Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-01 / 31. szám
1992. február 1., szombat aj Dunántúli napló 9 A z őszt szeretem legjobban. A nyár heve kimerítő, a tavasz latyakos és szeles, télen mindent beborít a hó; nem mondom, őszidőben is végigszáguldanak a városon a hirtelen támadt fergetegek, de a hőmérséklet általában kellemes, a nap is süt, meg kellőképpen hűvös is van, azonkívül ott az a sok lehullott falevél, a száraz, zörgő avar, látszatja van az ember munkájának. Mindig is kényes voltam a rendre és a tisztaságra. Szegény, megboldogult anyám sokszor emlegette, hogy aprócska gyermekkoromban például az utamba akadó kerti kavicsokat sorba raktam, szobánk szőnyegéről szüntelen felszedegettem a szöszt; kamaszodván is folyvást rendezgettem mindent; beszélgetés közben az asztalon hol a térítőt simítottam el, hol valamely tárgyat tettem odább, eligazgattam a virágokat a vázákban, de mindezt csak úgy öntudatlanul. Nem kétséges azonban, hogy mindig a rendre fordítottam a legnagyobb. Eleinte furcsállot- ták mániámat, de megszokták; a családban elterjedt rólam, hogy híresen nagy rendrakó vagyok, bár meg is mosolyogtak ezért. Mint fiúgyermek, megleptem rokonaimat a pedantériámmal. Ha náluk vendégeskedtem vakációk idején, láthatták, micsoda türelemmel helyezem es- telente a szék karfájára élére hajtott nadrágomat, mint akasztottam vállfára kabátomat, és mennyire vigyázok, hogy zsebeimből kitett apró holmijaim glédában álljanak az éjjeliszekrényen. Az asszimetria mindig is bántotta a szemem, lelki gyötrelmet okozott egy-egy ferdén függő kép látványa, különösen, ha nem igazíthattam meg; vagy mondjuk, amint beléptem egy vendéglőbe, a kiválasztott asztal felé tartva sorra helyre tologattam a széttaszigált székeket; így tettem idegen lakásokban is, hol ehhez nyúltam, hol ahhoz, legtöbbször nem is tudván róla, hogy kéretlenül rendezkedem. Amikor állás után néztem, hogy megéljek, sok mindennel próbálkoztam, de sehol sem tudtam megmaradni. Akár hivatalba kerültem, akár üzembe vagy kereskedésbe, mindenütt annyi össze-visszaságot tapasztaltam, hogy időm java része a dolgok és az ügyek ráncbasze- désével telt el; ám ahelyett, hogy méltányolták volna gondosságomat, mindenhonnan kipenderítettek, mondván, hogy buzgalmam miatt elhanyagolom a reám bízott munkákat, minek avatkozom be mindenbe, Könyvrecenzió: A folyópartra, a tisztás melle félig kihúzott ladikot a sodrás időnként megmozdítja, s fenekéhez érve a víz alátoccsanva dobbant egyet-egyet. A tábortűzben roppanó száraz, karom- nyi göcsörtös ág válaszolgat neki. A kondérban halászlé buzog, habját fövi el: a paprika pirosát borzolva tetején. S mindez csak körítés, vagy ahogyan Kci- csor László, a Bogrács és nyárs a vízparton című könyv szerzője fogalmaz, ajándék a barát- kozás mellé, adalék az együttlét varázsos öröméhez. Mikor lenne égetőbb igény lelkünk belső harmóniája, mint ma? Ami a társadalmi viszonyainkban sajnálatos hiánycikk, azt a természet megadja. Vitatkozni sem lehet vele. Főleg akkor nem, ha a cserkészeknek, természetkedvelőknek szánt sajátos szerkezetű könyvet lapozgatja az ember, mely tanulságoktól sem mentes ötvözete idilli történeteknek a főzés mesterségének alaptudnivalóival. Tettenérhető: a novellisztikus Szakonyi Károly: Az utcaseprő Tánc minden mennyiségben Hágen Zsuzsa egy táncóra közben Fotó: Benedek Tímea törődjem csupán azzal, ami rám tartozik. Már-már attól féltem, kenyér nélkül maradok, amikor egyszer megláttam egy utcaseprőt. A buszmegállóban várakoztam a tömegben, ő meg ott sepregetett körülöttünk; jól esett rajta nyugtatni a tekintetemet, és nézni, milyen takaros mozdulatokkal tisztítja meg cirokseprűjével a járdát a sok szeméttől. Ekkor világosodott meg bennem, hogy mi is lehetne az én feladatom. Ott, annak az embernek az akkurátus munkája láttán határoztam el magam. Jelentkeztem a Köztisztaságinál; felvettek. Seprőt és lapátot kaptam, és egy foszforeszkáló, narancsszínű mellényt. Kijelölték a körzetemet. V égre szenvedélyemnek élhettem. Tudom, kevesen vannak a világon, akik elmondhatják magukról, hogy megtalálták a helyüket, a legtöbben gyűlölik, amit tenniük kell, alig várják, hogy leteljen a munkaidejük, lesik, mikor jön el a hosszú hétvége vagy a szabadság; én éppen ellenkezőleg vagyok mindezzel. A munka kezdetét várom türelmetlenül; mindig repülnek az órák, ha dolgozom; a munkaszüneti napokon szenvedek. Talán nem is csak a tevékenység hiánya miatt, hanem mert látom. vagy ha nem. hát elképzelem, micsoda sok szemét gyűlik fel azalatt, míg pihenek. Milyen nagy rendetlenség támad: plakátok csücskét tépik le, ferdén hagyják a szemétgyűjtőket az utcákon, nemcsak csikkeket szórnak el, de zacskókat, műanyag dobozokat, újságokat is; elhanyagolt lesz a város, ráadásul ilyenkor, ősszel még az a sok lehullott falevél is beborítja a járdát. Ott vannak például a buszmegállók. Hiába sűrű a járat, egy-kettőre összejön a tömeg, a várakozók idegesek, dohányoznak, hamburgert majszolnak, sült burgonyát csipegetnek színes staniclikból vagy fagylal- toznak, aztán amikor befut a kocsi, gyorsan eldobják a félig szívott cigarettát, megszabadulnak a papírszalvétáktól vagy a fagylalt tölcsérének elázott végétől. Percről percre gyarapodik a tennivalóm. Csakhogy emiatt soha nem panaszkodom. Sür- gök-forgok az emberek között a seprőmmel, észre sem vesznek, bár kerülgetnek, mint afféle akadékot. Legjobb esetben gépiesen utat engednek nekem, elhúzódnak a felkavart por elől, de rám se hederítenek, talán meg, se látnak, személytelen vagyok, de ez cseppet sem bánt. Nem várok elismerést. Még a főnökeimtől sem. Senkitől. Tudom, ha elmulasztanám a takarítást, innen is, onnan is rám zúdulna a méltatlankodás, erre azonban nem adok okot. Nem is adhatok, mert nem a kötelességtudat hajt, amibe bizony belefáradhat az ember, hanem valami különös, belső kényszernek engedelmeskedem. Azért néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne - amit persze soha nem tennék meg! - ha abbahagynám a seprést? Mondjuk, a buszmegállóban. Néhány órán belül bokáig érne a szemét. Estére térdig járnának benne, másnapra, harmadnapra pedig mindent ellepne a kosz, kitörne a pánik. Mert tudom, istenem, hogy senki sem fog seprőt a kezébe, hogy takarítson helyettem. Am hagyjuk ezt. Sem hencegésre, sem túlzott megelégedésre nincs okom. Az áldozatosság mezében sem kel feszíteni. Amit teszek, arra senki sem kért, magam választottam a dolgomat. Elegendő a lélek öröme: miközben szenvedélyemnek hódolhatok, hasznára válók másoknak. Néha késő este végigjárom a várost. Alkonyaiig mindent eltakarítok szépen, nézhetem a lámpafényben a tiszta járdát. Ha meglátok egy-egy csikket,' papírfecnit, felszedem, ne rontsa, ne törje meg a harmóniát. Megbámulnak a kései járókelők, bolondnak vélhetnek, mi más is lehetne az, aki csip-csup szemetekért hajladoz az éjszakában? N em törődöm vele, hogy mit tartanak felőlem. Es még csak azt sem mondom az embereknek, hogy ne szemeteljenek. Hiszen szemetelés nélkül nincs élet! Hogy mégis a tisztaságra törekszem, az az én dolgom. Nem esik nehezemre, csak seprű legyen és lapát. Csak a látásom ne romoljon, hogy mindent észrevegyék, ami piszkossá teheti a várost. Csak a szemem legyen jó ezután is mindig, és akkor takarítom, sep- rem, seprem az utcát, elseprem a szememet, seprem, amíg bírom erővel. 160/52, 25 éves, Hágen Zsuzsának hívják. Különös ismertetőjele, hogy mindig rohan. Próbáról próbára. Napközben a Pécsi Nevelési Központban, a má- lomi művészeti iskolában tanít általános iskolásokat és óvodásokat a modern táncok alapjaira, este pedig ugyanezt teszi a DOZSO-ban a felnőtteknek. Persze, csak akkor, ha éppen nem a KISZÖV néptáncegyüttesben próbál. Fennmaradó csekélyke idejében pedig csak úgy, a maga szórakoztatására táncol, hiszen szörnyen kezdődne a nap. ha nem lehetne mindjárt felkelés után egy kicsit mozogni, azt pedig ugye, senki sem kívánhatja tőle, hogy ha a baráti társaság összejön és szól a zene, mozdulatlanul üljön egy széken.- Honnan ez a táncőrület ?- Még általános iskolás voltam, amikor a KISZÖV akkori vezetője, Molnár János eljött hozzánk a suliba táncosokat verbuválni. Engem is biztatott, de akkor még csak annyit tudam a magyar néptáncról, hogy csárdás, meg „ihaj-csuhaj sose halunk meg”. Ez pedig egyáltalán nem vonzott. Akkoriban nagyon sokmindennel próbálkoztam, kézi labdáztam, lovagoltam . .., de egyik mellett sem tartottam ki. Végül az anyukám beszélt rá a néptáncra. Ekkor már 15 éves voltam, a Pollack Mihály Műszaki Szakközépbe jártam. A KISZÖV-ben aztán kiderült, hogy számomra a tánc az igazi. Élveztem, hogy a zenére mozdul a lábam, a kezem, a testem. Ahogy egyre többet tanultam meg, a néptánc egyre inkább háttérbe szorította a többi tevékenységemet.- Közben befejezted a középiskolát.- Igen, utána egy ideig a szakmában dolgoztam, majd egy évig Bicsérden napköziz- tem. Ekkor már minden lehetőséget megragadtam, hogy táncolhassak. A faluban néptáncs- csoportot szerveztem a gyerekeknek és néptáncklubot az idősebbeknek. Hozzájuk még akkor is kijártam, amikor már Pécsett dolgoztam a rajzfilmstúdióban.- Mikor fordult meg a fejedben, hogy a táncból meg is élhetnél?- 1988-ban a Népszínháztól jött le egy fiú Pécsre, aki az amatőr táncegyegyüttesekben keresett utánpótlást maguknak. Akkor úgy tűnt, a rajzfilmstúdió meg fog szűnni. Úgy gondoltam, nincs mit vesztenem a felvételivel. Megfeleltem.- Hogy tetszett a profi táncosok életmódja?- Elbűvölt, hogy egész nap táncolhatok. Kezdetben úgyan nagyon nehéz volt, hiszen akkor, 21 évesen láttam először balettrudat! Rengeteget dolgoztam, de megérte. Megéreztem, milyen forogni, ugrani, tudatosan bánni a testemmel. Mivel a néptáncról sem tudtam lemondani, hát eljártam a KÖZGÁZ együttesébe is. Sajnos, a Népszínházban vezetőváltás történt, az új rendszer nem tetszett különösebben. Ugyanakkor másfél hónapig beteg is voltam, nem táncolhattam. A lényeg az, hogy váltottam, második budapesti évemben már a BM Duna Művészegyüttesében dolgoztam.- Ebben az időszakban szakítottál a modern tánccal?- Nem mondhatnám. Jelen- keztem egy főiskolai szintű mozgásfejlesztő képzésre, ami tulajdonképpen alkalmazott művészi torna mozgássérült gyerekeknek. Ja, és kéthetente modern tánciskolába jártam.- Három év után mégis hazajöttél. Miért?- Egyrészt azért, mert addigra a profi tánc ugyanúgy a padlóra került, mint az amatőr. Bizonytalanná vált a Duna léte. A táncosok kénytelenek voltak eladni magukat, fellépéseket vállalni bármilyen műfajban, ha meg akartak élni. Ezenkívül ekkor már nem elégített ki, hogy csak előadjak, alkotni is szerettem volna a táncban. És főleg: nem szerettem Pesten élni. Minden haza vonzott, maga Pécs, a város, a barátaim.-Állás?- A málomi művészeti iskolában tárt karokkal fogadtak, hiszen szükségük volt végzett táncpedagógusra. Fantasztikus, hogy végre taníthatom a táncot és - a DOZSO-ban létrehozott Modern Táncszínház révén - koreografálhatok is. És persze, hogy a néptánc se maradjon ki, visszatértem a KISZÖV-be.-Mondhatni, áttáncolod az életed. Nem sok ez ?- Földob, ha táncolhatok. Amikor véletlenül kimarad egy nap, rosszul érzem magam. Még sohasem éreztem, hogy elég volt belőle - segít, hogy ne merüljek el a hétköznapokban.-Ez az életmód azért nem kedvez a magánéletnek.- Biztosan. Nekem szükségem van a táncra, így érzem „egésznek” magam. Most olyan szakaszban vagyok, hogy nem hiányzik más. Később pedig csak találok valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok!- Meg tudsz élni a fizetésedből?- Havi 9000 forint a megélhetésre még elég. Most azonban gyűjtök, mert néhány hónapra Hollandiába akarok utazni. Ezért sajnos, le kellett mondanom néhány óvodás csoportomról. A felszabadult időt most a rajzfilmstúdióban töltöm.- Mit vársz Hollandiától?- Tovább kell képeznem magam, új tánctechnikákat tanulnom és ezt külföldön tehetem meg. Hollandiában több nagy hagyományú iskola működik, rendszeresen szeretnék kijárni hozzájuk. Kőhalmi Andrea Bogrács és nyárs a vízparton szakácskönyv lassan megszokott műfajjá növi ki magát. Külhoni és hazai szerzők, főleg az ízek kedvelői élnek e fogással, gasztronómiai utazásra késztetve az olvasót. Jelen esetben a szerző számára csak megokolható indok a szabadban főzés mesterfogásainak ismerete, nem holmi kondér körüli kóborlásra késztet, inkább a természetbe, a hazai vizek mellé invitál. igényt ébreszt, ha nincs. S hihetünk valóban neki. Vélem, nem csak szépírói kézsége alapozza ezt, hiszen hazai élő- és holt vizeink ismerője, ki íróként-újságíróként és fotóművészként életét tette föl a sajátos barangolásra, és keresz- tül-kasul járta szép hazánk tájait. Legutóbb méltán nagy sikert aratott A folyók élni akarnak című könyvében fogalmazta meg ars poétikáját: vállalta azt az irigylésre méltó missziót, hogy megismerteti nemcsak folyóink, tavaink világával, hanem az ott élők gondolkodásmódjával is. Ami értelemszerűen a természet és az ahhoz kötődő ember mindennapi harcát és életörömét tükrözi. A szerző, bár a főváros egyik zajos terének lakója, egy kissé baranyai is. Felfedező útja során ugyanis a Dráva csendje megfogta, s a harármenti Kese- lyűsfapusztán lelte meg második otthonát. Most megjelent könyvében - melyet az Antológia Kiadó gondozott - találunk utalást erre is. Egy kis történelemmel, tábortűzi tudnivalókkal fűszerezve azt. Nyársratűzve a csurranó szalonna mellé az élet szép szeretetét. Kozma Ferenc Berták László: Ahogy a rozsda eszi meg Talán idő kell nem erő s magától megindul a hegy jönnek a lenyelt levelek kővé lesz megint ami kő talán csak egy szeges cipő bot hátizsák meg a hited s az kell hozzá hogy megteszed ami mégis megtehető talán csak annyi a jövő hogy percről percre közelebb s ha elveszted a fejedet a távolság nagyobbra nő talán úgy is legyőzhető ahogy a rozsda eszi meg.
