv, ha a szomszédban püfolik egymást a gyerekek vagy dübörgéstől reng, zeng a födém, kiabálástól kong a lépcsőház, vagy ha becsapják az ajtót. Tudomásul kell vennünk, hogy a főzéshez hozzátartozik a húsklopfolás. El kell fogadnunk egymást, mert ki így, ki úgy lakik, nem vagyunk egyformák. Még a családi perpatvarok is nyilvános érdeklődést kapnak, akár minden szót rögzíteni lehetne. Sőt, lyuk hátán lyuk is szépszámmal található a gyártástechnológia folytán, mint a dugaljaknál és a fűtési vezetékeknél. Na és a házitelefonunk? Elegendő a radiátoron vagy a csöveken leadni közölnivalónkat, avagy a dorgálásnak szánt figyelmeztetéseket. Tudjuk, ki mennyit fürdik, - naná, hogy most figyeljük és átkozódunk, amikor az automata mosógépek nem hagynak pihenni. Képtelenek vagyunk mindenkire tekintettel lenni. Még az éjszakás műszak után alvókra sem. A 100 wattos rockzenéről már nem is merek szólni. Persze azt is látjuk, ki viszi be a sarat a lakásába, mert jó megfigyelőkké váltunk, és nem értjük meg az ifjúságot, miért éppen a falakra firkálva üzennek egymásnak, vagy minő szórakozást nyújthat a rongálás. De keressük a megbékélést, a nyugalmat. Tudomásul kell vennünk, hogy a rend, a tisztaság közös ügyünk, akkor is ha nem mindenki vállalja ebből a ráeső részt. Szóval panellakok vagyunk. Közben megismerkedtünk a jellegzetes paneles, légzőszervi megbetegedésekkel és kényszerből kiengedjük az ablakon a drága meleget. Undorodunk a természet furcsa csodájától, a panelbogaraktól, meg - akinek jutott - a csótányoktól is. Es ne felejtsük el, milyen sokszor leáztatjuk egymást. Azért el-elkéijük mástól az újságot és segítünk egymásnak, mert egyre többen rászorulnak. Hát így élünk mi, a sok-sokezer panellakó. Egy kicsit másképpen, olyan panelosán. Szidhatjuk és sajnálhatjuk, hogy csak erre tellett. Én azért mégis örülök és védem, igyekszem ápolni, karbantartani, mert ez az otthonom, s mert ez az enyém. Rozvány György Export Ki mennyit exportált a világkereskedelem nagyjai közül 1991-ben? A végeredmény világrekord: 3530 milliárd dollár, de a növekedés üteme némileg a tervezett alatt maradt, ami jelzi a recessziós gondokat a nemzetközi gazdasági folyamatokban. Németország elveszítette 1. helyét az export-ranglistán: az Egyesült Államok, Németország, Japán, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia, Kanada, Belgium és Luxemburg (együtt), Hongkong, a Független Államok közössége és Tajvan - bonyolította le a világkereskedelem csaknem kétharmadát; ezen belül azonban az ex-Szovjetunió erősen visszaesett, s kivitele mindössze 78 milliárd rubelt tett ki, éppen csak megelőzve a 76 milliárdot exportáló Tajvant Kína és Dél-Korea múlt évi kivitele egyaránt 72-72 milliárd dollár volt.