Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-08 / 38. szám
1992. február 8.. szombat ni Dunántúli napló 9 Szociotúr Távolodás a táblaképtől Beszélgetés Valkó Lászlóval Fotó: Läufer László Tódor János: „Meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály” - énekelte fülig érő szájjal a város sétálóutcáján felém imbolygó való- színűtlenül cingár figura. Két kezében időszámításunk előtti parafa bukósisakot himbált, mintegy így adva mg a taktust a dalhoz. Lábain ormótlan szandál, a vádlikat pajzánul szabadon hagyó bricsesznadrág, s mindezt betetőzve fekete keretes szódásüveg szemüveg. P. Howard képzelhette ilyennek a Japán kávéház törzsasztala mellől Gorcsev Ivánt. Akkor, 1982 október végén , ezen a borús, késő őszt játszó napon el nem tudtam képzelni, minek is örül annyira nevelőtanár barátom, Gábor, mellesleg suma cum laude philosopter, Alexander Bemáth szakértője. Azt a bizonyos világtörténelmi temetést már Varsóban, a Kopernikusz szobor közelében fekvő turistaház szalonjában néztük végig, s mindannyian - még a mindvégig epésen viho- rászó lengyelek is - elszörnyed- tünk, amikor a köteleken im- bolygó-megbicsakló koporsó csak második próbálkozásra talált utat magának a sír szűk gyomrába. Egyből eszembe jutott Gábor már-már természetellenes jókedve, aki az Esti Hírlap vastag- betűs első oldalát tartotta a szemem elé. Én a meglepettek hitetlenkedésével fogadtam a kinyomtatott hírt, nem sejtve még akkor, hogy elkövetkezendő napjainkat (éveinket, évtizedeinket) mélyrehatóan befolyásoló esemény részese lettem. De hát ott és akkor sem Gábort, sem pedig engem nem ez a kontinenseket és ideológiákat felborzoló sokk tartott igazán izgalomban. A filozófus nevelő élete talán legnagyobb választása előtt állt: menjen vagy ne menjen elvonóra, engem meg másnapi Moszkva-Leningrád IBUSZ utunk várható meglepetései bűvöltek el. Gábor, lévén a természeti filozófiák híve, a par exelence metafizikai zsargont a legvas- kosabb káromkodásokkal és népi kiszólásokkal tette elviselhetővé. Istent felemlegetve hívott, hogy a legeslegutolsó szokratészi bürökfröccsöt fogyasszam el vele. Mindeközben a korszerűnek már korántsem nevezhető ollózó-stílusban kísérelte meg a Móri borozót tőlünk elválasztó lánckorlát abszolválását. Bár a kísérlet has- mántra sikerült, s csak némiképp mozgott a lánc, Gábor ezúttal mellőzte a metafizikát. Látod, mondtam neki, miközben segítettem feltápászkodni, így jár az, aki a Bölcs Vezérek szellemével incselkedik. Abból, hogy a Nagy Ember temetését a varsói tévén néztük, kristálytisztán következik, hogy nem hogy Moszkvába, de Leningrádba sem jutottunk el. A repülőtéren annyit sem mondtak, hogy elnézésüket kérjük, vis maior, elvégre nem mindennap távozik közülünk a Pótolhatatlan. A szervezők sehol sem voltak, az infós légikisasszony (információk híján) pedig csak zavartan pislogott, s vonogatta a vállát, amikor kérdőre vontuk, hogy mi miért nem mehetünk. E néhány röpke hajnali óra közben ugyanis, mint szorgos darvak emelkedtek a magasba a magyarok gyászát hivatalból tolmácsolni, leróni hivatottakkal a fekete gépmadarak. Több mint dühítő volt, hogy nem lehetünk a történelmi esemény részesei, pedig mi fizettünk is érte. Úgy döntöttünk, miután nem mindennapi közép-kelet-euró- pai balhé árán visszakaptuk a szovjet beléptit, hogy csak- azért- sem adjuk meg magunkat a sorsnak. A Báthory-expressz büfése nem sokat köntörfalazott, még mielőtt rendelhettünk volna, megvetően kérdezte, hogy mi a fenét keresünk mi itt. Zsolt valami olyasmit felelt neki, hogy ez afféle szociológiai túra, szociotúr, mire a pincér dühét szabadjára engedve kezdte magyarázni, hogy miféle szociológiát adna nekünk, meg ezeknek a naplopóknak, akiknek csak a sztrájkon jár az eszük. Varsóban sötét volt, és zuhogott az eső, akár egy Remarque- regényben. A város összes szállodáját lezárták, a tudósítókon kívül külföldi alig akadt. Egy arab egyetemista hordozott bennünket ki tudja milyen megszállottságtól hajtva szállóról szállóra, kempingről kempingre, míg végre, elhallgatva, hogy a szoba külföldieknek kell, sikerült egy turistaházat találnia. Ez a nagyszerű város azonban a szükségállapot ellenére sem halt meg: érkezésünk napján Chicago Blues Fesztiválra hívott a plakát, a kávéházakban francia-arcú lányok bódító szemeket meresztettek az elszánt tekintetű, lázasan vitatkozó fiúkra. Tokajit ittunk, a hely szellemétől megbűvölt, saját sorsuk kalodájából ideig-óráig szabadult hazárdőrök, a gyakorlatiasuk eszme szomjas kalandorai. Más volt ez, mint az otthon kiszámított taposómalmának nap- ról-napra unalma, a helyettünk gondolkodók kisszerű zsarnoksága. Varsó nyűt város volt, pillanatonként demonstrálva létezését. A templomok előtt hatalmas virágkereszteket állt körül a fekete ruhás, éneklő tömeg. Szakadt a hideg eső, de a nép kereszttől-keresztig vándorolt, s helyezte el apró mécseseit János Pál pápa, Wiszinsky bíboros, vagy éppen Lech Walesa kereszthez helyezett fényképe előtt. Bőrig ázva követtük a jobbára középkorú nőkből és férfiakból álló processziót, no meg az őket követő ballonkabátos, kockás sapkás férfiakat, akik a felvonulók után mindannyiszor összeszedték a Szolidaritás vezetőjének „ottfelejtett” arcmását. A Nagy Ember temetése napján Varsó nem tartott gyásznapot, a tévében kvízműsort sugároztak, az Akwarium dzsessz- klubban Krysztof, a lángoló bőgős két-három éves gyerekeket is zenekarába fogadott, Wojtek, a hangszerboltos pedig még azon az éjjel szülővárosába, Gdanskba hívott meg bennünket. Nem mentünk Gdanskba, pedig megérte volna, hiszen szobánk árát napról-napra borsosabban állapították meg a mogorvábbnál mogorvább recepciósok. Találkoztunk viszont magunkon kívül is magyarral. Iván irodalomban utazott, s éppen Mrozek egyik drámáját igyekezett a szerzőtől megszerezni a Nagyvilág számára, ő a Nemzeti Színház lábánál, a lengyel főváros leghuzatosab pontján rögtönzött nekünk - lévén szlavista - előadást Lengyelország sajátos történelmi helyzetéről, a hazafiság összetéveszthetetlenül szabadság-centrikus lengyel felfogásáról. Ha legalább sejteni akarunk erről valamit, tanácsolta, látogassunk ki a lengyel katonai temetőbe, s szemrevételezzük Pilszudski virágokkal örökké elhalmozott síremlékét. Bár jó okunk lett volna a gyászra, mégsem mentünk a temetőbe. Egy nagyszerű véletlen folytán az óváros elején sörre bukkantunk egy apró kis bodegában. Bemenekültünk egy tál bygosztra (húsoskáposzta) a bolt melletti önkiszolgáló étterembe, s éppen nekiláttunk volna a sörök kupaktalanításá- nak, amikor asztalunkhoz tipegett a személyzet, és közölte, hogy sört inni pedig itt nem lehet! Hümmögve csóváltuk a fejünket, s meg sem próbáltunk vitatkozni. Ekkor azonban a velünk szemben lévő asztaltól felpattant egy kifogástalan elegánciá- val öltözött, előbb még teáját kavargató öregúr, és sistergő polák szóáradatot zúdított a fehér kötényes asszonyságra, aki kezét széttárva hápogott és hátrált. Aztán utánozhatatlanul finom és ugyanakkor hanyag arisztokratizmussal helyet foglalt mellettünk, s saját kezűleg bontotta ki a söröket. Mintha csak azt mondta volna ez a mozdulat: hát jól néznénk ki, ha már ezt sem lehetne! Kortyoltuk a sört, és Zsoltot hallgattuk, aki olyan átéléssel mesélt Marakeshről, mintha legalább is járt volna már ott. „Majd elnézem ahogy a víz csorog,/ a tétova és gyöngéd utakat,/ a fájdalom és a véletlen közös/ betűvetését, hosszú-hosz- szú rajzait - /halott köveken, élő arcokon - //elnézem őket mielőtt a feledést kiérdemelném. ” Mintha Valkó képeit látnám. Nincs szándékom erőszakoltan keresni a párhuzamokat Valkó László zárványlétű, bábszerű idoljai és Pilinszky János versei között. Ezek a párhuzamok ké- zenfekvőek, adottak. Ezért hát hadd idézem még mindig a költőt, ha már a képektől a szavakig hátrálunk: „Borostyánkőbe fagyott bogár: tökéletes kezdet a jégkorszaki pillanatban. Az ősfenyő mézsárga gyantája jó lesz glóriának, mozarti fény a halottak fölött. Aztán a megjelölés: átvérző pont, csöndfeszület. Ki lehet itt bűntelen? Az univerzum közepén szárny- mozdulat: sötét vers ragyog.” És persze Bach zenéje. Vincent van Gogh cipői. A híres Parasztcipők tudatos parafrázisa a pálya elején, 1975-ből: „gyűrt fal” elé lepottyantott magasszárú és -sarkú polgárcipők. Nagyon is úgy, ahogyan Heidegger értelmezi a szépség egzisztenciális létmódját, beszél megtörténéséről éppoly híres tanulmányában: „ Az igazság a létezőnek mint létezőnek az el- nem-rejtettsége (...) A szépség annak módja, ahogy az igazság az el nem rejtettségként jelen van.” Majd a „gyűrt” tájképek, arcok, alakok, málló falak következnek - csillagok alá lökött Kreatúraként - továbbra is Pilinszky gondolatkörénél maradva. A negyvenhat éves művész Pécsett a Művészeti Szakközép- iskolában és a Janus Pannonius Tudományegyetem rajztanszékén tanít. Egyike volt azoknak, akiknek a művészetét a hetvenes évek második felétől kezdődően elismeréssel fogadta a a kritika, és aki azóta már jóné- hány díj gazdája lett. Többek közt az V. Dunántúli Tárlat nagydíjasa, 1985-ben a Baranya Megyei Tárlaton a megyei tanács elismerése, az I. Nemzetközi Művészeti Triennálén, Majdanekben a koncentárciós tábor-muzeum díja fűződik a nevéhez. Az elmúlt néhány évben készült munkáiból az Ernst Múzeumban majd Pécsett a Művészetek Házában állított ki válogatást, melyekben a holocaust-élmény, az egyetemes szorongás újabb stációit írja tovább.-Monománia? Vagy egy út belátható vége?- Nagyon leegyszerűsítve háromféle alkotói típus van. Az egyik szinte ugyanazt festi egész életében, a másik egészen váratlan váltásokra képes - kortársaim közül most Birkás Ákos jut eszeembe - , míg a harmadik, ha változik is, és más-más utat jár is be, az élményt mindenekelőtt a saját egyéniségén szűri át, s mindig megőriz valami állandót a változó felszín alatt. Talán ez utóbbihoz tartozom, számomra sem a külső forma állandósága a döntő. Kezdetben a dokufotó tett rám mély benyomást, innen a megnyúlt, roncsolt figurák, az iszonyú, mállott falak - kicsit Ke- let-Európa szimbólumaként. Az újabb formák továbbra is zártak ugyan, de ahogy megfigyeled, kiszínesednek belül.-Kiszínesedik a történelem? Mintha ezek a kőbálványok évmilliók történetének színes lenyomatait őriznék egészen a jelenig.- Kétségtelen, lehet bennük valami bálványszerű is. Valaki kérdezte is nemrégen - nézve a festmények reprodukcióit - hogy vajon nem reliefek-e? Annyira plasztikusnak találta őket. Kétségtelen, sokat küszködök a háttérrel, míg az alapmotívumot könnyebben megcsinálom. Ez a megjegyzés is adott talán ösztönzést arra, hogy a hátteret elhagyva a főmotívumot kiemeljen a táblaképből és féldomborszeűen csináljam meg.- Ez már szobrászat.- A szobrászatot meghagyom a szobrászoknak. Inkább úgy mondanám, plasztikus festészet. Ezt a félformát egyszerűen föl lehet akasztani a falra, de még izgalmasabb, ha beleállítom a térbe: kicsit maszkszernek.- Korábban említetted, hogy életedben először Izraelben tölthettél két hónapot. Azon a tájon, amely Csontváry, a „Napút” festője számára is meghatározó élményt jelentett.-Tel-Avívban laktunk, ahol állandóan a közeledben érezhettem a tengert... Izraelban én egy igazi európai kultúra jelenlétét tapasztaltam. Itt minden ember tudatának a mélyén valamilyen formában létezik Auschwitz élménye, ugyanakkor egy hallatlanul vitális, dinamikus, igazi déli ország. Ami festményeket láttam, azok is ilyen ragyogóak és életteliek. Bennem él a sivatag vörös színe, és Jeruzsálem falai is felidézik azokat a felületeket idézik, amelyek már korábban ott voltak képeimen, például a Siratófal-sorozatban. Ott is festettem néha, de messze vagyok még attól, hogy ezt az útat igazán fel tudjam dolgozni magamban. Bóka Róbert Horváth Olivér rajza Ferenczes István: Se itt, se ott Se itt, se ott, se kint, se bent, nem találok én már nyugtot, csak hiányt szülő hiányt és keservetes ízű könnyt, ki lám elönt, földre hint, mint kötelét a lélekharang - láthatod jól, mi is vagyunk s hogyha még nem, hát így leszünk; én lent a hó alatt, te fönt a havazásban, messzi tűnt talány, küldvén küldöd a kint: meghaláshoz az aprópénzt, élethez a termérdek gyászt... Alig voltunk, el is múltunk, mégis egyre több a bűnünk, rajtad sem fehér már az ing, bőrünkbe ég minden cafrang, zászló, rihe-rongy, vakremény ... Csókodért sem zeng a rimány, enyhén sironikus románc, diccsel felborongó zöngény, s kiért levék vala bolond, öled elmúlt havat fogant... Hát üdv neked parázna szent! Te ott, én itt.. . Se bent, se kint. Koreai legenda a színpadon Sárkányló, a hegyek ura Koreai legenda, melyet Je- ong Ok Kim dél-koreai rendező vitt színre a Pécsi Nemzeti Színházban. A keleti színjátszás hagyományai egyre nagyobb jelentőséggel bírnak napjainkban. Magyarországon először lehetünk részesei egy érdekes színházi kísérletnek, amelynek keretében egy eredeti koreai legenda kerül bemutatásra rituális játék formájában. A darab figurái jól formált, tiszta és nagyon eredeti karakterek, akiket Pásztor Edina, Sebők Klára, Bellus Attila és Takács Margit jelenítenek meg a színpadon. Díszlet: Húros Annamária. Dramaturg: Fekete Valéria. Zene: Weber Kristóf. Előadások: febr.: 15., 25., 27.
