Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)
1992-04-15 / 105. szám
8 űj Dunántúli napló 1992. április 15., szerda A közelmúlthan került magánkézbe a pécsi Seneca könyvesbolt Privatizált könyvesboltok Betűk és számjegyek A kultúra szegénységére kicsit divat panaszkodni, és persze igazuk is van azoknak, akik ezt teszik. Az utóbbi három esztendő ezen a téren is gyökeres változásokat hozott, de talán sehol nem volt ez annyira szembetűnő, mint a könyvpiacon. Szinte a földből bújtak elő gombamód az új kiadók, könyvek, árusok, már-már kaotikus állapotokat teremtve. Aztán, mint az várható volt, a kezdeti lelkesedés után a könyvszakma is egy eléggé behárolható mederbe terelődött, és bizony mára már csak a legelszántabbak (és legrafináltabbak) maradhattak talpon, bár új és új próbálkozók mindig akadnak. A dolog első szakaszában mindenki nagyon örült, hogy megjelent az utcai irodalom, szenzációszámba menő kiadványokkal, főleg olyanokkal, amiknek puszta emlegetésük is bűnnek számított eladdig. De előbb-utóbb rájöttek, hogy a „tiltott gyümölcs” nem feltétlenül elsőrangú, és különben is, még a jót is maga alá temeti a mérhetetlen mennyiségű giccs és fércmű. Kell az utca is, de egy igényesebb, válogatottabb olvasmányokra vágyó közönséget már nem elégít ki. Maradtak hát a ,jól bevált” állami könyvesboltok, már amelyik állta a sarat. Aztán az ő idejük is lejárt. És ezzel valóban egy új világ vette kezdetét. Mára Pécsett három magánkézben lévő könyvesbolt üzemel. A Rákóczi úti „Seneca” boltot egy házaspár, Matyi Dezső és felesége privatizálták. Majd tíz éve vannak a könyvszakmában, megjárták a „ranglétrát”: dolgoztak állami cégnél, aztán, amint lehetett, kimentek az utcára, s most látták erlérkezettnek az időt, hogy komoly kereskedőhöz méltóan boltjuk legyen. Persze - inkább: sajnos - a dolog nem működik olyan egyszerűen, mint ahogy éppenséggel működhetne. Ha most a tetemes beruházási költségeket nem is számítjuk, meg kell állapítani, hogy egy olyan könyvesbolt, mely bizonyos értelemben rétegolvasmányokat kínál (pl. verseket, filozófiai műveket), nemhogy nyereséget nem termel, de alig-alig hozza be önmaga költségeit. Es itt kanyarodunk vissza az utcára, hisz Matyi Dezsőék is, épp azért, hogy a „Seneca” boltot fenn tudják tartani, folyamatosan árulnak tovább utcai standjaikon. Arról nem is beszélve, hogy csak könyvvel manapság nem lehet messzire jutni: az ő esetükben kiváló kazetta, hanglemez és CD-kollekcióval égé-' szül ki a bolt. Hogy ez utóbbi mennyire így van, arra jó(?) példa a valahai „Magyar írók Könyvesboltja” helyén megnyílt „írók Könyvesboltja”. Az egykor feltűnően sok verset, szépirodalmat, bölcseletet, irodalomtörténetét kínáló boltban ma alig valamivel emelkedettebb a színvonal, mint az utcai ponyván, ezzel szemben a bolt egyharmadát elfoglaló sarokban sampont, fülbevalót, borotvahabot árusítanak! Úgy tűnik, ez az út kevéssé járható, az efféle árukapcsolás semmiképpen sem szolgálja a jó könyv, az olvasás ügyét. Ha még van ilyen egyáltalán. A Janus Pannonius Tudományegyetem segítségével hozták létre vállakozó fiatalemberek a „Szövegboltot”. Igaz, helyzetük annyiban speciális, hogy közönségük főként egytemistákból verbuválódik, s ez jóformán garantálja a sikert. Tudják, hogy a hallgatók milyen könyveket keresnek, be tudnak szerezni különleges kiadványokat, szakkönyveket, régi szótárakat. Portékájukat közvetlenül a kiadóktól veszik, mintegy harminccal állnak klözvetlen kapcsolatban. Ha sikerül raktárakból régi könyveket szerezniük, azt féláron árusítják; különben diákigazolvány ellenében mindenki 10 százalékkal olcsóbban vásárolhat. A bolton belül berendeztek egy kávézót - „Rózsaszín szalont”, ahogy ők hívják -, ahol le lehet ülni böngészni a könyveket, beszélgetni. S hogy a dolog nem sutba dobnivaló, azt az is bizonyítja, hogy májusban megnyitják második kereskedésüket. Tehát van remény, hogy megjelennek körülöttünk azok a könyvkereskedők, akiknek legfontosabb a könyv és' az olvasó. M. K. Autonóm intézmények együttműködése Megelőzni az utópiákat! Nem laktam ugyan Pécs-Kert városban, de éltem lakótelepen. Életemnek egy rövid időszakára ugyan „kulcsos” gyerek lettem egyszer, de poros belvárosi házak közt, s nem szellős, nyurga nyírfákat felnőtté nevelő panelvárosban. Az idő teltével azonban könnyedén egymás mellé rendelhetők, egymásra másolhatók a múlt eseményei, s nem is kerül erőfeszítésbe elképzelni azt, hogy mit jelent egy városrész életében egy zajos iskola, egy a randevúk helyét is kijelölő moziépület, egy játékterem, ahol a elbóbiskoló vasárnap délutánt a ping-ponglabdák kopogásával lehet felébreszteni. Persze a kép túlságosan idilli még így is, a fiatalok falansztervárosát fiatalnak és öröknek képzeli, ahonnan hiányzanak a hetvenes évek első dobozlakói, a lakásért vagy ösztöne szerint is családot tervező szülő, a hivatalokból, a gyárakból, a maszek melóból vagy a kocsmából hazatérők. A fonák társadalmi eufóriának ebben a paradox pillanatában, a hetvenes évek végén született egy különös utat bejáró intézmény Pécs-Kertvárosban: az Apáczai Nevelési Központ. Mint Szilágyi János az intézmény igazgatója a napokban ifjabb kollégáinak elmondta, 1979 szeptemberében két minisztérium áldása kellett ahhoz, hogy az Apáczai Nevelési Központból az legyen, azzá váljon amilyennek ma ismerjük: iskolákból, művelődési házból, könyvtárból, tornacsarnokból s más kiszolgáló helyiségekből álló, sokfunkciójú intézmény - amely mind szerkezetében, mind tartalmában újtipúsú intézménynek számított kicsiny hazánkban. Mivel akkor még kevéssé volt szabad meglátni mindazt, ami az óperencián túl már létezik, ezért aztán az intézményben még napjainkban is a „kommunizmus” monstre szörnyetegét vélték felfedezni egyesek a rendszerváltás gőzében, holott a falai közt akkor már egy napjainkon is túlmutató program volt kiteljesülőben. Program - túl a mozin, a fiúkat-lányokat toborzó Nevkó-bulikon vagy a könyvtár elmélyülésre hívó, szőnyegpadlós csendjén. Program, pontosabban egy nagyszabású, közoktatásunkban akkor még igencsak ritka kísérlet a jövő iskolájának megteremtésére. Innen kívülről, a lakótelepi ölebet sétáltató hölgy, az unokájával bíbelődő nagyapa felől persze csak a falak geometrikus rendjét látni, a folyosókra lépve is legfeljebb csak a gyerekzsongást hallani. Tulajdonképpen újra gyerekké kellene visszavedleni, s beülni a padokba, hogy valamelyest értsük, magunk is tapasztaljuk, mit is jelent éppen egytucat iskolaév, többszáz itt dolgozó óvoda- és iskolapedagógus munkája, akik egy új iskolakisérleti modell meghonosítására, egy a tradíciókat levetkőző nevelési eszmény megteremtésére vállalkoztak. papoló „szakemberek” elképzelik. A szabadságot ugyanis a külön-külön is létező autonómiák - az iskolában mindenekelőtt a gyermek autonómiája - testesíti meg, így szabadság alatt döntően az autonómiák kölcsönösen előnyös kiegyenlítését, fejlesztését érthetjük csak. A személyiségek és az egymás munkájára épülő, egymásssal kooperáló intézmények autonómiáját. Erre az autonómiára épült a nak lehetőségeit. Egésznapos, azaz iskolaotthoni nevelési-szolgáltatási rendszert dolgoztak ki. Egészségnevelési programot az óvodáskortól a felnőttkorig. Nagy ellenállást legyőzve általánossá tették a fakultációs rendszert. Közösségi televíziót létesíttek. A tizenkét év alatt 357 részprogram, tanulmány, többszáz dokumentum, elemzés született. A kutatással, az órákba fokozatosan beépülő módszertannal és az egymásra épülő órarendekkel együtt számtalan kudarc is érte őket. De ez a kísérlet kudarcaiban is termékeny: napjainkra ez Egy sikeres program a közelmúltból: modellbemutató a pécsi Nevelési Központban Nevezzük csak szerényen kísérletnek az OKI Iskolafejlesztési Központ munkatársának, Mihály Ottónak a témavezetésével megvalósuló koncepciót, amely az intézményt tartalmát tekintve is kiforgatta abból a toldott-foldott, némelykor átokkal vert varázsköpönyegből, amely számtalan üresen kongó kultúrházat, salétromrózsás iskolaépületet borít be fojtó szárnyaival ma is. Mint azt az április eleji „záróértekezlet” alkalmával Mihály Ottó ismételten elmondta - mindössze egy kísérletről van szó, ráadásul olyan kísérletről, melyért nem járt külön pályázati javadalmazás, nem jártak kiemelt bérek - de mindazokat a pedagógusokat, akik a gyerekekért akartak valami többet tenni, valamit alkotni, megajándékozta a szabadság, a szabad cselekvés élményével. Szabadságot teremtett az oktatásban is, de nem abban a szabadelvű, a neveléstől-önnevelődéstől idegen értelemben - hangsúlyozta Mihály Ottó - ahogyan azt ma egyes, az oktatás liberalizmusát három óvoda és a három iskola valamint a gimnázium és művelődési ház kooperációja. Az óvoda és az iskola épp a két intézménytípus közötti átmenetet kívánta zökkenőmentessé tenni az iskolába lépő számára. A csak távirati tömörséggel sorolható alapelvek közül az első a „nyitott iskola” modellje, amely a „nyitottság” nyolcvanas évekre már fertőzőén bárgyú szlogenjének igyekezett valóságos tartalmat adni a gyakorlatban - már e „fertőzést” megelőzően. Elemeiben és módszertanának egymásraépülő szerkezetében a differenciált oktatás, a tehetséggondozás elveit igyekezett érvényesíteni. Elemezte iskoláinak és a jórészt saját erőből teremtett gimnáziumának közösségi viszonyait. Megpróbálta függetleníteni az úttörőmozgalmat - noha ez akkor még lehetetlen volt - az iskolától. A diákmozgalmakra vonatkozóan ezt ma már a közokatási törvény is deklarálja. Kimunkálta a számítástechnika és videotechnika oktatásáa szellem, meglehetősen sok füstöt, kormot is szétteregetve, de kiszabadult már a palackból. Sok valódi és még több álkisérlet, mesterkélt, és a ma divatos, számmisztikán alapuló modellváltási kisérlet jelzi létezését, amely csak látszatra szolgálja a gyereket; gyakran csak az iskolának, mint intézménynek az önigazolása, a fejkvóta-skalpok beszerzése a célja. A nevelési központ ebben a tanévben lezár egy tizenkét éve megkezdett ciklust. Modem innovációs stratégiát dolgozott ki, pedagógiai elveit jórészt tisztázta, gyakorlati alkalmazását - kisebb-nagyobb sikerrel - megkezdte. Előnye óriási, de egy ilyen előny a pedagógiában inkább további munkára kötelező adottság, semmint beváltható örökség vagy átörökíthető, naponta megváltható remény. Nincs benne semmi látvány, azonnal tőkésíthető szellemi „hozadék”. Egyelőre talán csak a játéktermek, könyvtárak lesznek kevésbé üresek, No és a lakótelepi vasárnap-délutánok. Bóka Róbert Kényszerváltásra szorító pénztelenség Hetes napközikből szociális otthonok? A folyamatosan működő napközik lényegében ugyanazt a funkciót töltik be, mint a szociális otthonok, mégis feleannyi normatív támogatást kapnak. Mivel egyelőre semmilyen jele annak, hogy a feladatkört alapulvéve a kétféle szociális intézmény költségvetési támogatása közeledjen egymáshoz, több hetes otthon az átminősítés kérését fontolgatja. Az idősek hetes napközijeinek- hivatalos néven szállást biztosító idősek klubja- létrehozását az élethelyzetek kényszerítették ki. Különösen a falvakban volt és van igazán értékelhető jelentősége annak, hogy szombat- vasárnap sem kell haza mennie annak, akit otthon senki sem vár, akinek gond és fáradság a főzés, bevásárlás. A napközivel rendelkező baranyai községek az elmúlt években sorra fejlesztették a korábban napközben és csak hétfőtől péntekig ellátást kínáló intézményeiket folyamatos gondoskodást nyújtó hetes otthonokká. Márcsak azért is, hogy ne kelljen az adott faluban megőszült embereknek esetleg a megye másik sarkában lévő szociális otthonba távozniuk. Meg azért is, mert Baranyában az elmúlt évek fejlesztései, bővítései ellenére most sincs elég hely a szociális otthonokban, a beutalásra hónapokat, éveket kell várni. Kezdetben úgy gondolták, hogy a hetes otthonok a még jó karban lévő, „csak” magányos időseknek jelentenek biztonságot. Ám ahogy múltak az évek, módosult ez az alaphelyzet, egyre több lett az állandó gondozásra szoruló lakó. Ugyanúgy, mint a szociális otthonokban. Ma már a megye szociális otthonai lakóinak legalább egyharmada ágyhoz kötött, folyamatos ápolást igényel. Tényleges funkcióját tekintve az otthonok egy része közelebb áll az elfekvő kórházakhoz, mint a szociális intézményekhez. De ma már az sem ritkaság, hogy a hetes napközikben is az utolsó pillanatukig ápolnak embereket. A kétféle intézmény funkciói tehát egyrészt elcsúsztak az eredeti szerepkörüktől és egyben közeledtek egymáshoz. Miközben nehezebb, felelősségteljesebb és nyomasztóbb lett a szociális otthoni ápolói munkakör, aközben a hetes otthonok gondozói is egyre gyakrabban kénytelenek ápolói munkát végezni. Függetlenül attól, hogy a hetes otthonok dolgozóinak ilyen irányú szakképesítési aránya lényegesen alacsonyabb. A hetes otthonok azonban a lényegüket tekintve szociális otthoni helyeket jelentenek. Baranyában csaknem kétszázat. Idén megduplázták a normatív támogatásukat, 80 000 forintot kapnak személyenként évente, ám ennyi pénzből is nagyon nehéz lépést tartaniuk a dráguló világgal. Ezért foglalkoztat több hetes otthont az a gondolat, hogy kérik a szociális otthonná minősítésüket. A változás 174 ezer forintot jelentene nekik személyenként, évente. Csábítja őket az átminősítés, de félnek is tőle. Főként attól, hogy akkor ugyanaz az államigazgatási procedúra előzi meg a felvételeket, mint a szociális otthonokban. Meg lényegesen kibővül az a közigazgatási terület, ahonnét fel kell venniük a gondozást igénylőket, s nem utolsósorban attól, hogy sem a szakképzettséget, sem a felszereltséget tekintve nem tartanak ott, ahol a szociális otthonok. Jóllehet az utóbbiak is ilyen gondokkal küszködnek. Szeretnék megőrizni a rugalmasságukat, a kis létszámból is eredő családias jellegüket, s mindenekelőtt azt, hogy a saját időseiknek jelenthessenek biztos támaszt. Megoldásként szívesen kiegyeznének egy közbülső változattal. Azzal, hogy maradnak bentlakákos napközik, de a jelenleginél magasabb normatív támgatással. T. E.
