Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)

1992-02-01 / 31. szám

8 uj Dunántúli napló 1992. február 1., szombat József A ttila: Bibliai A te hajad köv érfürtű feketében lecsordul, mint a jóillatú kátrány, mikor kéthektós kondérból gőzölögve kifordul. Lebeg is, mint három csapat erős testű, fodor fekete holló ­a te melled, szerelmesem, szőke kenyerekkel teli kosarakhoz hasonló. Rokona vagy a nagy meleg teheneknek, melyek tejszagú csordában füves parton egymás mellé heverednek. - Fürödjünk meg a folyóban, szív a szívben, hiszen mi is tiszták vagyunk, hátha mi is elfolyunk a tiszta vízben. Tiszta vagyok, azért vagyok, mert szeretlek, látom én az istent, amint szivét adja a szivednek. Hogy tebenned jött most elém, azt is látom - Ő az én örök szerelmem s a halálom. Szerelmesem, mi már egymást úgy kívánjuk, úgy szeretjük, hogy ruhánkat, szemérmünket, alig vettük, már levetjük. Akkor is, amikor énrám sok szörnyű és nagy kő esnék és te könnyű fellegeken heverésznél, mint az esték. Most akár a történelem Európa két zugába szétzavarhat, megszerethetsz másik fiút, aki téged így akarhat. Szerelmesen, mint én veled, evezhettek föl a víznek - Csak az istent, szerelmesem, az én szép nagy istenemet megőrizzed. Magyarországi bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Görkorcsolyapálya Arató Károly: Házasfelek Egy-fedél alatt két kapitány külön-külön tengerjáró szobában: kivilágítva szembejönnek, dohogva távolodnak mindketten más irányban. így évek óta az úszó szobák: az érkező és távozó hajók ­bőgő kürttel köszöntik egymást, a felségjelet: más színű lobogót. Három évig játszották a Brodway-n sikerrel a The Rink c. musicalt, s ím, nyolc évvel később már Pécsett is e produk­ción kacag és könnyez a na­gyérdemű. A dalszövegeket és a zenét szerzőpáros írta - Fred Ebb és John Kander -, akik a Kabaréval és a Zorbával alapoz­ták meg a hírnevüket. S bár a darabíró - Terrence NcNally - nem Csehov rokona, de min­denképpen a darab- és poén­gyártás nagymestere, a Brod- way-dramaturgia jelese. Na­gyon el kellene rontani tehát a produkciót ahhoz, hogy ne tet- szen a közönségnek. De szerencsére szó sincs el­rontásról. Szegvári Menyhért rendezése jó tempót diktál, a mű szentimentális elemeit és humorát domborítja ki elsősor­ban, a vaskosságát, az alpáribb népszórakoztató elemeket épp, hogy el nem nyeli. így az utób­biak természetes része lesznek a színpadon beszélt nyelvnek. A nagyzenekarral készített hangfelvétel pótolja a muzsiku­sok állandó jelenlétét. A kitű­nően sikerült felvételt Papp Zol- tán,a produkció betanító kar­mestere veszényelte, s ő ve- szényli a közönség által látha­tatlanul az előadásokat is. A színészek az első járásokba rej­tett monitorokon látják a diri­genst. A mindennapi siker egyik láthatatlan kovácsa a karmester, aki nélkül a gépi és élőhang harmóniája nehezen lenne elképzelhető. Szelleme­sek, természetesek a táncok s a kavalkádok (A koreográfus Uh- rik Dóra.) Dicsérhetném a tet­szetős diszletet, az ötletes jel­mezeket is, dehát ezt a fajta színházat a színészek viszik si­kerre vagy buktatják meg. A színpadon mindenki Ame­rikába szakadt olasz. Mindenki őriz vagy épp elveszít valamit. Anya és lánya vitája tulajdon­képpen a darab, mert e vitában mint emlékfoszlányok megje­lennek életük fontos, közös epi­zódjai. Az epizódok szerepeit a helyszín lebontására érkezett munkások játszák. Ez nagy bra­vúr és briliáns alakításokat tesz lehetővé. Vári Éva ismét szenzációs mint Anna. Nem él külsőséges eszközökkel, nem veszi „di- góra” a figurát. Mindvégig na­gyon emberi. A bemutatón úgy tűnt, hogy egyik legjobb musical színész­nőnk hangjának fénye mintha kissé megkopott volna. Füsti Molnár Eva Angel szerepében bágyadtabb volt a szokottnál. Szerencsére láttam a január 28-i előadást is. Igen sok fiatal ült a nézőtéren. Angel figurája fel­erősödött ebben a környezet­ben. Füsti Molnár Éva élvezetes volt, mint régen. Amikor gyer­mekkori önmagát játszotta, ak­kor volt a legszeretetreméltóbb. Csupán a hangjával elérte, hogy Vári Éva és Füsti Molnár Éva tudjuk: most a kislánykori An­gel kiabál be a színre, nem a felnőtt. A munkások között a legfon­tosabb Lino, aki az apát is játsza többek között. A bemutatón Spindler Béla alakításában él­veztük az összetett szerepet. Spindler sármos volt, finom gúnnyal mutatta fel a figurák sa­játos karakterét. Más mozgást talált ki, más testtartást mind a néay fisurához. A keddi elő­A férfikar: mindenki több szerepet játszott. Simara László felvételei adáson Dóczy Péter játszotta Lino-t, egész feledhetően. Igye­kezett nagyon férfias lenni, és ebben ki is merült alakításának lényege. Valószínűleg igazság­talan vagyok Dóczy Péterrel, dehát ebben az előadásban csupa nagyszerű színész volt körülötte. Talán nem vele kel­lett volna lekettőzni Spindlert. Besenczi Árpád, Vincze Gábor Péter, Nádházy Péter, Matoricz Józsefés Stenczer Béla élvezete­sen komédiáztak. Különösen a női szerepekben felejthetetle­nek. Külön ki kell emelnem Stenczer Bélát, aki ismét bebi­zonyította, nem csak alkati hu­mora van, hanem drámai at­moszférája is, csöndteremtő ké­pessége is. Illetlenség, ha a kritikus po- cngyilkos. De meg kell említe­nem még valamit. A bemutató előadáson Anna és Angel vitája végén bejött a színre egy haté­ves forma bájos kislány, hogy megoldja a konfliktust. A nézők alig találták meg a zsebkendő- jüket.A január 28-i előadáson ugyanitt bejött egy bájos tizen- négyéves forma nagylány, és azt számolgattuk, hogy szül­hette ezt a harmincéves Angel, aki középiskolásként még az anyai házban élt. Hm. Pedig a nagykislány is nagyon szép. Bükkösdi László M ások tülekedtek, ő azonban türelmesen várt, így lökdösődés nélkül léphetett föl a troli­buszra. Majdnem utolsóként, persze, iskolaköpenyes csitrik, kefehajú srácok előzték meg rajban, ám ez egy csöppet sem zavarta. Az ülőhelyeket is a ro­hamozó tizenévesek foglalták el, ezt meg -régen természetes­nek tartja.Csak annyi hely ma­radjon a hátsó traktusban, amennyire a lábát leteheti, s va­lami rés a karok erdejében, ame­lyen át a fényes kapaszkodó ru­dat elérheti. A csengő már berregett, ami­kor a kis cukrászdából kiugrott, s az összezáró ajtók között a járműre préselődött a taréjosra nyírt kamasz. Kezében magasra púpozott, duplatölcséres fagy­lalt, vállán henger alakú sport­szatyor; ennek végét oda is csippentette a szusszantva csu­kódó ajtó, a kölyök azonban egyetlen vállrándítással kisza­badította. A táska így derekához igazo­dott, annak támaszkodva, s az ajtóhoz nyomulva mindenkinél kényelmesebben utazhatott a fagylaltozó kamasz. Újabb erőlködő sziszegések- kel megmozdult azonban' a két- szárnyú ajtó, s noha a fickó a táskát könyékkel is szorította, végül mégis csak kinyílt. A Annus József: A FAGYLALT hangszórókból ugyanekkor elő­recsegett a türelmetlen női hang:- Kérem, a fagylatos fiatal­ember azonnal szálljon le! Csend. A villanymotor is megszeppenve' zümmög, éppen hogy le nem áll.- Ismétlem: a kékpólós fia­talember azonnal szálljon le!-Melyik? - kérdezte valaki távolabb, röhögve is mindjárt saját tréfáján.- Igaza van! - sipított itt há­tul a szemüveges, ősz hölgy. - Szálljon csak le, ha fagylaltozni akar! Néhányan odanéztek, de szót sem szóltak. A fiú eközben mohón nyalta a fagylaltot, fejét is ingatta hozzá, mintha dúdulná: hű, de finom!- Addig nem indítom a ko­csit, amíg le nem száll - mondta a géphang a dobozból.- Most mit szívózik ez? - ki­áltott valaki középen.- Miről van szó? - nézett föl az újságjából a hájfejű pasas, aki közvetlen az ajtó mögött ült. Nyitott táskájából időnként kar­csú sós rudacskákat húzott elő, s azt ropogtatta.-Cirkuszolnak itt - rántott egyet a fején a mel­lette kucorgó nő, alighanem a kövér újságolvasó felesége. A fölötte kapaszkodó platina- szőke szépség a száját húzo­gatta, szemét forgatta, mint aki méltatlannak érzi már azt is, hogy ezzel a közönséges ban­dával kell utaznia, s ehhez jön még az alantos torzsalkodás. Szólni akart talán, mert mély lé­legzetet vett, ám hangtalan fújta ki a levegőt mégis. Nem így a sipító néni:- Ennek aztán mondhatja, lelkem, ezek ilyenek. Ezeket senki nem neveli . .- Szálljon le maga, mutter, ha olyan jólnevelt - kiáltott hátra a másik sorból egy hosszú hajú, pelyhedző baj szú kamasz. Körötte a csitrik szaggatott vi­hogásba kezdtek, mintha csik­landoznák őket.A lármában is érzékelni lehetett: leállt a dur­uzsoló villanymotor. Hallatszott elől az ajtó csattanása, majd a korábbi géphang immár élőben süvített a hátsó ajtónál:- Nem érti maga, amit mon­dok, fiatalember? Azt mond­tam, szálljon le! És maguk is miféle emberek: ahelyett, hogy lelöknék a taknyost, csak bá­mulják, hogy itt zabái...- Hülye kis hisztérika - riká­csolt most egy hang távolról, de jól hallhatóan.- Ezt kinek mondja? - lá­bujjhegyezett föl az alsó lép­csőre a vezetőnő. Nyakát nyúj­togatta, hátha kiválaszthatná a tömegből a sértegetőt. Erre azonban semmi esélye, minden dühével a kamasznak esik újra:- Szállj le, fiam, mert most már úgy leváglak innen ...- Azt próbálja meg ...- Na jó, majd leszed a rendőr, ne félj...- Miért szedne, mi? - emeli a karját a levegőbe a srác, majd ugyanazzal a mozdulattal fönt­ről a magasból leejti a fagylal­tot. Az puhán pottyan a járda- szegélyre, néhány centire ^az ágáló nő cipőjétől.- Na, most már indulhatunk - fújtat a kövér. - A casus belli megsemmisült. ..- Ne gúnyolódjon, kérem - fordul most feléje a nő. Szeplői szinte lángolnak az arcán. Ide­gesen tagolja: - Addig nem in­dulunk, amíg ez a szemét kö­lyök le nem száll! Megmond­tam.-Igaza van! Szálljon le! - jön a sipítás az ősz hölgy felől refrénszerűen.- Nincs igaza! - tör ki most a platinaszőke. - Nincs már fagy­lalt, fölösleges a további cir­kusz.- Én csinálom a cirkuszt?- Ki más, ha nem maga? Maga ..., maga liba!- Ezt nekem mondja? Ne­kem? Hallotta? Maga hallotta? Hajlandó tanúskodni? Mert én följelentem ezt a kidekorált ri- bit, de föl én ...- Micsoda? Ezt kinek mondja..., te repedtsarkú, te ...-Hölgyeim! Na de, höl­gyeim, ha lehetne emberi mó­don ... - tartja föl a kezét bé­kebíróként a hájfejű.- Ne avatkozz bele - mar­kolja meg a könyökét az asz- szony.- Azonnal menjen vissza a helyére és induljon! - nyoma- kodott most hátra a barna zakós, szöghajú férfi. - A dolgát vé­gezze, azért fizetik. Nem nép­nevelő maga - mondta olyan határozottan, mintha övé lenne a trolibusz, a közlekedési válla­lat, talán az egész város.- Főnöke maga a hölgynek?- kérdezte a sipító idős hölgy.- Mindannyian a főnökei va­gyunk. Mi fizetünk .. .-Juj, kedves uram, ilyen la­pos demagógiával azért még­sem kellene...- Demagóg a maga öre­ganyja. De ha itt kíván ücsö­rögni estig, csak tessék. Védje csak ezt a... hölgyet! - muta­tott megvetően a járdán remegő nőre.- Szállj már le, öcsi, az iste­nedet, haladjunk már ... - jött hátra egy borgőzös hang vala­honnan középtájról.- Miért szállna le? - riká­csolta a platinaszőke. - Lassan elolvad a fagylalt, már nyoma se marad, csak ez a kerge tyúk szívóskodik itt. . .- Fogja be most már a száját! Elengedte a kapaszkodót, órájára pillantott. Bizony, közel tíz perce időznek már itt.- Szabad? - tolta félre a mel­lette álló kislányt, majd a fagy- laltos fiút. - Szabad? - ismé­telte meg a vezetőnőnek, aki szó nélkül engedett utat neki.Lelépett a járdára, óvato­san, hogy a fagylalt szétterült tócsáját elkerülje.Csak a követ­kező sarokról nézett vissza. A trolibusz még mindig a megál­lóban vesztegelt, sőt: a veze­tőnő egy kampós póznával ép­pen most húzta le a himbálózó drótokról a kétágú áramszedőt.

Next

/
Thumbnails
Contents