Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-08 / 38. szám
10 aj Dunántúli napló 1992. február 8., szombat Harc a médiáért A milyen gyorsan keletkeztek, oly gyorsan szét is foszlottak a remények, hogy politikai béke - vagy legalább fegyverszünet - jöhet létre a Rádió és Televízió körül. Az egyházakkal a vallási műsorokról létrejött megállapodás, majd az alkotmányjogi viharokat is kiváltó alelnökjelölések visszavonása nyomán a napokban többen is arra „ragadtatták” magukat, hogy a konszenzus lehetőségéről beszéljenek, s megjósolják a kormány és az ellenzék közeli megállapodását a médiatörvény régóta húzódó ügyében. Néhány óra elmúltával azonban világossá vált: a kormány és a kormánypártok továbbra is elsőrendű hatalmi kérdésnek tekintik a nemzeti, közszolgálati média ellenőrzését. A vallási műsorokról aláírt megállapodásban az egyházak képviselői elutasították az ügy pártpolitikai célokra való fel- használását. Ennek ellenére a Kereszténydemokrata Néppárt vezetői - a többi között a „vallásüldözésre” hivatkozva - változatlanul követelik a médiaelnökök lemondását. És akik múlt pénteken azt hitték, hogy a miniszterelnök az alelnökjelölések visszavonásával az indualatokat akarja lecsendesíteni, a szakmailag és politikailag egyaránt szükséges kompromisszumot elősegíteni, azok már szombaton kijózanodhattak. Csurka István, az MDF alelnöke az MTI-nek adott nyilatkozatában kijelentette, hogy „Gombár és Hankiss megbukott”. Ezzel mintegy előre értelmezte Antall Józsefnek vasárnap este a tévében elhangzott szavait arról, hgoy „meg kell szilárdítani a Rádió és Televízió vezetését”. Ez azonban nem megy köny- nyen. Az Antall-kormány felelős működését lehetővé tévő 1991. áprilisi MDF-SZDSZ megállapodás - a „paktum” - a nemzeti médiát érintő jogszabályokat is a „kétharmados”, tehát ellenzéki egyetértést igénylő, törvények közé sorolta. így lett, konszenzus alapján, elnök Gombár Csaba és Hankiss Elemér. Mindkettő független gondolkodásával és a rendszer konzekvens bírálatával vívott ki magának tekintélyt, s ezért volt elfogadható minden párt, valamint a rádiósok és a televíziósok számára is. Helyzetük azóta gyökeresen megváltozott. Egyrészt jónéhány szakmai, személyi és szervezeti döntésük vitássá vált, másrészt a kinevezésükben megnyilvánult politikai konszenzus szinte azonnal szétoszlott. Lényegében emiatt nem sikerült tető alá hozni a közszolgálati rádió és televízió helyzetét - feladatait, státuszát, irányítását, felügyeletét és finanszírozását - szabályozó médiatörvényt. Ennek hiányában pedig a pártok gátlástalanul próbálkoznak a nyomásgyakorlás különböző módszereivel. A harc a média birtoklásáért egyébként már jóval a rendszerváltás előtt, a 80-as évek közepén megindult. A néhai MSZMP agitprop főnökei, Be- recz János és Lakatos ernő indítottak meg-megújuló ostromot az „ellenforradlamivá” vált Rádió „visszafoglalásáért”, nyo: matékosan figyelmeztetve az újságírókat arra a „lenini” tételre, hogy a sajtó nem hatalom, hanem hatalmi eszköz. Ám ha rövid időre el lehetett is hallgattatni egy-egy újságírót, hangfogót lehetett szerelni egy-egy merészebb műsorra, a 160 óra, a Bagoly, majd a Vasárnapi Újság, illetve a televíziós Hírháttér vagy a Panoráma a rendszerváltás előkészítői, tényezői voltak. Ennek a korszaknak két máig ható következmény lett. Az egyik, hogy az újságírók igyekeztek tekintélyes politikai támogatást szerezni (akkor Grósz, Pozsgay vagy éppen „nádudvari” Szabó István személyében). A másik következmény, hogy a politikai és a szakmai tekintély mércéje egyaránt az akkor a pártállammal szembeni - ellenzékiség lett. Az MDF sajtófelfogását Csengey Dénes és Csurka István képviselte a nyilvánosság előtt. Csengey, aki 1989. március 15-én a „nép nevében” szimbolikusan lefogalalta a TV-t, - tragikusan korai - haláláig úgy vélte, hogy az újságíró-társadalom egésze bűnös, mert a hazugságokkal életben tartotta a kommunista rendszert. Csurka egyszerűbb és prag- matikusabb volt, amikor a választások után a sajtóban való hatalomgyakorlás „igazságos újraelosztását” követelte. Ez a média politikai függetlenségét szavatoló megállapodások miatt lehetetetlen volt, kialakultak azonban - Jeszenszky Géza emlékezetes szavaival - kormánypárti „hadállások”, nem is annyira hódítás, mint önkéntes csatlakozás alapján. S persze kialakultak a liberális hadállások is. A médiaháborúhoz tehát minden készen áll. Egy hete már „casus belli” is volt: az egyházi műsorok ügye. És háború még sosem maradt el amiatt, hogy nem sikerült ürügyet találni hozzá. A diákok egy csoportja óraközi szünetben Fotó: Läufer László Tantárgyak „párhuzamosítása” egy gimnáziumban Levelek Hobbes-nak Elég belepillantani az iskolák hagyományos tanmenetébe, és meggyőződhetünk arról, hogy a megtanulandó történelmi korszak csak hellyel-közzel van szinkronban az éppen soron lévő irodalmi „anyaggal”, sőt, közismert, hogy a zene- és a művészettörténet az előzőeknél is „függetlenebb” életet él. Pedig megtudni azt, hogy a dráma miként tartozik a görög poliszhoz, milyen összefüggés van a gótikus építészet és Aquinói Tamás skolasztikája között, milyen ideológiai, zenei, építészeti és képzőművészeti áramköröket kapcsol össze, szikráztat föl a reneszánsz, a barokk majd a felvilágosodás - önmagában is izgalmas, gondolatébresztő kérdés. S ha már sikerült „egymáshoz illeszteni” a tantárgyakat, (úgy, hogy a XIX. századra már akkorára nyíljon az olló, amibe a gőzhajó, Baudelaire extravagancája és Észak-Dél Újvilágban zajló háborúja egyként belefér,) akkor választ kaphatunk arra is, miként írhat sebtében egy csinos kis levélesszét egy másodikos gimnazista egy nagy angol gondolkodónak, nevezetesen Hobbes-nak... Humán integráció A „humán” tantárgyaknak ezt a diákokat szolgáló, a tanároktól többletmunkát követelő „párhuzamosítását,, nagy odaadással vállalta négy pedagógus a pécsi Janus Pannonius Gimnázium és Szakközépiskola B-és osztályaiban, ahol elsőben és másodikban már az új tanrend szerint tanítanak. A fogalmilag elkülöníthető tantárgyak szoros, kart-karba öltő együtthaladásában alapelv, hogy a „tantárgyakká” bontott ismeretek ne szóródjanak szét az időben, az irodalom, a zene, a művészettörténet nagy blokkjairól a reális történelmi idő és tér adjon keresztmetszetet, s végül ehhez csatlakozzanak a kor „érvényes” világmagyarázatai, a filozófiák. Ez a fajta humán integráció eltér attól, amit Németh László megálmodott, hiszen az orvosíró számára az inspirációt, a kihívást az átlagon felüli természettudományos iskolázottsága és a „humán” szféra közt előítéletesen felnagyított távolság jelentette. Erre a falakat építő szemléletre próbált választ adni integrációs kísérletével. Németh László az egészségtan tanításánál érzett rá arra, hogy ezek az ismeretek kultúrtörténeti-történelmi kontextusban csak annál teljesebb életet élnek, a „száraz” elméletet nem pusztán „vérrel” telítik, de a világ egységben való, organikus szemléletét is kialakítják. A Átgondolt együttműködés A nagy író nyomdokain haladva a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium kísérletezett tantárgyösszevonással már 1970-ben, a már elhunyt neves irodalomtörténész, Gre- zsa Ferenc igazgatósága idején. A pécsi gimnázium kísérletének értékét talán nem is újszerűségében - van-e új a nap alatt? - hanem az ismeretelsajátítás módszertani-érzelmi előnyeiben lehet megtalálni. A módszer máris ösztönzést adott a természetudományi tárgyakat tanító kollégáknak, hogy óráikon a kultúrtörténeti, irodalmi illusztrációkkal is bátran éljenek. Sőt, küszöbön áll egy olyan tagozat bevezetése is, ahol az ismeretek körét ökológiai szempontok szervezik. A második B-és osztályfőnök Császár Zsuzsa történelmet, a latin szakon is diplomás Torma Andrásáé magyart és filozófiát, Vajda Ildikó éneket-zenetörté- netet, míg Bart a Imre művészet- története t-rajzot tanít az e tanterv szerint dolgozó két osztálynak. A módszerben érvényesülő szemléletre jellemző, hogy reformáció tanítása során az órákra természetesen egy református lelkész is bekopogtatott, és a katedrálisok korának, a gótika művészetének tanításánál sem hiányozhatott a Szép- művészeti Múzeum korabeli anyagának megtekintése. Számtalan átfedést, üresjáratot szüntet meg ez a módszer - mondják - hiszen az újabb és újabb téma- és tárgykörök önismétlő tankönyvi bevezetéseit nyugodtan átugorhatják a diákok; az irodalmi téma születésére a kor története és a művészete együtt ad magyarázatot; a zene építményét e történelem emberének gondolkodása és művészete együtt boltozza ki, teszi emberléptékűén lakályossá és viszont. Természetesen ha ezt majd az évvégi vizsgák, majd az érettségi, később pedig a megszerzett tudás helyes „használata” is igazolja. Elsőben ugyan csökken a nyelvtanórák száma, de növekszik a nyelvtani-nyelvhelyességi gyakorlatoké az órákon belül. Az új tantárgyi elosztás időt szorít a már ekkor bevezetett és mind a négy éven végighúzódó, nagyon népszerű filozófiatörténeti fakultációnak, a B-osztályosok „kiváltságának”. A módszer lényegéről árulkodik az is, hogy áttanítanak egymás szakterületére. Ez igen átgondolt együttműködést feltételez - mondja dr. Hete sí Istvánná igazgatónő. A tanárok tolerálható nézetbeli különbségein túl az alapelvek közösek a „pozitivista” szempontú tanításban, a tények tárgyilagos megközelítésében, a különvélemények tiszteletbe tartásában. Levelet írni egy-egy szelle- móriásnak, a kedvelt „Időkapuk” egyike, út a történeti gondolkodáshoz is. Törekszenek arra, hogy ne a véleményt, illetve nem a vélemény ideologikus illeszkedését, hanem a minőségét osztályozzák - mondja Torma Andrásné. „A gyerekek beletörődtek abba, hogy sokat kell olvasniuk”. A nagy angol gondolkodó De álljon itt egy rövid kiemelés egy esszélevélből, amit éppoly sebtében, kamaszos előzékenységgel nyomott a kezembe gazdája, Gaál Gábor második B-és fiú. A címzett maga Hobbes, a nagy angol gondolkodó: „Sajnos, mivel a mai társadalom alapvetően pénzre épül, mindenki számára az a tökéletes állam, ahol az anyagi jólétet megtalálja^....) De figyeljük kritikus szemmel a világot, ne higgyünk el minden hazugságot. Bár az Ön korában, a pénzre épülő társadalom hajnalán még nem látszott, hogy a világ néhány száz év múlva vásárlókból fog állni, akik két jó TV-sorozat között mutogatják egymásnak a reklámokban az egekig magasztalt „kincseket.” „Homo homini lupus - ahogy Ön írta kedves Mester.” Ez utóbbi sorok - egyébként a levél elejéről valók - magára a szerzőre láthatóan nem érvényesek. Bóka Róbert Egy amerikai Pécsett Diana Kingsley és a művészi paradoxon Két érdekesség a kiállításról Fotó: Läufer László Diana Kingsleyvel akkor találkoztam először, mikor a Janus Pannonius Tudományegyetem Nyári Szemeszterének amerikai hallgatóit fogadtuk a Ferihegyi repülőtéren 1989-ben. Aztán Pécsett teltek a meleg nyári napok, jártuk közös látogatásokon Pécs múzeumait, a vidék műemlékeit, s mint ezekből a csoportokból annyi amerikai egyetemista, Diana Kingsley is úgy „beleszeretett” Magyarországba, Pécsbe, hogy elhatározta: nem utazik vissza Los Angelesbe, hanem itt marad tanulni. Tanulni, azaz festeni. Egy évet a Képzőművészeti Főiskolán töltött, de még azután sem akaródzott hazatérnie. Azóta csak a festésnek él, s ahogy éppen tudja, próbálja fenntartani magát. Budapesten és Tatabányán már szerepelt csoportos kiállításokon, de most, első egyéni „show”-ját - ahogy ő mondja - magyar „szülővárosában” Pécsett tarthatja, a Kisge- lériában. A megnyitón készült vele az alábbi beszélgetés.- Ilyen alkalmakkor sok művész elszokta mondani, hogy amióta csak az eszét tudja, festő akart lenni. így van ez nálad is?- Igazság szerint nem. Bár nagymamám és édesanyám is festő volt, én irodalmi és művészeti osztályba jártam gimnáziumban. Főleg a társaság miatt kezdtem eljárogatni egy grafikai műhelybe, ahol nagyobbrészt nyomatokat készítettem. Az idők folyamán azonban annyi minden érdekelni kezdett, hogy úgy láttam, ezek csak a festészetben valósíthatók meg.- Voltak híres mestereid?- Furcsa dolog ez, mert találkoztam igazán neves festőkkel, de tanulni inkább olyanoktól tanultam a legtöbbet, akik nem voltak „sztárok”, viszont remek tanárok és jó emberek.- És a családi indíttatás?- Nem volt túl közvetlen, hiszen nagyanyám, anyám is-igazi akadémista festészetet műveltek, igaz, nagyon jó színvonalon, de ez már nem az én világom volt.- Hogy kerül egy amerikai festő-növendék éppen Magyar- országra?- Először Jugoszláviában töltöttem hosszabb időt, onnan ruccantam át kirándulni, és persze megtetszett. Emellett - ne feledjük, 1989-ről van szó! - az itteni politikai változások is nagyon érdekeltek. Persze, a legfontosabb a festészet volt. A budapesti főiskola egy igazi - megint ezt a szót kell használnom - akadémista intézmény, de van előnye is; sok olyan alapvető dolgot meg lehet tanulni, amit Nyugaton már szinte nem is tanítanak. Amiben viszont kívánnivalót hagy maga után, hogy személyesen keveset foglalkoznak a növendékekkel, pedig ez az oktatás lelke.-A mostani megnyitóban elhangzottak olyan értelmezések, hogy műveid „ vizuális állítások és kérdések", „művészi paradoxonok", „kozmikus kapcsolatok" megjelenítései. Lehetséges szavakkal elbeszélni egy festészetet?- Nekem is sokszor eszembe jutnak „elméletek”, tudniillik, hogy én mit gondolok a saját alkotásaimról. De nem szívesen írnám le őket. Ennek ellenére, van úgy, hogy csak a szó fejez ki legjobban valamit. A mostani kiállításon is alkalmaztam feliratokat. Ezek nem magyarázatok akarnak lenni, sőt! Inkább meg- csavarintják a dolgot, nehogy a képek „túlmagyaráztassák” magukat. Lehet, hogy a festő költő is egyben? M. K.
