Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)

1992-03-28 / 87. szám

1992. március 28., szombat aj Dunántúlt napiö 9 Ismét hatott a Szerelmi bájital! Felújítás a Nemzeti Színházban Az elmúlt színházi évad egyik legsikeresebb rendezése volt Donizetti: Szerelmi báj ital című vígoperája, amelyet most Gregor József vendégjátéka mi­att felújítottak. A népszerű basszust már színpadra lépésekor vastapssal fogadta a hálás közönség. Gre­gor egyénisége rányomta a bé­lyegét az előadásra. Dulcamara, a csodadoktor egyszerre volt könnyed és súlyos, természete­sen pörgette és tisztán artiku­lálta a komikumig hajtott tem­póban is tirádáit. Szellemes megoldásain időnként úgy ne­vetett a telt ház, mintha prózai komédiát nézne. Azt hiszem, kevés .embert zavart, hogy Gregor hagyomá­nyos jelmeze nem illett a com- media deli’arte világát idéző többi jelmez közé. Tulajdon­képpen hagyomány, hogy a vendégművész saját jelmezét hozza. Hisz aránylag ritka, hogy ilyen sajátos értelmezést kapjon egy operaprodukció, mint Nagy Viktor rendezése nyomán a báji­tal, amely valóban bájitalként hatott. Ha kopott is a rendezés va­lamicskét, ha bágyadtabb is volt a kórus időnként, mint a premi­eren, egy nagyon szuggesztív személyiség kárpótolt mind­ezért bennünket. Egy énekes hiányzott vi­szont, de nagyon. Derecskéi Zsolt Nemorino-alakítását Györfi István enyhén szólva nem tudta feledtetni. Jó lett volna, ha tudják egyeztetni De­recskéi és Gregor egyidejű ven­dégszereplését. Zalai Lídia kellemes Adina volt, bár a színpad mélyén néha elnyomta a zenekar. Szeren­csésnek bizonyult Egri László szerepátvétele. Belcomere kapi­tányként nemcsak tisztán éne­kelt, de hajlandó volt s tudott is komédiázni. Az elmúlt évadban ez így, együtt szinte sosem volt elmondható elődeiről. Sajdy Júlia Gianettája mint mindig, pontos volt, ám most humora is jelentkezett. Gregor- ral énekelt kettősükben bájos komikát láttunk. Ebből eddig nem árult el semmit Pécsett a művésznő. Hirsch Bencze és az általa di­rigált zenekar mindent megőr­zött az eredeti előadás lendüle­téből, zenei mozgalmasságából. A lassú tételek nem a zenekar miatt voltak színtelenek. Bükkösdi László E ste hétkor elhatározta, hogy haladékot ad Ol­gának; ha tíz óráig ha­zajön, megbocsát neki. Ákosnak azonban továbbra sem irgalmazott. Egy feleségnek meg lehet bocsátani, de a leg­jobb barát árulását sohasem. A haladékot később meghosszab­bította éjfélig. Nagyvonalú volt, mint az olyan kormány, amely kénytelen meghosszabbítani a kijárási tilalmat, mivel senki sem hallgat rá, mivel az utcán harc folyik, és a csatakimene­tele még nem dőlt el. Aztán bekapcsolta a tévét, gondolatai azonban vissza-visz- szakanyarodtak Olgához, s mintegy megvilágosodásként érte a felismerés, miért nem akar Olga gyereket. Hát persze, nem maradna ideje bujálko- dásra! A gyerek minden szabad idejét lekötné! Pálóczi mégis úgy érezte, ha most megbocsát neki, az sorsdöntő lehet a jövőre nézve. Csakhát Olga a nap fo­lyamán egyetlen tétova kísérle­tet sem tett arra, hogy kiengesz­telje őt, vagy kár csak meg­könnyítse a dolgát a kibékülés­ben, az övét, Pálócziét, akit fel­szarvaztak, piszkos módon el­árultak, s aki a barátja feleségét akkor sem környékezné meg, ha az meztelenül táncolna előtte. Aztán lehalkította a tévét, mert úgy rémlett, mintha autó állt volna meg a ház előtt. Hamaro­san hallotta is az autó ajtajának csapódását. Az ablakhoz ugrott, és kinézett a függöny mögül. De az autó nem Ákos zöld La­dája volt, hanem egy piros Skoda, nem itt, hanem egy má­sik ház előtt parkolt le, s nem Olga és Ákos, hanem mások szálltak ki belőle. S akkor Pa- lóczi újra maga előtt látta őket az ágyban, s csak most tűnt fel neki, hogy Ákossal ellentétben, Olga nem is nagyon ijedt meg, inkább mintha bosszankodott volna csupán, s Pálóczi belátta, hogy ami történt, nem véletle­nül történt, s nem lehet elintézni egy kibéküléssel, mint valami operettben. Közben múltak az órák. Kö­zeledett az éjfél, s ha behunyta a szemét, egy fényárban úszó nagy termet látott maga előtt, mindenütt csipketerítők, fehér függönyök, vázák, stukkódíszes falak. Visszatérő álma volt ez a kivilágított terem. Az álomban valami bankettra volt hivatalos, de eltévedt a kastély labirintu­sában. Termek és folyosók nyíl­tak a szobából minden irány­ban. Valamelyik szobában már csak őrá vártak, s ő néha hal­lotta is a vendégsereglet zson­gását, de újra meg újra eltévedt a termek között. Az ördögbe is, gondolta, még megbolondulok. Észrevette, hogy a lakás minden helyiségében ég a villany, még a vécében is, és nem emlékezett rá, hogy mikor gyújtotta meg a lámpákat és mivégett. Micsoda pazarlás! ... Aztán elmúlt éjfél, a haladék letelt, s akkor arra gondolt, ha lenne autója, visz- szamenne a nyaralóba, lelo­csolná benzinnel a faházat, és rájuk gyújtaná. Ha már ennyire szerelmesek, szeressék egymást még tüzesebben. Egy másik pil­lanatban látta őket, amint be­szállnak a Ladába, s az éjszakai országúton egy kanyarban a ko­csi átcsúszik az úttest másik ol­dalára, és belefúródik egy táv­íróoszlopba vagy fatörzsbe. De jó lenne! . . . Eltökélte, hogy sohasem bocsát meg nekik, még holtukban sem. Olyasmi azon­ban, hogy éppen ma éjszaka és éppen együtt halnának meg, nem látszott valószínűnek. A legvalószínűbbnek mégiscsak az látszott, hogy már régen ágyban vannak, s mindenféle szerelmes marhaságot suttog­nak egymás fülébe, rajta pedig jókat röhögnek, ha egyáltalán az jut eszükbe, hogy azért ő is a világon van még. Ákosról rég­óta tudta mindenki, hogy kur- vapecér, s ha nem Olgára ve­tette volna ki a hálóját, még meg is értette volna őt. Eszébe jutott, milyen elviselhetetlenül és ostobán viselkedett Ildi, ami­kor néhány hete meglátogatták Ákosékat. Hiába, a szent asz- szony sem volt már a régi. So­kat fecsegett, meg akarta idézni az öregapja szellemét, aki állító­lag szénfuvarozó volt, s egy ha­ragos ló hátsó lába szenderítette jobblétre. Ildi elmonda, hogy naponta imádkozik mindnyáju­kért, még Pálócziért is, s a na­gyobb nyomaték kedvéért elő­vette az imakönyvét, s elkezdte unszolni Ákost, hogy csókolja meg a keresztet a fedelén. Ami­kor kettesben maradt egy fél órára Olgával, ömlött belőle a panasz, Olga meg a maga ál­szent módján végighallgatta, s még jó tanácsokkal is ellátta. Pálóczi arra ébredt, hogy te­herautók dübörögnek az abla­kok alatt, a távolban pedig vil­lamos csörömpöl. Hétfő reggel volt, s keserűen gondolt arra, hogy Olga és Ákos bizonyára mélyen alszanak még. Nyugod­tan alhatnak, nem kell tartaniuk attól, hogy ő odamegy, és le­szúrja őket. Reggel az első dolga mégis az volt, hogy fel­hívja Ildit, hátha legalább Ákos hazament. A vonal túlsó végén sokáig csöngött a telefon, míg végre meghallotta a kagylóban a szent asszony álmos hangját.- Ákossal szeretnék beszélni.- Hiszen együtt vagytok, vagy nem?-Nem vagyunk együtt. Én most otthonról hívlak.- Otthonról?... Mit keresel te otthon?- A konyhakést — felelte ő.- És mit csinál Ákos? Pálóczinek összeszorult a torka egy pillanatra, de a dühe erősebb volt, mint a fájdalma.-Ha nem tévedek, éppen a feleségemet dugja. De az is le­het, hogy már megdugta, és Olga most készíti neki a regge­lit. Mert ilyenkor, tudod, néha rettenetesen megéhezik az em­ber.- Ki dug kicsodát? Pálóczi elképzelte, amint a szent asszony levegőért kapkod, és lecsapta a kagylót. Nem sze­rette Ildit, most mégis kedve lett volna odamenni hozzá, és átka­rolni a vállát. A rövid telefonbeszélgetés azonban nem hozott gyógyírt a sebeire, s az sem vigasztalta, hogy Ákos akaratlanul szövet­ségeseket csinált belőlük. De nem hozott gyógyírt számára a hétfői nap hátra levő része sem, a következő pedig még ke­vésbé. Másnap délelőtt ugyanis ha­zajött Olga, két bőröndbe ösz- szecsomagolta a holmiját, és el­költözött az apjához. Ákos eza­latt lent várt rá az autóban, s minden jel arra vallott, hogy vi­szonya Olgával tartósabb lesz, mint a korábbi viszonyai. Pá- lóczit félelem fogta el: talán nem is Ákos szédítette meg a fe­leségét, hanem Olga Ákost. S ez sokkal rosszabb. Ez katasztrófa. Grendel Lajos SZAKÍTÁSOK- részlet ­Fonyódi Helikon, 1992 Túléli-e a kultúra (benne a folyóirat és könyvkiadás) az utóbbi esztendők változásai­nak következményeit, a jelen­legi ellentmondásokkal teli átmeneti állapotot? Lehetsé­ges-e alkalmazkodni a követ­hetetlen (vagy tán áttekinthe­tetlen?) változásokhoz? Van-e és lesz-e elég alkotó mene­dzser és menedzser alkotó? És egyáltalán, találkozhat-e ez a két tulajdonság, képesség egyetlen személyben, avagy a mecenatúra megteremtése mégsem (csak) az alkotók dolga? Milyenek ma, és mi­lyenek lesznek, lehetnek né­hány év múlva az alkotó munka anyagi-pénzügyi felté­telei, a kiadói infrastruktúra? Ilyen és ehhez hasonló kér­désekkel viaskodtak azok a fo­lyóirat- és könyvszerkesztők, akik a több mint tíz esztendeje évente hagyományosan meg­tartott Fonyódi Helikon részt­vevőiként két napon át a me­cenatúra és a szponzorálás le­hetőségeit keresték, kutatták a Balaton-parti városkában. És csak megszorításokkal állít­hatnánk, hogy meg is találták. A tanácskozás inkább a hely­zet számbavételét jelentette, semmint a koncepció formálá­sáét, inkább a tapasztalatok átadását jelentette, semmint ténylegesen új megoldások megérleléséét. A hallottak, tapasztaltak azonban így is figyelemremél­tók. Mert legalább az nyilván­valóvá válhatott mindenki számára, hogy a Közép-Ke­let-Európai régióban - Bulgá­riától a Cseh és Szlovák Köz­társaságig - mindenütt ugyanaz a helyzet. A korábbi diktált kultúrpolitika ideoló­giai elvárásaival és ízléskény­szerével (ám akkor még létező pénzügyi erőforrásaival) szemben a liberalizált (vagy tán inkább csak liberalizálódó) viszonyok ízlés-, stílus- és gondolati szabadsága meg szorongató anyagi szűkössége állnak szemben. Ahogyan ezt a határokon túli magyarság néhány környező országbeli képviselőjének tájékoztatói ugyancsak kézzelfoghatóan tanúsították: Szlovéniától kezdve Románián át Szlová­kiáig. Az elhangzottak szerint a kiadók növekvő számával, az emelkedő árakkal minde­nütt a terjesztői hálózat szét­esése, a (fizetőképes) kereslet csökkenése, a könyvszakma súlyos helyzete állnak szem­ben! Meg a hirtelen jött sza­badság forrás-nélküliséggel párosuló keserédes érzései. Például az, hogy a korábban csak néhány példányos sza- mizdatban publikált, egykoron tiltott gyümölcsként ismertté vált alkotók több ezer pél­dányban megjelenő könyvei - a szokszorosára ugrott köny­várak mellett - szinte eladha­tatlanok Szlovákiában. Vagy az, hogy a nehezen kivívott szabadság és függetlenség örömét, a publikáció szabad­ságának vívmányát az állami támogatás radikális csökkené­sével előállt súlyos veszély- helyzet kíséri a szlovéniai Mu­ratáj című folyóirat számára. Vagy például az, hogy a nagyváradi Kelet-Nyugat című folyóirat munkatársa egy más­fél éve - anyagiak hiányában - szüneteltetett lap szerkesztő­jeként adhatott csak tájékozta­tást a kiadványozási munka romániai gondjairól. Jobb-e a helyzet, vigaszta- lóbb-e a kép nálunk? A könyv- és folyóiratkiadás megtalálta-e már a változá­sokhoz történő alkalmazkodás hatékony stratégiáját és takti­káját? Kialakult-e már az ál­lam kulturális szerepvállalá­sának konszenzuson nyugvó koncepciója? Sajnos e kérdé­sekre is, még ha némiképp le­egyszerűsítőén is, szintén többnyire nemleges válasz ad­ható. Mert bár az új helyzet­ben kétségkívül változott és folyamatosan változik az ál­lam szerepe, ám vitathatatla­nul bizonytalan is ez a szerep- vállalás. Pedig az államot az alkotómunka infrastrukturális feltételeinek megteremtésében- az állami kultúrpolitikát semmivel sem helyettesíthető- sajátos szerep illeti meg. Az átmeneti helyzetben legalább is, sokak szerint ettől függet­lenül folyamatosan is, az ál­lami mecenatúra elengedhetet­len. Jelenleg ennek azonban csak részelemei léteznek, az elképzelések számos konkrét kérdésben még csupán formá­lódnak, a koncepció maga sem állt össze egységes egésszé. Még kevésbé léteznek a mű­ködéshez szükséges mecha­nizmusok, intézmények. Tapasztalható az is, hogy az állam mecénási szerepének betöltésében az államigazga­tási eszközök társadalmasított formákkal történő felváltása ellentmondásosan halad előre. Az értékcentrikus döntéseket nem ritkán még politikai meg­fontolások helyettesítik (de legalábbis befolyásolják), vagy éppen hasonló motívu­mokkal átszőtt háttérmege­gyezések kísérik. A politika - örökségként vagy az elmúlt esztendők produktumaként, netán mindkettő eredőjeként - a kívánatosnál és szükségesnél jobban szövi át a kultúrát, melynek nem csak az alkotó, nem csupán a kiadó, hanem legalább ennyire az olvasó is kárvallottja lehet. Kik számíthatnak hát si-’N kerre ebben a helyzetben? Mi­lyennek ítélhető az irodalom jövője? A fennmaradás na­gyobb esélyével minden bi­zonnyal azon kiadók rendel­keznek, amelyek képesek az egyre szűkülő anyagiakat pót­lólagos erőforrásokkal bőví­teni, amelyek a jelenlegi exlex állapotban ki tudnak majd ala­kítani egy átélési, túlélési stra­tégiát, továbbá azok, amelyek már most lépni tudnak egy ké­sőbbi (teljes?) önfinanszírozás irányába. Amelyek tehát, mi­közben társadalmi környeze­tükkel el tudják fogadtatni - szélesebb és szűkebb értelem­ben vett - irodalom-népszerű­sítő kiadó tevékenységük hasznosságát és fontosságát, egyidejűleg jelentős mérték­ben függetleníteni is tudják magukat mind az állami, mind pedig az egyéb (intézményi, alapítványi stb.) mecenatúra ma még meglehetős bizonyta­lanságokkal működő rendsze­rétől. Amelyek tehát egyszerre lesznek majd alkotók és me- • nedzserek. Az 1992-es Fonyódi Heli­kon szerkesztői tanácskozásá­nak üzenete mindenekelőtt ezt tartalmazza. Hogy reális-e ez az üzenet? Ha a kultúra jelenét nézzük, j akkor jogosak a kételyek. Ám ha a Mátyás Király Gimnázi- , umban rendezett költőtalál­kozó szellemét és a Takáts Gyulának, Fodor Andrásnak tapsoló, meg a költő-tanáru­kat, Simon Ottót ünneplő lel­kes, versszerető diákokra gondolok, akkor talán lehe- s tünk egy kicsit optimistábbak is. Bízzunk ez utóbbiban. Dr. Szirtes Gábor Horváth Olivér rajza

Next

/
Thumbnails
Contents