Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)

1992-02-10 / 40. szám

1992. február 10., hétfő aj Dunántúli napló 9 Oroszország fekete napjai Társadalmi robbanás alatt? Párizs: Francois Mitterrand francia köztársasági elnök és Borisz Jelcin orosz elnök február 7-én, az Elysee-palotában aláírta a két ország új alapokra helyezett kapcsolatairól szóló keretszerződést. Képünkön: kicserélik az okmányokat. MTI-Telefotó (MTI-Panoráma) Oroszor­szágban szinte alig használják a takarékoskodni szót. Helyette már eddig is azt mondták, hogy ,félretenni a fekete napra”. Most viszont, hogy a vágtázó infláció elhozta a rettegett „fe­kete napokat” már félretenni sincs mit. Az emberek egyik-napról a másikra élnek, s jövedelmüket fizetéstől fizeté­sig az utolsó kopejkáig elköltik. Jó, ha kitart a pénz a hó végéig. Megkezdődött a tartalékok fel­élése is. A teljes anyagi leépü­lési folyamat végén pedig mind többek számára jelenik meg a szó szoros értelmében vett éhe­zés réme, s amennyiben eljön, amitől az orosz vezetés tart, ne­vezetesen az, hogy a társadalom többségének már élelmiszerre sem fogja futni a pénzéből, be­következhet az a bizonyos sokat emlegetett társadalmi robbanás. Ráadásul a polgárait korábban sem nagyon kényeztető kincstár minden eddiginél szegényebb, s a nyugatról vékony sugárban csordogáló humanitárius segé­lyek is ki tudja miféle csatorná­kon a rászorulók helyett sorra-rendre a feketepiacon kötnek ki. Szédítő áremelkedések A hivatalosan megállapított létminimum manapság Moszk­vában kétezer rubel. Nem hiva­talosan viszont ennek jó ha ne­gyede, míg a valóság az, hogy a 960 rubeles (ki tudja miként ál­lapították meg?) átlagkeresettel szemben jócskán vannak, akik­nek 250-300 rubelből kell a csa­ládjukat eltartani. A hagyomá­nyosan mélyen alulfizetett réte­geken, mint az orvosokon, a pe­dagógusokon vagy a pálya­kezdő fiatalokon kívül ott van­nak a nyugdíjasok, akikről az előző rendszer sem, a mostani meg végképp nem gondosko­dik, s legfeljebb 100 rubelt kap­nak havonta. Hogy mindez mire (nem) elég, azt jól mutatja az alábbi lista az alapvető élelmi­szerek állami áráról: 1 kiló ke­nyér 4-8 rubel. A vaj kilója 54 rubel, s ha valaki esetleg neta­lán megengedheti magának azt a luxust, hogy néhanapján hús­sal vagy szalámival is meglepje családját, ugyancsak mélyen kell zsebébe nyúlnia. A szalámi kilójáért 250 rubelt kérnek a boltokban, s akkor még nem szóltunk a piaci árakról, ame­lyek ezeknél jóval magasabbak. Igaz, az átlag orosz korábban sem vásárolt a piacokon, most viszont még messzebb elkerüli őket. Nem csoda, ha e sorok Író­jának orosz ismerősei szinte ki­vétel nélkül arra panaszkodnak, hogy az utolsó kopejkájukat is kénytelenek élelmiszerre köl­teni, s alig tudják fizetni a közü­zemi díjakat. Ruházkodásra az idén már nem telik, legfeljebb a gyerekeknek jut cipő, de az is inkább használt. Egy pár női ci­pőért - amely csakúgy mint ko­rábban, most sem kapható az ál­lami boltokban - az egyre sza­porodó maszek üzletekben már akár 3000 ezer rubelt is elkér­nek, de a gyerekcipő még létező állami ára is csaknem kétszáz rubel. Az emberek persze megpró­bálják valahogy fenntartani ma­gukat. A szupravezetésből kan­didátusi értekezését író ismerős például abból szerez pénzt, hogy nagy nyugati mágnesle- mezgyártó-cégektől kér minta- példányokat, s ezek eladásából próbálja kiegészíteni 200 rube­les intézeti fizetését és végzős pedagógus feleségének 150 (!) rubeles keresetét. Ezen a pén­zen talán meg lehetne sarkal­tatni azt a bizonyos 3000 rube­les cipőt, amelyre viszont nincs meg a rávaló. Az albérleti szoba kettőjük fizetésének felébe ke­rül, s már régen lemondtak az önálló lakásról. Egyetlen vá­gyuk és reményük, hogy talán sikerül kijutniuk Amerikába. Nincsenek már illúziók? Az utóbbi félév társadalmi változásai közt talán leginkább ez a jelenség, a társadalom tel­jes illúzióvesztése ötlik szembe. Már régen nem hisznek az em­berek Jelcinnek. Az ötszáz napos program szerzőjének népszerűsége hirte­len elolvadt mint áprilisban a moszkvai hó. Az orosz sajtóban időről-időre felbukkan ugyan egy-egy ügyeletes zseni, aki univerzális receptet kínál a ki­lábalásra, de egyre inkább nyil­vánvaló, hogy senkinek sincs még halvány elképzelése sem, mit lehetne, s főképp mit kel­lene tenni, miközben egyre nyilvánvalóbb Jelcin csapatá­nak hozzá nem értése. Csak egy példa. A minap 28-ról 15 százalékra mérsékelték a forgalmi adót, hogy csitítsák a vágtázó infláció miatti feszültséget, miután a fentiek tükrében ma már a tár­sadalom döntő többsége tart at­tól, hogy ennivalóra sem jut hamarosan. Az államkasszát érő 25 milli­árdos veszteséget az adóprés nagyobb sebességre kapcsolá­sával próbálják ellensúlyozni, ami köztudottan az inflációt nö­veli. A kör bezárul, s ez is azt mutatja, hogy a moszkvai kor­mány már a kényszerintézkedé­sek foglya, s rég kicsúszott a gazdaság befolyásolásának le­hetősége a kezéből. Nem vélet­len, hogy az orosz államfő lázas ütemben próbál pénzt szerezni. London után Párizsból újabb, ­ezúttal 4 milliárd frankos - hite­lígérettel térhet haza. Meddig odázható el? Kérdés persze, hogy mindez mire elég. Talán arra, hogy el­odázza az elégedetlenség kirob­banását, amire minden oroszok Borisza - ahogy a nyugati sajtó nevezi Jelcint - oly nagy nyo­matékkai figyelmeztet. Az tény, hogy amennyiben az infláció hasonló ütemben nő, akkor ha­marosan elérkezhet a türelmi küszöbre a társadalom. Szakér­tők szerint ez akkor következhet be, ha az emberek többségének tényleg nem jut már az élelemre sem. Márpedig egyre növekszik ezeknek a rétegeknek a száma, s ez a „kritikus tömeget” elérve, ahhoz a bizonyos sokat emlege­tett társadalmi robbanáshoz ve­zethet. Egyelőre viszont az em­berek inkább fásultak, s beletö­rődéssel veszik tudomásul nyomorúságos állapotukat. A helyzet azonban gyorsan válto­zik. A néphagyomány szerint az orosz kocsis hosszasan készü­lődik, de gyorsan hajt. Lukin az orosz-amerikai kapcsolatokról Az Egyesült Államok jelen­leg a legfontosabb ország szá­munkra, mert kétségkívül képes fájdalommentesen átsegíteni Oroszországot a jelenlegi vál­ságos időszakból egy jóval sta­bilabb állapotba - jelentette ki az ITAR-TASZSZ és a Reuter szerint Vlagyimir Lukin, Oroszország új washingtoni nagykövete kinevezése után tar­tott első sajtókonferenciáján. Washington ugyanakkor ne­gatív irányba is befolyásolni tudja országunk helyzetét, ha együttműködésünk megrom- lana - tette hozzá a külügyekkel foglalkozó orosz parlamenti bi­zottság jelenlegi elnöke -, fel­adatom tehát világos: erőfeszí­téseimet 120 százalékosan az első lehetőség megvalósítására kell fordítanom. Oroszország eljuthat a polgári demokráciába. Könnyebb lesz megszerezni a svájci állampolgárságot? (MTI-Panoráma) Sehol Európában nem kell úgy megküzdeni az állampolgár­ságért, mint Svájcban. A kan­tonok országa tizenkét év szakadatlan Svájcban-tartóz- kodáshoz, no és igen szigorú vizsgákhoz köti az áhított svájci útlevél megadását. Összehasonlításul: Németor­szágban, Ausztriában, Spa­nyolországban „csak” tíz esz­tendő a követelmény, más európai országokban pedig még kevesebbel, 5-7 évvel is beérik. A túl sok külföldi miatt egyfolytában aggódó svájci­aknak most az jutott eszükbe, hogy éppen ez az agyonbo­nyolított eljárás köt sokakat hosszú időre Svájchoz. Ha hamarabb hozzájutnának az állampolgársághoz, talán el is hagynák az országot - ezzel az érvvel nyújtotta be Domi­nique Ducret keresztényde­mokrata képviselő a svájci parlamentben az eljárás egy­szerűsítésére és rövidítésére tett javaslatát. Amint az várható volt, az ötlet heves ellenállásba ütkö­zött a külföldiellenes színe­zetű Svájci Demokrata Párt részéről: úgy vélik, a köny- nyebb eljárás éppen ellen­kező hatást váltana ki, s még többeket ösztönözne a mara­dásra. Az első fordulót az éssze­rűsítési javaslat nyerte, s a berni kormány most meg­kapta a feladatot: dolgozza ki az állampolgárság megszer­zésének egyszerűsítését, a ha­táridő rövidítését. Berni megfigyelők ugyan­akkor úgy vélik, hogy ma már korántsem olyan vonzó az a szép piros svájci útlevél. Az európai integráció, mint annyi mindennek, ennek a je­lentőségét is módosította, s erre utal, hogy az elmúlt év­ben már csak 5346 külföldi kérvényezte a svájci állam- polgárságot. Ez ugrásszerű visszaesés - miközben az el­múlt tíz esztendőben folya­matosan csökkent az állam- polgárságot kérő külföldiek száma. Szászi Júlia * Ausztria Kell-e külön párt? (MTI-Panoráma) Még meg sem száradt a tinta a belügyminisztérium bejegy­zésén, máris dúlnak a viták osztrák belpolitikai berkek­ben: kell-e egyáltalán gazda­sági párt? A pártalapító Martin Zum- tobelt láthatóan nem zavarja a meglehetősen egyhangú nemleges válasz a kérdésre: ő maga és néhány tucatnyi híve, aki a Néppárt gazdasági szárnya táján már korábban felvetett ötletet most megva­lósítja, szilárdan hisz a párt létjogosultságában. Auszt­ria belpolitikai színterét ter­méketlen viták uralják, s eközben szó sincs arról, ami valójában fontos. A szégyen- teljes politikai stílus - egy­más mocskolása, s a vádas­kodásokat követő parttalan viták - alkalmatlanok az igazi problémák kezelésére, s a polgár ezt pontosan látja. Ezért fordul el a nagy pártok­tól, s ezt a politikai vákuumot tudná a gazdaságpárt (WIP) betölteni. A vorarlbergi vállalkozó, Martin Zumtobel kézlegyin­téssel, mosolyogva söpri félre a sajtó jó előre közrea­dott alapítéleteit. Zavaros, eleve bukásra ítélt - írták a lapok, még a programot is­mertető sajtóértekezlet előtt. Ezen aztán kiderült, hogy a programot nem annak szán­ják. A párt éppenhogy ellene van minden formalitásnak, bürokráciának, a tagsági könyvön alapuló pártszerve­ződéseknek, a párttámogatás jelenlegi rendszerének. Hogy akkor miből finanszírozza sa­ját tevékenységét? Mindenki maga nyúl a zsebébe, mondja mosolyogva a vállalkozó­pártvezér, s társai, hasonló­képpen az üzleti, ipari, keres­kedelmi élet aktív alakítói, lelkesen bólogatnak. Az igazi piacgazdaság a cél, a szubvenciók leépí­tése, ponto- sabban a rend­szernek az eddigitől eltérő működtetése. A bürokrácia leépítése mindenesetre mindenkinek rokonszenves ötlet, és a párt kiforratlanságával együtt le­galábbis figyelmet kelt, hogy az alig két és fél hónap múlva esedékes elnökválasztásra máris jelöltet kíván állítani. Ez a riválisokat nem na­gyon ijeszti meg. Thomas Klestil, a Néppárt jelöltje le­galábbis igen udvariasan így fogalmazott: Nos, minél több az elnökjelölt, annál keve­sebb idő jut bármelyikünk­nek például egy televíziós vi­tában. Szászi Júlia Kevés eredmény, de nagy siker Li Peng európai útja (MTI-Panorama) Li Peng kínai kormányfő pénteken ha­zaérkezett Pekingbe 11 napos nyugat-európai körútjáról, az elsőről az 1989-es kínai demok­ratikus mozgalom leverése óta. Olaszországban, Svájcban, Spanyolországban és Portugáli­ában járt, de tett közben egy fontos kitérőt is a Biztonsági Tanács csúcsértekezletére, New Yorkba, ahol sikerült kétoldalú megbeszéléseket is tető alá hoznia, többek között George Bush amerikai, Francois Mitter­rand francia és Borisz Jelcin orosz elnökkel. A viszonylag kevés kézzel­fogható eredmény ellenére a kí­nai sajtó nagy diplomáciai si­kerként ünnepli a kormányfő körútját, s alighanem okkal. Az a gazdag program, amelyet Li Peng másfél hét alatt lebonyolí­tott Nyugat-Európában és az ENSZ székhelyén, ékesszólóan bizonyítja, hogy Kína nemzet­közi elszigeteltsége immár egyértelműen a múlté. A nagy gonddal és hosszasan előkészített nyugat-európai uta­zás kettős célt szolgált: világpo­litikait és kereskedelmit. Li Peng megpróbálta kipuha­tolni, lelhet-e Kína diplomáciái partnerekre Nyugat-Európában az Egyesült Államok ellenében. Peking - számos hivatalos kínai nyilatkozat és sajtókommentár tanúsága szerint - a Nyugat egységfrontjának felbomlására, az Egyesült Államok és Nyu- gat-Európa egyre élesedő gaz­dasági és hatalmi vetélkedésére számít, s ettől saját diplomáciai mozgásterének tágulását reméli. Li sötét színekkel ecsetelte Ró­mában, Bernben, Lisszabonban és Madridban a világ mai hely­zetét: a nemzetközi helyzet sem békésnek, sem biztonságosnak nem mondható, éppenséggel forrongó és kiszámíthatatlan. Felborult a korábbi hatalmi egyensúly, s új hegemonizmus kialakulásának a tanúi vagyunk. Kínának és Nyugat-Európának közös érdeke a nemzetközi sta­bilitás helyreállítása - fejtegette tárgyalópartnerei előtt a kínai kormányfő. A sajtójelentések tanúsága szerint az új hegemo- nizmusról mondott szavai nem találtak visszhangra. A hivatalos Új Kína hírügy­nökség is csak annyit tudott ki­ragadni nyugat-európai politi­kusok szavaiból a kínai állás­pont megerősítése gyanánt, hogy Giulio Andreotti olasz miniszterelnök is aggódik a Szovjetunió széthullásának des­tabilizáló hatása miatt. A nyu­gat-európai fővárosokban vi­szont Li szemére vetették a Kí­nában elkövetett emberi jogi visszaéléseket. Ezen a téren az ottani vezetők szavai maradtak visszhang nélkül, Li Peng csu­pán annyit szögezett le, hogy Kína belügyéről van szó. Gazdasági, kereskedelmi ügyekben kézzelfogható ered­ményeket hozott a nyugat-euró­pai körút, ha nem is nagyon lát­ványosakat. A kínai kormányfő néhány konkrét üzleti megálla­podást hozott haza a tarsolyá­ban: Spanyolország 320 millió, Olaszország pedig 150 millió dollár értékben ad el teljes gyár­tósorokat a kínai acéliparnak, il­letve a vegyiparnak. Kína nem nélkülözheti a nyugat-európai technikát és technológiát, ha végre akarja hajtani becsvágyó gazdasági modernizációs prog­ramját. Kína szeretne több nyu­gati tőkét becsalogatni különle­ges gazdasági körzeteibe, hi­szen azok felvirágzása lehelt új életet a kínai gazdaságba. Li megpróbálta meggyőzni az olasz, a spanyol, a svájci és a portugál üzleti élet vezetőit, hogy Kínában jó helyre fektetik be a pénzüket. Jó lehetőséget kapott „tőketoborzásra” a svájci Davosban, a világgazdasági fó­rum egyik felszólalójaként is. Mindenekelőtt arról igyekezett biztosítani a potenciális befekte­tőket, hogy a reform és a nyitás politikája töretlen marad. Sok nyugati beruházó ugyanis kon­zervatív belpolitikai fordulattól tartva szabódik Kínába vinni tőkéjét. Barta György Svájc: Li Peng kínai miniszterelnök beszél a világgazdasági fórum január 30-i megnyitóján. MTI Telefotó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents