Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-12 / 42. szám
8 üj Dunántúli napló 1992. február 12., szerda A tudás szintfelmérés szerint: olvassák, de nem értik Félanalfabéták az iskolapadban A z osztályból kisereglő gyerekek szívük szerint már rohannának haza, öt-hat közülük mégis megáll, hogy beszélni tudjunk. Hetedikesek. Irodalomról, olvasásról váltunk szót. Kiderül, hogy csak egyikük tudna kapásból elmondani egy verset kívülről. A többieknek gondolkodni kell, s csak töredék születik Petőfiből. Kérdem, szeretik-e a könyveket, a válasz erőtlen igen. Az egyik kislányt kivéve, aki olvasni „imád”. Hogy mit? Az anyukától kölcsönzött Julia és Tiffany füzeteket. De most már ő is veszi a Denise sorozatot. Az való a kamaszlányoknak. A szépirodalommal nincsenek se rosszban, se jóban. Amikor befejezésül arra kérem őket, olvassanak egy kicsit egy nálam lévő könyvből, nagyobb hiba nélkül megteszik. A szövegmondás mégis monoton, nem ritkán rossz a hangsúly, s végül, amikor a tartalmat vissza kellene mondani, megáll a tudomány. Igen szerény eredmény születik. Közben elteljed a hír, hogy újságíró szabadult az iskolába. Jő az igazgatóhelyettes, és érdeklődik, mivégre zaklatom a tanulóifjúságot. Nyájas, de arra kér, semmi körülmények között ne írjam le az iskola nevét, a tapasztalat amúgy is általános, bárhol járnék, ugyanezt találnám, Baranya nem kivétel. Megértem, hiszen ki büszkélkedne azzal, hogy tizenkét-tizenhá- rom éves gyerekek olvasni még csak tudnak, de a szöveg megértésével már bajok vannak. Egy másik iskola tanítónője Szabó Lászlóné. Túlélt több reformot, tanított vagy háromféleképpen az olvasásra több száz gyereket.- Nem az a legnagyobb baj, hogy a gyerekek más-más úton-módon tanulnak meg olvasni — mondja. - Végül is mindenki megtanul, tőlem még nem ment el úgy senki, hogy ne tudott volna. Ami az igazi gond az az, hogy a szövegértés nem tökéletes, és hogy ötödiktől már nincsenek olvasásórák, nem fejlődik tovább az olvasási technika, nincs idő arra, hogy szépen, kifejezően hangsúlyozva mondjon szöveget a gyerek. Sok múlik az olvasás sebességén is. Azt pedig egyre inkább efelejtjük, hogy a memoriterek fontosak, hogy az értő olvasás eléréséhez a kívülről megtanulandó vers, elbeszélésrészlet alapvető. Nem rózsás a helyzet aszerint a felmérés szerint sem, melyet Monitor 91 néven kezdeményezett az Országos Közoktatási Intézet. Tavaly 144 iskola 16 000 harmadikos, negyedikes és nyolcadikos diákjának teljesítményét mérték fel olvasásból, matematikából és számítástechnikából. Míg ez utóbbi tárgyból a szint emelkedett, az előbbieké viszaesett. Az olvasási képesség alakulása azért kiemelten fontos, mert a legérzékenyebb mutatója az oktatás hatékonyságának. Minden későbbi tudnivaló elsajátítása ugyanis függvénye annak, hogyan, milyen módszerrel, milyen sebességgel és milyen hatékonysággal tud a gyermek olvasni. Ha e területen hátrányban van, könnyen előadódhat, hogy nem is tudja már behozni a felső tagozatban vagy a középfokú tanité- zetben. S aki olvasni nem tud jól, az nehezebben lesz jó szakmunkás, hiszen tovább tart csak az is, hogy megértsen bármilyen magyarázó-ismeretközlő szöveget, szárazabb nyelvezetű tankönyvet. Vannak, akik már félanalfabétákról beszélnek, s ha ez túlzás is, az igaz, hogy itthon is számolni kell a funkcionális analfabétizmussal. A szociológusok azokat a felnőtteket sorolják ebbe a fogalomkörbe, akik olyan gyatrán olvasnak, írnak, hogy egy hírműsor normális hangsebességgel beszélő bemondóját sem értik meg, egy újságcikk rövid hírét nem tudják tökéletesen felfogni, egy hosszabb írásnak pedig képtelenek visszaadni öszefüggő, logikus mondatokkal a lényegét. Még az egyszerűbb társadalmi funkciók gakorlása is súlyos nehézséget okoz a számukra. Tudnak ők beszélni is, csak az összefüggéseket ismerik fel nehezebben, a következtetéseket vonják le tévesen. Pedig nem szellemi fogyatékosok, erről szó sincs! Aki azt hinné, hogy mindez csak rémhír, annak elmondom: ahhoz, hogy a gyerek eljusson a biztonságos, megértő tanuláshoz, az értő olvasásnál legalább 60 százalékos teljesítmény a határ. A mostani felmérés szerint a harmadikosok 80, a negyedikesek 60, s a nyolcadikosok 15 százaléka e szint alatt van. A jól olvasók között, azaz a 80 százalékos teljesítményküszöböt elérők között a végzősök fele sincs, csak 43 százalékuk sorolható ide. A legutolsó, 1986-os olvasásvizsgálat eredményeihez képest a mostaniak rosz- szabbak, öt év alatt a negyedikeseknél öt, a nyolcadikosoknál tíz százalékkal hanyatlott az értő olvasás, különösen a magyarázó-ismeretközlő szövegek esetében.- Nem az olvasási programokkal, módszerekkel van baj- mondja zárásul Szabó Lászlóné— bár az igaz, hogy akkor,amikor nem volt szabad szótagoltatni a gyerekkel, romlottak a helyesírási eredmények. Most válogathatunk a lehetőségek között. Igazából nem is kellene minden gyereknek már félév táján ismerni minden betűt, Dániában például, úgy tudom, egyáltalán nem siettetik az olvasás megtanulását. Van, ahol két év is rendelkezésre áll. Egyébként a család szerepéről sem kellene elfeledkezni, mert mit várhatunk, ha otthon sincs könyv, egyet is alig vesz a szülő a kezébe. Az én tapasztalatom szerint egyébként a falusi gyerekek megbízhatóbban tudnak olvasni, ők más területen kerülhetjük hátrányba. E s ami még elgondolkodtató: a felmérés szerint túl sok időt töltenek a gyerekek a tévé előtt, a nyolcadikosok egyharmada naponta átlag négy órát ülnek a televízió előtt! Szóval, van mit tennünk. Hodnik Ildikó Tárgyalni kell! A pécsi Egyetemi Könyvtár olvasóterme. Fotó: Szundi György A műveltség bástyái Vannak napok, amikor a látogatók száma az ezret is eléri A kapu helye a régi, talán még az íve is. Belépve tágas, világos terembe érek. Oldalt ruhatár és tájékoztató, porta. Nyomát sem lelem az egykori lépcsőnek, amely valahol itt kanyarodott lefelé a tantermekhez. Homályos folyosókra emlékszem, a tanterem kopottas puhafa pad-asztaljaira, ahol a betűvetést, olvasást tanultam. A falon Nagymagyarország képe volt, melyet vastag piros csíkok szabdaltak darabokra. A padlók olajozottak, szaguk egybemosódik a kissé dohos iskolaszaggal. Szürke és szegényes minden, ami akkor, néhány évvel Trianon után egy vidéki város elemi iskolájára tellett. Fél évszázad múlt el azóta. Az Egyetemi Könyvtárat bő- vítgették az iskola helyén, még azoknak az éveknek a végén, amikor több pénz juthatott kultúrára és sikerült néhány könyvtárat fejleszteni. A néhai tanterem fölé került a könyvtár. Mintha az elemi iskola könyvei sokszorozódtak, szaporodtak volna és tágultak világirodalommá, mintha szétfeszült volna a kis alagsori tanterem fala, hogy befogadja a világirodaimat. Akkor egy-egy betűt tanultunk meg írni és olvasni, most betűk rendjében könyvek sok száza sorakozik segíteni készen, tágítják a tudást, vagy szórakoztatnak, vezetik azt, aki belépett a kapun és a könyvtárra bízza, hogy megtalálja azt, amit keres, néha még többet a végtelen lehetőségből. Ebbe a bástyába tömörült könyvek állják az ostromot, amit az utcát ellepő színes selejt vív az olvasókért. Csalogatják őket harsogó hanggal, képpel, színnel. Szinte a lába elé lépve kínálják a maguk áruját. Akik megtalálták a kaput és beléptek, már bekerültek a könyvek otthonának varázsába. Itt az írott betű alázatos szolgája a mondanivalónak. Számok, listák nevei mögött mind több ismerős akad és mind több lesz a jóbarát, akik velünk jönnek szerényen, hogy az otthon nyugalmában álljanak mellénk egy-egy órára, amikor kikapcsoljuk a tévét és még van idő az álomig. Tud-e perceket, vagy órákat nyerni a könyv azzal, amit készséggel ad? Hosszú folyosón, lépcsőkön át jutok az egykori egyetemi könyvtárba. Ismerősek a sokfiókos szekrények és itt kell lenni az olvasóteremnek. Az egyetemi évek hosszú óráinak emlékét őrzik. A délelőtt elhangzott előadások szavait kell rögzítenünk, tágítani a professzorok útmutatását. Vastag kötetek, albumok bővítve adták mindazt, amire az előadások csak utalhattak. Betűk, ábrák, képletek, idegen szavak, amelyeket be kell fogadnunk, megőriznünk valahol az agyunkban, hogy erre építhessünk, hogy tovább tudjunk lépni. Könyvek vannak a talpunk alatt és megtanulunk vízen járni, lépés- ről-lépésre és nem süllyedünk el. Előttünk járt tudósok betűkbe préselt tudománya támaszt, terel valami keskeny ösvényen. Az új olvasótermek tágasabbak, világosabbak és az olvasók fiatalok, mint mi akkor voltunk. A Megyei Könyvtár újabb ismerős, két évtized óta adja barátként könyveit. Már nemcsak szakmát, hanem világirodaimat kölcsönzött tágítva a látóhatárt, bővítve a pénztárcalehetőséget. Közben megújult, szépült, tágult, otthonossá vált. Amikor a magam listájával elmegyek szinte bevásárolni, begyűjteni mindazt, amit lapok, folyóiratok kritikusai és a „Könyvvilág” ajánlott - összeszedek tucatnyi kötetet a két olvasójegyre. . Majd otthon látom, hogy melyiket fogom csak átfutni tájékozódásul, melyikbe érdemes belemélyedni, melyik való buszra, vonatra. A hírlapolvasóban, mint egy klubban, kényelmes fotelekben csend vesz körül, amely elzár a külvilág zajától, eseményeitől, átenged a betű, a gondolat közelségének, közlendői befogadásának. Itt is sok a fiatal. Vannak napok, amikor a látogatók száma az ezret is eléri. Mind többen lépnek be az utcáról, találkoznak a könyvvel, mint régi baráttal, élvezik az újat, a választás nagy lehetőségét. Reméljük, hogy jól választanak, hogy nem csalódnak, s a könyvtárak, erős bástyák, nyitott ajtajú otthonokká válnak. Konkoly-Thege Aladár Szinte divatszóvá vált az utóbbi időben a „preventív diplomácia”. Krizis-megoldás és kényszerű „tűzoltó” lépések helyett megelőzni a válságok kialakulását, türelmes egyeztetéssel elejét venni a konfliktusok kiéleződésének - ennyit takar (kis leegyszerűsítéssel) a magyar külpolitikában is előszeretettel hangoztatott alapelv. Ám mi a helyzet a gyakorlatban? Biztos, hogy minden esetben kellő hangsúlyt fektetünk a megelőzésre, a prevencióra? Sor került volna-e például kamionblokádra, ha kellő türelemmel, kellő időben kezdik meg a tárgyalásokat a görög féllel? Vagy itt van a még sokkal komolyabb, gazdasági és politikai szempontból is évek óta kölöncként hurcolt bősi teher. Vajon egyoldalú, radikális döntésekkel - fél részéről is - lehet-e valódi megoldást találni a szerencsétlen szituációból? Tetszik, nem tetszik, tárgyalni kell! Újra és újra, minden szóba jöhető fórumon. Ellenkező esetben szembe kell nézni a keserű felismeréssel: elszigetelődhetünk, támogatás nélkül maradhatunk a nemzetközi szintéren. Külföldi tudósokat kell bevonni? Közös piaci közvetítéshez folyamodni? A házai bírósághoz fordulni, miközben Prágával és Pozsonnyal is folytatjuk az egyezkedést? Valószínűleg mindezt egyszerre. Az igazi prevenció lényege éppen az, hogy bármely tárgyalási forma jobb, mintha a felek megegyezés nélkül feállnak az asztaltól. Szegő Gábor Kémfőnökök * • uj vegyesvállalata A hírszerzés két régi mestere, akik a hidegháború időszakában ellenfelek voltak, vegyesvállalatot hozott létre - jelentették az amerikai tömegtájékoztatási eszközök hétfőn. Áz ITAR- TASZSZ ismertette a szenzációszámba menő hírt, miszerint Vincent Cannistraro, a Központi Hírszerző Hivatal (CIA) nyugalmazott tisztje és Oleg Kalugin, a KGB külső felderítéssel foglalkozó osztályának egykori főnöke megalapította a Cannistraro Associated nevű tanácsadó céget. Hazatérnek az utolsó „hadifoglyok” Szenzációs hírt jelentettek be a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban: hosszú tárgyalás-sorozat után remény van arra, hogy hamarosan hazakerüljenek a második világháború utolsó magyar „hadifoglyai” az országból elhurcolt műkincsek. Bodó Sándor főosztályvezető bejelentette: elkészült a háborúban elhurcolt nemzeti kincsek katalógusának egyik fele, amelyben mitnegy háromezer műtárgy, haditörténeti emlék, könyv és középkori nyomtatvány szerepel. AII. világháború után hadizsákmányként elhurcolt értékek visszaszolgáltatásáról Oroszországgal, Ukrajnával, Azerbajdzsánnal és Turkmeni- ával foylnak előrehaladott tárgyalások. A kölcsönösség alapján a hazai szervek is hozzákezdtek a magyar múzeumokban, közgyűjteményekben fellelhető, jogellenesen hozzánk került műkincsek feltérképezéséhez. A főosztályvezető egyben bejelentette, hogy a minisztérium anyagi áldozatok árán is kész a magánszemélyek birtokában lévő ilyen tárgyak visz- szavásárlására, hogy visszaszolgáltathassa azokat jogos tulajdonosainak. A „fogolycsere” előkészítője Mravik László művészettörténész, aki hosszú évek óta kutatja a mgángyűjtemények sorsát. Mint mondta, a mostani tárgyalások elindításában igen nagy szerepe volt Mata János filmrendezőnek, a Magyar Televízió munkatársának, aki Szovjetunióbeli forgatásai során a távoli múzeumok raktáraiban bukkant a sokáig elveszettnek hitt műtárgyak nyomára. helyi újságírók, tévések segítették a kincsek felkutatásában.- Teljesen hiteles jegyzéket szinte lehetetlen összeállítani - mondta kérdésünkre a művészettörténész. - Tudomásunk van arról is, hogy a „hivatalosan” elszállított műtárgyak egy része ki se lépett az országból, azokat a magyar lakossággal „csencselték” el a szállítást bonyolító katonák, vagy máig kideríthetetlen módon kerültek magánszemélyek tulajdonába. Más részüket szovjet külügyi létesítmények berendezéséhez használták, s így azok szétszóródtak a világ minden tájaira.- Számos értékes magángyűjtemény veszett el a háború évei alatt. Mennyi esély van ezek visszaszerzésére ?- A zsidó állampolgárok műtárgyait a nyilas-puccsig kormánybizottság vette zár alá, az ő nyilvántartásuk viszonylag megbízható. A másik forrás az úgynevezett elhurcolt javak miniszteri biztosságának irattára, amely mind a Németországba, mind a Szovjetunióba elhurcolt javakat tartalmazta. Úgy tűnik, azok a gyűjtemények, amelyek egyben maradtak, külföldön múzeumi tulajdonban vannak, s talán most visszakerülhetnek. Porcleán-, ezüst- és szőnyegy- gyűjtemények is szerepelnek a listánkon.- Említene néhányat e különleges tárgyak közül?- A sárospataki könyvtár XVI-XVIII. századi könyvei, vagy a Hatvani és a Herzog család gyűjteménye, ami ebben a kategóriában a legismertebb és a legértékesebb. Ezek igazi kincstárak voltak! Az egyik pesti bank széfjéből kikerült a híres Montenuovo hercegi gyűjtemény is, amelynek része volt Maria Lujza császámő magán- gyűjteménye. Voltak benne empire kisbútorok, Napoleon papírkosara - ami önmagában remekmű -, a császárnő íróasztala és egy utazókészlet, amely az arany ötvösművészet csodájának számított. Megemlíteném azokat az arany fogorvosi műszereket is, amelyekkel a császámő fogait kezelték az udvari orvosok. I
