Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)
1992-03-14 / 73. szám
10 ti j Dunántúli napló 1992. március 14., szombat A történetírás / # ✓ j • • uj utjai Egy jubiláló tanulmánykötet olvasása közben s É rdekes, és a történelemmel foglalkozók számára izgalmas tartalmú tanulmánykötet jelent meg a MTA Történelemtudományi Intézetének Társadalom- és Művelődés- történeti Tanulmányok sorozatában Polgárosodás Közép-Eu- rópában címen. A kötet hazánk egy kiváló - az elmúlt évtizedekben nem mindig pozitiven értékelt, de munkáival mindig feltűnést keltő tudós: Hanák Péter professzor 70. születésnapjára készült tanulmányokat foglalja magába. A harminc magyar, német, angol nyelven különböző nemzetekhez tartozó történészek által írt tanulmány a társadalom, politika, politikai eszmék, diplomácia és művelődés történetének vonatkozó témáit dolgozza fel. A történetírásnak - ahogy a bevezető tanulmányban Litván György is megállapítja - „öröktől fogva” bizonyos - sokszor nem is csekély mellékes - funkciója is van. A politika részéről - tudjuk jól és tapasztaltuk eleget - állandó az igény, hogy a történettudományt saját szolgálatába hajtsa. Ezzel szemben a valódi történész, ha szakmunkán dolgozik, köteles maximális teljességre és tárgyilagosságra törekedni. Természetesen a szakmailag kifogástalan eszközök mellett is szolgálhat a történész politikai célokat is. A tudomány azonban az ilyen jellegű politikai állsáfoglalást csak akkor értékelheti, ha az semmi körülmények között sem ellenkezik a történeti igazsággal. Sokszor elegendő a témaválasztás is ahhoz, hogy a történész „politizáljon”, különösen akkor, ha a téma egy jelentős „üzenetre” hívja fel a figyelmet, amely üzenet valóban a történelemnek azt a feladatát valósítja meg, amely szerint: a történelem az élet tanítómestere. Az elmúlt évtizedek embertpróbáló szelleme különösen a humán tudományokkal foglalkozókat tette próbára. így sok történész, illetve történelemmel foglalkozó kutató került megméretésre. Izgalmas és érdekes olyan kutató pályájának vizsgálata, aki tudományos munkásságát csak 1945 után kezdhette meg, és akinek egész tudományos életpálya azokra az évtizedekre esett, amelyekben minden tudományt - még a természettu- dományoakt is - alávetettek egy kötelező ideológiának. A kutató vagy bizonyította az előre meghatározott eszméket, vagy hallgatásra ítéltetett. Különösen veszélyes volt ez a munka a történésznek. Glatz Ferenc Nyilvánosság és történelemtudomány (Tézisek az új történetíráshoz) című tanulmányában megállapítja, hogy „A huszadik század végi nyilvánosság új történet- írás, új szemléletű kutatás és új szemléletű történelmetíró embereket kíván.” Hanák Péternek a kutató pályája 1948 után bonatkozott ki, és hamarosan bizonyította, hogy munkája, szemléletmódja nem mindenben felel meg kor hivatalos „történészei” által előírtaknak, amely teljesen az államilag illetve a párt által előírt ideológiának vetette alá az észt és az értelmet. Hanák Péter amerikai, angol, német egyetemeken vendégtanár, de magyar egyetemen ugyancsak nagy megszakításokkal dolgozhat. A tudós hazája széles e világ - szoktuk mondani. De ne feledjük soha, hogy Magyarország is ehhez a világhoz tartozik. Nemzeti hagyományaink ismerete, számontartása éppúgy erkölcsi kötelessége a tudósnak, mint új eredményeink, felismeréseink állandó megmérése a nagyvilág tudományának érvényes mércéjével. Az első magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter, Eötvös József 1867-ben így oktatja fiát, Eötvös Lórándot: „.. .de ha valaha miniszter lennél - mitől egyébiránt Isten őrizzen meg, főképp Magyarországon - , át fogod látni, hogy e helyzetben éppen azt nem tehetjük soha, mit legszívesebben tennénk ...” Eötvös Lóránd majd rövid időre miniszter lesz, de talán éppen ezért hamarosan inkább visszamegy az egyetemre professzornak. Pedig tudja éppen apjától, hogy vannak helyzetek, amikor a siker reménye nélkül is kötelességünk fáradozni. De leszögezi egyik emlékiratában: Az egyetemeken kétségbeejtő a helyzet. Önállóan gondolkodó, alkotó munkát végző, a világ tudományos eredményeit és a nemzeti hagyományokat egyként ismerő tudósokra lenne szükség az egyetemi katedrákon, mert: tudományos az iskola, tudományos a tanítás ott, de csakis ott, ahol tudósok tanítanak. Hozzá- tehetem, hogy tudósnak nem a sokat tudót, hanem a tudomány kutatóját nevezem. Hanák Péter olyan professzor volt - és ezért gyakran nem volt grata persona - és ilyen ma is. Es ezt a tudós professzort köszöntötték most barátai ilyen tanulmányokkal, amelyek méltóak a 70 éves professzorhoz. M agam tulajdonképpen recenziót kívántam írni erről a tanulmánykötetről. De annak áttanulmányozása során sokszor gondoltam azokra a tanulmányokra, amelyeket Hanák professzor írt azokban az években, amikor a vulgáris hivatalos tankönyvek telítve voltak tudománytalan sablonokkal. És ilyenkor szinte felüdülés volt egy-egy komoly tanulmányt olvasni, illetve a magyar történelmet valóban történészi szemlélettel kutató tudós művében elmélyedni. így a recenzió helyett inkább ezeket a gondolatokat írom le. Talán a professzor is megbocsátja ezt a kéretlen laudátiot, és talán neki is eszébe jut az a pécsi egyetem, amelynek kiváló, és 1945 után hamarosan mellőzött és felejtésre ítélt professzorának - Holub Józsefnek - óráin ült kissé késői pályakezdéssel, és amely professzor tanítását - érzésem szerint - soha nem tagadta meg. Dr. Rajczi Péter Falikárpit Buda visszafoglalásáról Falikárpit Buda visszafoglalásáról címmel nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Buda várát 1686-ban nemzetközi sereg szabadította fel a csaknem másfél százados török megszállás alól. A katonák vezére Lotharingiai Károly herceg volt; a vár visszafoglalásáról fia, Lipót herceg két falikárpit sorozatot készíttetett. A korábbi sorozat 1703 és 1710 között keletkezett, három darabját Bécs- ben őrzik, a negyedik Nancyban látható. Az ötödik, amely most Budapestre került, Lotharingiai Károly herceg fiktív budai diadalmenetét ábrázolja. Hortobágyon a híd melletti nagykereszt érettük áll Mire jók a kárpótlás forintjai? Sokan csak hosszas unszolásra merték aláírni a kérvényt A megsárgult irkalap ridegen közli a tényeket. Meghaltak: özv. Csók Istvánná, özv. Farkas Istvánné, Geiger, özv. Koláro- vics Jánosné, id. Márkovics Márk, Novák Erna, Prerádovics Poznan, Schaller József, özv. Schremm Józsefné, Vajda Éva... Harmincegy fő. Sorolni is szégyen. Zichy Aladárt összetör- ten-összeverten hozták a szegedi AVH-ról Borzasra. Nem élt soká. S hogy ebben az internáló táborban hány karonűlő csöppség hótiszta lelke szállt az égbe, azt nem jegyezte senki. Misét se mondtak értük. Legföljebb utóbb. Ha anyja észrevette, hogy kihűlt, a gyermeket kiadták az öröknek, temessék. Mást nem tehetett. Nerti tehettek. Sose gondoltam rá, de ha Hortobágyra megy az ember, gondolja végig a délibábkeresésben: vajon hány jeltelen sír lehet az egykori halmok-pusz- ták-tanyák környékén, ahol az ötvenes évek deportáltjai nyögtek embertpróbáló éveket? Hány későbbi tragédiát hozott a ma sem megmagyarázható törvényes kitaszítottság? A kilenclyuku híd melletti nagykereszt érettük áll. Linding Ferencnével erről a múltról is szót kellett váltani, hogy megértsem, megértessem misszióját. Pécsi otthonában paksaméták sorakoznak, lajstromokon nevek, hosszabb-rövi- debb visszaemlékezések, gyötrelemmel írt történelmi életrajzok. Egyik címe: Élettörés. A másiké: Kisjézus a birkaho- dályban. A harmadiké: Mauthausen után Hortobágy. E sorsok vitelét vállalta föl házigazdám, aki maga is megjárta sorstársai útját. Földes Annaként, 16 évesen. Mohácsi gimnáziumi évei törtek darabokra, s ma is belényílal a fájdalommal átitatott keserűség, ha 1950 június 23-ra gondol.- Vagy két órányit lehetett apám a községházán, ávós kísérettel, amikor hazahozták. Térdreesett előttünk, nem nézett se anyámra, se rám, úgy mondta szegény: „Bocsássatok meg nekem, ma aláírtam a halálos ítéleteteket... „ Én persze nem értettem az egészet, s csak később döbbentem rá, hogy mi is történt velünk, sokunkkal, miután ránkcsapták a vagonajtókat. Babarc nevében is dallamosan csengő, szép baranyai község. Földeséket innen hurcolták el. Vigaszt, ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni, az jelenthetett, hogy akadt nem egy ismerős a Borzas-puszta felé vezető gyalogmenetben. Falubéli is. Forrón tűzött a nap, Anna fiatal volt és szép. De ma, itt a nappaliban, kö- rénkterített emlékhalmazok között nem önmagáról beszél. Nem is azért hívott. Kérte, tolakodásnak ne vegyem, de nekrológot kéne írni. Meleghangút, szépet, a búcsúhoz illőt. Biztosan hallottam, hogy egykor sajtóban dolgozó kollégám, Márkovics Markó a napokban meghalt. Hát róla. S adalékként elmondaná, hogy életerős, horvát népviseletben járó menyecske volt Markó édesanyja, ki különös erővel bírt, hogy megmentette akkor egyesztendős fiát. Enni nem tudott mit adni egyebet neki, hát hároméves koráig szoptatta. Hidegben testével melengette, hőségben testével árnyékolta. S Markó nem volt egyedül, nem egy társa akadt, aki szögesdrót védelmében, az internálótáborok valamelyikében eszmélt az életre, tanulta az első szavakat, játszotta gyermeki játékait. Ma a kárpótlás forintjairól vitáznak az ország teherbíróképességét féltve. Nekik nincsenek a kitaszítottságról ilyetén emlékképeik. Lindingné egy furcsa ellentmondásról beszél. Annakidején, amikor a táborokat felszámolták, azt hitte - és sokan hitték -, az otthon maradottak szégyenkeznek majd azért, hogy tűrték ezt az embertelenséget. Nem szóltak érte, nem tettek ellene. Ez sose következett be. Nekik, internáltaknak kellett évekig megbélyegezettként, meghunyászkodva élniük. Kitiltva szülőfalujukból, házukból, nehezen találva munkát és megélhetést. Önéletrajzát ha megírta, ha arról a három évről szólt, sajnálkoztak többnyire, s elnézést kértek mondván, az állást már betöltötték. Féltek tőlük rokonok, ismerősök, s ők féltettek rokont és ismerőst. Kerülték az embereket. Leprásként. Tud családról, ahol fiú, lány öngyilkos lett. Félj és feleség vett önkezével életének véget, a társadalomba való visszailleszkedés küzdelmében alulmaradva. Más nevet cserélt. Alkoholba menekült. Akadt, kinek a furcsa véletlen folytán az internálástól megmenekült gyermekével a kiszabadulás után újra ismerkedie kellett, s a barát nevelte gyermek ma sem tudja igazán, kit szeressen anyja- ként-apjaként. Budimác Istvánt Siklósról előbb a Gestapo vitte Mauthausenbe, honnan felesége nem tért haza. Második családjával Hortobágy következett. Egy hatvani vasutas - állomásfőnök ? - látva a marhavagonok emberszállítmányát, botor módón a távírdán átkopogtatott a hírrel szolnoki kollégájának. Őt másnap Recskre vitte a kocsi, családját pedig a marhavagonok után. Magyarok, horvátok, szer- bek, németajkuak, zsidók. Teljes etnikai megbékéléssel. Ott voltak Gálszécsyék. A Zeller család. Babarci Márton, aki mindig tudott jó hírt hozni a táborlakóknak. Bizakodásra, reménykedésre csábítót. Hogy honnan? Mikor ő is úgy élt ott, mint a többiek, elzárva szótól, külvilág információitól. És a többi, nagyszerű, csodálatos emberek. Szőnyi Alajos, egykor Mohács utolsó polgármestere. Petz Gáspár Villányból. Dr. Vörös István. És a Linding család. (Beszélgetőpartnerem ott ismerte meg későbbi férjét, Ferit.) Vukovics Sztanoja. Vásárhelyi Jánosné. Idős Amigya Lukács. Egy gyilkosnak is több joga volt, mint nekik. Linding Ferencné nyugdíjasként ma is dolgozik, széles a rokonság, van kire. Neki nem lehetett gyermeke. Borzaspuszta okán.- Tudja, mi az érdekes? - kérdi tőlem. - Amikor a kárpótlási lapokkal ismerőseimhez, sorstársaimhoz bekopogtam, csak hosszas unszolásra merték aláírni a kérvényt. Félnek még ma is. Vagy ha nem, szégyellik. A történeteket évekig titkok övezték. Senki sem mert szólani. Magyarázatra sem szorul, miért. Most formálódik a törvény, a Parlamentben a honatyák dolga, hogy rátegyék a pecsétet, s megmondják: e börtönévekért kinek, mi jár? Lindingné kiszámolta már, a tervezet szerint az első hortobágyi évért 500 forintot kap, a másik kettőért 250-250 forintot, havonta a nyugdíjhoz csapva, jócskán megemelve azt. Ezek a kárpótlás forintjai. Irigye nem lehet. Kozma Ferenc Melyik alapítvány közérdekű? Kétezerkétszáz alapítvány kérelmezte eddig az APEH-tól, a fővárosban, hogy minősítse közérdekűnek. Közülük ezerötszázat elfogadtak, hétszázat - alapítóokirat, bírói végzés hiánya miatt - visszaküldték, negyvenet pedig részlegesen fogadtak el, ami azt jelenti, hogy az alapító okiratban rögzített célok közül csak néhányra ítélték meg az adóalap-csökkentő kedvezményt - mondotta a sajtó érdeklődésére Ácsné Molnár Judit, az APEH képviselője. Az alapítványoknak február 15-ig kellett a kérelmeket benyújtaniuk, hogy 1992. március 15-e után továbbra is élvezhessék az adományozók azt a kedvezményt, mely szerint a befizetéseket az adóalapjukból leírhatják. Az előírt határidőben beadott kérelmekre az APEH-nak 30 napon belül, tehát legkésőbb március 15-ig válaszolnia kell. Az elbírálás alapját az alapító okiratban rögzített célok képezik, de a kedvezményt csak akkor adják meg, ha az adományozónak nincs közvetett vagy közvetlen kapcsolata az alapítvánnyal. Vagyis az adományozó csak akkor írhatja le a befizetést az adóalapjából, ha nem érdekelt az alapítvány felhasználásában. Ennek magyarázata, hogy korábban sok visszaélést tapasztaltak e téren. Azok az alapítványok - például az ezután alakulók -, amelyek február 15-ig nem adták be kérelmüket, nem esnek el végleg a kedvezménytől, hiszen a határidő nem jogvesztő. Akik március 15-e után kérik a kedvezményt, azok a minősített adóhatósági határozat jogerőre emelkedésétől számítottan adhatják ki a magán- személyeknek az 1992-es adóalap-csökkentésre jogosító igazolást. Az APEH képviselője elmondotta még, hogy nagyon sok kérelmet máshová, például a Pénzügyminisztériumba, és nem az alapítvány székhelye szerint illetékes elsőfokú adóhatósághoz küldtek. Ezekre az elbírálást pár napos csúszással kapják meg az érintettek, azzal, hogy azt az adóhatósóg határidőben benyújtott kérelemnek tekinti. (MTI) Jog és igazság Megint egyszer megerősített a tapasztalat: a jog nem föltét- len bástyája az igazságnak. Pontosabban: nem az annak az igazságvágynak, amely az emberek lelkében él, s nem nélkülözheti az érzelmek, nem egyszer izzó hevületét. Kiváltképp, ha történelmi, ám belátható távlatok sérelmei követelik: törvényt ülni felettük! Törvényt. Nem bosszút! Az előbbi szükséges: így vagy úgy, de ítélni kell! Az utóbbi: értelmetlen. Megtörténnie nem szabad! Mi légyen hát? Mi légyen most, hogy egy mindenek felett álló tudós testület kimondta: a bűnök, ha bűnök is, rég követtettek el. Elévültek - jogi értelemben nem büntethetők... A jognak minden bizonnyal igaza van. S mert igaza van, szembe kell néznie egy tragikus kettősség minden következményével. Mindenek előtt: áldozatokkal. A túlélőkkel, akik lelkét mindhalálig gyötri meggyilkolt szeretteik elvesztése, az ő fájdalmaik a legigazságtalanabb kínok itt a földön; halottaik kínhalála csak az egekre tartozik és az emlékezetre. Velük a törvénynek dolga nem lehet. Szembe kell néznie azokkal a túlélőkkel is, akiket „csak” meghurcoltak, megaláztak, megfosztottak szabadságuktól és egy emberszabású élet jogi, anyagi lehetőségétől, s akiknek ennek minden következményét életük fogytáig, mintegy büntetésül, viselniük kell... És szembe kell néznie a bűnösökkel is. Nem a bűneikkel. Azok, meglehet, elvesztek már a paragrafusok útvesztőiben és az időben. A jutalmaikkal kell szembe- sünie a jognak! A júdáspénzen, a vérdíjon vásárolt kiváltságaikkal, hivatali előmenetelükkel, harácsolt vagyonukkal, érdemtelen jólétükkel ... S azzal a föloldhatatlan ellentmondással is, hogy mindazokat, akik a legelemibb jogrend hiányában véthettek tíz- és százezrek, végső fokon a nemzet ellenében, most a jogrend védelmében és érdekében kell a felelősségrevonás alól kimenekíteni. A tisztelt Alkotmánybíróság mindezek ellenére, bizonnyal jogszerűen döntött. Aligha tehetett másként. Ám nem bizonyos, hogy jól döntött. Mert ítélete csak a bűnökről szól és az időről. S nem szól az áldozatokról. S mert nem szól róluk: az igazság a jog csapdájába esett. Mindaz tehát, ami ezek után következhet, túl van a bírói pulpitus határán. Túl, mert a nemzetnek joga van megismerni a bűnösöket vétkeikkel egyetemben. S joga van ítélkezni felettük, ha jelképesen is, hogy polgárai nyugalmat lelhessenek. Aztán tovább kell lapoznia történelme lapjait. Ezt kívánja az ország érdeke, és az elevenek s holtak minden áldozata. Búsbarna László
