Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)
1992-04-06 / 96. szám
1992. április 6., hetio üj Dunántúli napló 7 Nyugati típusú tulajdoni és szövetkezeti formákat Mezőgazdaságunk három évtizede Hulljon a férgese? Adósok fogságában Az 1950-es években nem lehet fejlődésről beszélni a magyar agrártermelésben. A mezőgazdaság a tőkeforrás szerepét játssza az erőltetett iparosításhoz, a termelés színvonala nagyjából a II. világháború előtti szinten stagnál, az agrártechnika leírása ne a műszaki tudományok, hanem a néprajz témakörébe tartozik. Sok tekintetben ez a mezőgazdaság még az első világháború előtti szintet sem haladja meg. Az „eredeti iparosodás” 1950-1961 között három kollektivizálási hullámot élt át a falu, az elsőt 1950-1953 között, a másodikat 1955-56-ban, a harmadikat 1958-61 között. 1961-re kialakul a szovjet kolhozmintájú nagyüzem dominanciája, a termőföld több mint 90 százaléka szövetkezeti vagy állami tulajdonba kerül. Az 1960-as években végbemegy a mezőgazdaság „eredeti iparosítása”, vagyis a gépesítés és az alapvető kemizáció. Nem modem technika áramlik be a magyar mezőgazdaságba, hanem elavult technika, döntően a Szovjetunió eszközparkja, de ez már technika, vagyis a lovat felváltja a traktor, a kaszát a kombájn. A kalászosgabona termésátlaga ebben az évtizedben 1,6 t/ha, a kukoricáé 2,7 t/ha. Gyors ütemű fejlődés A magyar mezőgazdaság különböző szerencsés körülmények összejátszása következtében már az 1960-as években megkezdi eltávolodását a szovjet kolhozmodelltől. így pédául nincsenek kötelező tervmutatók, nincs profdkötöttség, engedik fejlődni a melléküzemági tevékenységet és a háztáji kistermelést. Mindez lehetővé teszi egy vállalkozói hajlam kialakulását, amely egyre jobban feszengeti a kolhozforma kereteit. Megjelennek a mezőgazdasági üzemek élén a „nehéz emberek”, a menedzser típusú vezetők, kialakul az úgynevezett „agrárlobby”. Az 1960-as évek végén megszületnek a mezőgazdasági üzemek első alulról szerveződő integrációi, melyek közül legjelentősebbé a termelési rendszerek válnak, az 1967-es termelőszövetkezeti törvény kimondja a szövetkezeti és az állami tulajdon egyenrangúságát, az 1968-as gazdasági reform pedig kedvezően változtatja meg a mezőgazdaság környezetét is. Az 1970-es években sorra jönnek létre a termelési rendszerek, amelyek nyugati technikára és technológiára alapozva új fejlődési pályára helyezik a hazai agrártermelést. A modem nyugati technika, technológia, valamint a hazai nagyüzemi szerkezet szerencsés találkozásának eredményeként egy gyors ütemű fejlődés veszi kezdetét, dinamikusan nőnek a termésátlagok, valamint az állattenyésztés fajlagos mutatói; és a mezőgazdasági tömegáru-termelés terén Magyarország megközelíti, sok területen pedig el is éri a fejlett nyugati országok szintját. Például ma Magyarországon magasabb az egy tehénre jutó tejtermelés szintje, mint Ausztriában. Svájcban vagy Franciaországban. 1979-ben a magyar búzatermésátlag meghaladta a Közös Piac átlagát, igaz, közben bekövetkezett egy megtorpanás, és azóta az EGK megelőzött bennünket. A hazai mezőgazdaság világszínvonalú termésátlagokat produkál kukoricából, napraforgóból, szójából, stb. Nagy mértékben javult a hatékonyság is. A nagyüzemi szerkezet és a nyugati technika találkozása lehetővé tette, hogy Magyarország tudja felmutatni a legnagyobb eszközkihasználtsági mutatót a világon. Nálunk egy kombájn vagy traktor évente 4-6-szor többet teljesít, mint a nyugati farmokon. A Világbank egy statisztikája szerint 1968-1983 között Magyarország növelte leggyorsabban az egy főre jutó élelmiszertermelést a világon, megelőzve Hollandiát és a harmadik helye-, zett Costa Ricát. Ma pedig ez a mezőgazdaság produktumának egyharmadát már exportra termeli. Kelet-Európából Magyarország az egyedüli nettó agrárexportőr. Ugyanakkor a magyar mezőgazdaság támogatási és elvonási egyenlege negatív a mezőgazdaságra nézve. Ma három olyan ország van a világon, ahol nem támogatják a mezőgazdaságot: Új-Zéland, Norvégia és Magyarország. Fejlődési zsákutca A magyar mezőgazdaság mindig olyan mértékben ért el eredményeket, amilyen mértékben el tudott távolodni a szovjet kolhozmodelltől. Már az 1970-es években ez a mezőgazdaság piaci körülmények között működött, kínálati helyzetet teremtett az élelmiszerpiacon belföldön. Az exportnak ekkor még nem voltak különösebb korlátái, bár már érezhetőek voltak a nyugati agrártömegáru-piac bedugulásának első jelei. Az 1980-as évekre alapvetően megváltozott a helyzet. A nemzetgazdaság eladósodása, a gazdasági egyensúly felborulása miatt fokozódott az elvonás az agrárszférából, ami olyan mértéket ért el, hogy az évtized második felére leállt a technikai fejlődés, sőt, a szintentartás is egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt a termelőktől. Az eszközpark leamorizálódott, például a traktorállomány több mint 50 százaléka nullára le van írva. A nyugati piac bedugult, az Európai Közösség teljesen önellátóvá vált, sőt, állandó túltermeléssel küszködik. A kelet-európai rendszerváltás, valamint a Szovjetunió összeomlása következtében egy időre lezárult a keleti piac is, tehát a magyar mezőgazdaság súlyos értékesítési nehézségekkel küszködik. A hazai élelmiszerpiac szintén összeszűkült az általános restrikciós politika, az életszínvonalcsökkenés következtében. így tehát bármilyen eredményeket ért is el a magyar mezőgazdaság az agrártörmegáru-termelés terén, ez a fejlődési pálya kimerült, és sajnos az ország elmulasztotta az időben történő váltást. Ugyanakkor a rendszerváltás elhúzódása, a jogi kérdések tisztázatlansága, valamint a politikai mozgások bizonytalanná tették az ágazat jövőjét. Nagyon sok nagyüzem került időközben súlyos pénzügyi helyzetbe. A fejlődés útjai A rendszerváltással végképp megnyílt a lehetőség arra, hogy a magyar mezőgazdaság megszabaduljon a kolhozmodell még meglévő maradványaitól. Helyreállhat a tulajdonosi kötődés a tulajon nevesítése révén. Ugyanakkor hazánkban a tőkehiány körülményei között célszerű lesz fenntartani a nagyüzemi szerkezetet, aminek legcélszerűbb formája a szövetkezet. Míg nyugaton az egyes családok kezében elegendő tőke halmozódott föl az elmúlt másfél évszázadban a családi farm műveléséhez, addig Magyarországon hiányzik ez a tőke, és ezért a szövetkezésnek ki kell terjednie a termelés területére is. Ehhez ki kell alakítani a korszerű, nyugati típusú tulajdoni és szövetkezeti formákat, meg kell szabadítani a nagyüzemeket a túlméretezett adminisztratív vízfejektől, stb. Ahol lehetséges, ott célszerű létrehozni tőkeerős, 2-300 hektáros családi farmokat is. A nyugati üzemméret, a 30-40 hektáros farmnagyság Magyarországon túl kicsi, az árarányok, valamint az állami támogatás hiánya miatt. Érdemes lenne megpróbálkozni a kisebb méretű farmszerű gazdálkodás (10-15 hektáron) és a nagyüzemi egyfajta szimbiózisával, ahol a nagyüzem végezné el a gépi munkát a farmer részére és osztoznának a termelés hasznán. Emellett javasolható a hagyományos háztáji kistermelés fenntartása és fejlesztése a nagyüzembe integrálva, ahogy eddig volt. Át kell értékelni a külpiaci helyzetet is. A hagyományos tömegárut át kell terelni a keleti piacra, amely ezen árukból még hosszabb ideig behozatalra szorul, és előbb-utóbb remélhetően helyreáll a fizetőképessége. A nyugati piacra pedig ki kell építeni egy minőségi termelést, magas feldolgozottsági fokú, különleges, originál termékekből, valamint az olyan magas braintartalmú árukból, mint a tenyészanyag, a vetőmag, a géntechnológia terméke, stb. Gazdag László Ma még nem tudni, hogy elindul-e a vállalati felszámolások lavinája az új csődtörvény nyomán. Sokan és régóta mondják: ajánlatos „megtisztítani a terepet” a csupán veszteségeket termelő vállalatoktól. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a felszámolásoknak számos hátulütőjük is van. „Hulljon a férgese” - mondjuk könnyedén. Előfordulhat azonban, hogy nem tudjuk, a „férges” vállalat fizetésképtelensége valóban tartós jelenség-e, illetve, hogy az csupán rossz gazdálkodásának következménye-e. Felszámolásra ítélhetnek olyan vállalatokat is, amelyeknek a körbetartozások miatt több a kinnlevősége, mint a tartozása, és így nem rosszul gazdálkodónak, hanem inkább balszerencsésnek nevezhetők, mert a nem fizető adósok miatt kerültek súlyos helyzetbe. Szabad-e, helyes-e halálra ítélni olyan vállalatot, amelyik tudna még hatékonyan működni, ha képes lenne fejlesztésre, beruházásra, de ehhez senkitől sem kap már hitelt? A választ annak figyelembevételével adhatjuk meg, hogy nem elképzelhetetlen: az „elvérző” cég termékeire - főként a hazai piacon - szükség van, ezért gyártásuk megszűnésével külföldről kell beszerezni azokat, ami a kereskedelmi mérleget is érinti. De menjünk tovább. A „gyógyítható” vállalatok felszámolása az egyébként még használható termelőberendezések elkótyavetyélésével is jár. És ami ennél talán fontosabb: tovább növeli az amúgy is súlyos méreteket öltő munkanélküliséget, ami pedig újabb anyagi terheket ró a költségvetésre és az egész lakosságra. Különös figyelmet érdemel mindezzel kapcsolatban a bankok magatartása. Intő jel, hogy bár eddig is lehetett felszámolásokat kezdeményezni, a pénzintézetek - és bírósági adatok szerint - 1990-ben mindössze húsz, tavaly pedig csupán kilenc esetben indítványoztak felszámolási eljárást, holott nagy adósaik száma immár évek óta köztudottan ennek sokszorosa. Mi magyarázza a pénzintézetek tartózkodását? Többek között az, hogy sajátos helyzetüknél fogva ők nem tekinthetnek el attól, hogy megvizsgálják: adósaik miért - és tartósan vagy ideiglenesen - váltak fizetésképtelenné? Szeretnének persze hozzájutni régóta esedékes követeléseikhez, de gyakran - és joggal - kételkednek abban, hogy ez sikerül, ezért - ami elhatározásaiknál még súlyosabban esik latba - attól félnek, hogy csődeljárás esetén véglegesen lemondhatnak az érintett vállalatok nagy összegű hiteleinek és azok kamatainak visszafizetéséről. Ezért is elgondolkodtató az a vélemény, hogy a felszámolási eljárások fő vesztesei - persze a megszűnő vállalatok mellett - a bankok lennének, amelyeknek anyagi helyzete, biztonsága sorozatos felszámolások esetén bizonytalanná válna. Márpedig ennek következményei az egész gazdaságra - és különösen a költségvetésre - felmérhetetlenek. Megkülönböztetett figyelmet érdemel már csak ezért is Kupa Mihálynak egy szakmai tanácskozáson elhangzott megjegyzése, mely szerint a csődök tömegessé válása a bankrendszeren keresztül megrendíthetné az egész gazdaságot. A magyar gazdaság egyik stabil pillére, a pénzintézeti szféra jó része valójában az adósok fogságában van. A kereskedelmi bankok ugyanis az elmúlt évek során - főként hitelügyleteik, de más tranzakcióik révén is - szoros üzleti kapcsolatokat építettek ki számos kedvezőtlen helyzetű nagyvállalattal. A gazdasági összefonódás, valamint a bankok és a vállalatok közötti kereszttulajdonlás abban is kifejezésre jut, hogy az adós vállalatok közül jó néhány rendelkezik bankok részvénypakettjainak egy részével. így meglehetősen paradox helyzetet idézne elő, ha a bank saját tulajdonosai ellen kezdeményezne felszámolási eljárást. Ezzel egyébként a bank esetleg végleg keresztet vethetne adósai tartozására, ami saját működését is megrendítené. Az egyik neves bankár úgy véli: a rossz vállalatokat a bankok tulajdonába kellene adni, hogy közvetlenül részt vegyenek a válságkezelésben. Ez - szerinte - azzal az előnnyel járna, hogy a pénzintézetek tőkeinjekciókkal és közvetlenebb beavatkozással feljavíthatnák a még gazdaságossá tehető vállalatokat. Ily módon azt is elérnék, hogy azok jó adóssá váljanak és kétes hiteleiket legalább utóbb visszafizessék. Mindez nem védőbeszéd kíván lenni a működésképtelen vállalatok fenntartása mellett, hiszen senki sem állíthatja, hogy tovább halogatható az indokolt felszámolási eljárások megindítása. Hangsúlyozni kell viszont, hogy ennek során a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni, mérlegelve a fizetésképtelenség okait, valamint gazdasági következményeit. K. D. Meg vagyunk mentve! A Szaturnusz bolygó Tenger és szerves vegyületek a Titánon? A Földünkön túli civilizáció létezése régóta foglalkoztatja az emberiséget, de egyértelmű válasz egyelőre nincs. A Szaturnus legnagyobb kísérő bolygóját, a Titánt vastag nitrogén réteg borítja, amely egyszerű szerves elemekkel, többek között metánnal keveredik. A Földön kívül ez a Naprendszer egyetlen olyan bolygója, amelynek a felszínét részben valószínűleg valamilyen tenger borítja. Nem lehetetlen, hogy ott komplex szerves vegyületek koncentrálódnak, s az alacsony hőmérséklet ellenére kialakult valamilyen primitív élet. Hurrá, Hölgyeim és Uraim! Itt van már a Kánaán! Szíveskedjenek csak jobban odafigyelni a dolgokra, nap mint nap kopogtat Önöknél a szerencse, az óriási lehetőség, a bátortalanul megálmodott jólét, a csillagfény, amely alatt a hátralévő évtizedeket gondtalanul, csak szenvedélyeiknek élve élhetik le. Persze . így, hogy nem figyelnek oda, ahová kell, nehezen fog menni. Vagy odafigyelnek csak nem hisznek? A szemüknek, vagy a szövegnek? Merthogy a szöveg igencsak egysíkú. Legfeljebb az ígéretek nagysága, az elérhető időtartam és a meggazdagodás üteme más. Van, aki 200 USD-t ígér. Naponta! Az azt mondja, hogy 70-el szorozva is annyi... Pontosan annyi! Tizennégyezer forint. Mégegyszer mondom: naponta! Ehhez képest a napi 3-4000-et ígérő felhívás már bagatellnek mondható. Tudják ugy-e miről beszélek? A napilapokban mindennap megtalálható hirdetésekről, amelyek a fentieket ígérik. Ezek olvastán először hitetlenkedtem, majd csodálkoztam, végül próbálkoztam. Gyanítottam, hogy kiszemelt két hirdetés között némi összefüggés lehet, miután a jelige azonos volt, a hirdetésszám pedig híven követte egymást a sorban. Sebaj! - mondtam magamban - megpályázom. Tiszteletteljes hangon, ahogy a pénzt illik szólítani, ajánlottam magam, maradék erőmet és tehetségemet. Szerényen megjegyeztem, hogy a jeligével ellentétben („Napi 3-4000 Forint”) én már havi 3-4000-el is megelégednék. Nem tudni,nem szerénységem volt-é az oka, hogy mindkét hirdetésre ugyanazon az írógépen gépelt, indigóspéldányú, lényegében alig eltérő megfogalmazású levelet kaptam. Egyiket betű szerint idézem: „Tisztelt Érdeklődő! A Jelentkezésére értesítem, hogy sajnos nem eset bele.” Üdvözlet, aláírás. Nem tudtam örüljek-e, vagy bánkódjam. Annak egyértelműen örültem, hogy nem estem bele, még egy t-vel sem a buliba. Annak kevésbé, hogy a. Sors megfosztott - csakúgy, mint eddig - a gyors meggazdagodás lehetőségétől. Gondom tehát maradt szép számmal. Sőt, eggyel növekedett is! Azzal ugyanis, hogy szocio-pszichológusaink miért festenek olykor sötét képet elembertelenedett világunkról. Hát nem tudják, nem veszik észre, hogy mennyi, de mennyi önzetlen segítőtársra akadhatnak az életben? Hogy mindaz, aki ilyen értelmű szolgáltatásait felajánlja, fütyül a meggazdagodásra? Önzetlenül ajánlja fel a lehetőséget másoknak, mindenkinek, szerte hintve a kánaáni állapotok megteremtésének megvalósíthatóságát. Mit nekik a vagyon? Odadobják nyitott,bátor szívvel bárkinek. Éljenek azok vele! Meg vagyunk hát mentve, mint mondtam. Mindannyiunknak egyszerre, azonos elszántsággal és tenniakarással kell nekilátnunk a láthatatlan dirigensek által vezényelt tetteknek. Aztán már csak várni kell a postást. Hogy hozza a pénzt. Előbb táskában, majd kosárban, végül utánfutós furgonnal. S ha nem, hát kaphatunk egy levelet, amely legalább egyértelműen vigasztaló, hisz boldogan vehetjük tudomásul, hogy jelentkezésünk nyomán bimbódzó lelkesedésünk „nem set” bele a buliba. Bokrétás András
