Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-02 / 1. szám
10 üj Dunántúli napló 1992. január 2., csütörtök HAGYOMÁNY Egy zászlósúr, aki megállította az inflációt Az első magyar forint A pénzt a Krisztus előtti VII. században, a kisázsiai Lüdiában találták ki. Rövid évtizedek alatt el is terjedt a Földközi-tenger partvidékein és szigetvilágán, s onnét az ismert földrészeken. A görög piacokon az áruforgalomnak még ebben az évszázadában nélkülözhetetlen eszköze lett az ezüstpénz, a következő - VI. században - megjelent, és tüstént világtekintély lett a perzsa arany Dareikosz. És a klasszikus ókortól a mintegy ezerévnyi európai középkoron át mindmáig, ahol a társadalom állammá szerveződött, ott királyságnak, császárságnak, köztársaságnak megvolt a maga pénze: a nagy címletűek aranyból és ezüstből, az ókor óta szinte mindenütt ezekhez társuló váltópénzek rézből, bronzból, vasból, újabban alumíniumból, itt-ott nem egyszer fából is (a „fabatka”, „fagaras”, „fapeták” szók őrzik emléküket.) Majd a XVIII. században egy francia állami szolgálatban álló skót bankár feltalálta az állami megbízásból bank-kibocsátotta papírpénzt, a „bankó”-t. Hol jó volt, hol rossz A civilizáció gazdaság- és kultúrtörténete egyúttal a pénz története. A pénz története pedig magába foglalja a pénzromlások történetét is. A pénzek értékromlásának többféle oka van; együttesen inflációnak (pénzhígulásnak) nevezzük. Nincs olyan ország, nincs olyan állami lét, amelynek történelmét ne jeleznék az inflációk és az inflációmegszűnések váltakozása. A mi nemzeti történelmünk, attól kezdve, hogy Szent István mindmáig azonos államunkat megteremtette, kibocsájtotta az első magyar pénzt is, az ezüst Dénáriust. Azóta tíz évszázad telt el. Társadalmi berendezkedésünk, kultúránk, jogrendünk együtt változott az európai történelemmel, hol élén járva, hol alaposan elmaradva, vészeken és viharokon át, olykor elnyomatásban, máskor magunkra találva. természetes, hogy pénzünk is hol jó volt, hol romlott, hol elromlott. Az Árpádok Dénáriusát felváltotta az Anjouk Florentinje (a Forint őse), volt idővel Libertás, Tallér, majd megint Forint, utána Korona, azután Pengő, manapság újra Forint a pénzünk neve. A régebbiek általában inflációval fejezték be hosz- szabb-rövidebb érvényességüket. A mi évszázadunk több nagy inflációt ért meg. A Korona nagy értékromlására az első világháború után jött az évekig igen jó értékű Pengő. A Pengő azonban a második világháború után világrekordot állított fel példátlan inflációjával. Erre következett az új Forint, a mi mostani pénzünk, amely napjainkban tart megint inflációs korszaknál. A mi számunkra tehát nem érdektelen inflációnk múltja és megfékezése. A legérdekesebb előzmény alighanem az az időszak, amikor a nagyemlékezetű Árpád-ház végóráiban elkövetkezett a XIII. századvég óriási inflációja, amely azután első An- jou-királyunk, Róbert Károly sikeres pénzügyi politikájával és a magyar aranyforint születésével ért véget. Ezeket az éveket kell felidéznünk legnagyobb középkori pénzügyi szakértőnk emlékezetével. Nekcsei Dömötörnek hívták, ő találta fel a magyar forintot. Gyér híradásokból kell kikövetkeztetnünk életútját. Hiszen ő a lovagi középkorban nem páncélos vitézek csatáinak hőse, nem is lovagtornák ünnepelt bajnoka, de még asszonyoknak versekben hódoló dalnoka sem volt. Egy több királyt egymásután szolgáló, nagyta- pasztalatú közéleti férfi, aki világot látva, áttanulmányozta Európa különböző államainak pénzkészítő gyakorlatát, majd az állam vezetői, a „nagy zászlósurak” közt foglalt helyet, mindig olyan ügyekben, amelyeket ma gazdaságiaknak mondanánk. Többízben volt főkincstárnok (ami a mostani pénzügymini- szemek felel meg), idős korában Róbert Károly főtámok- mestere (ami viszont egy mai gazdasági csúcsminiszter feudális megfelelője volt). Felettébb kedvelte a művészeteket is. ő készíttette - ma úgy mondanék: szponzorálta - a legszebben díszített Magyarországon készült kódexet, a róla elnevezett „Nekcei Bibliá”-t. Mire pénztörténetünkben döntő hatású szakemberként megjelenik, már idős férfi lehetett, nevét úgy említik: „Demetrius senex de Nekche” (Az öreg Dömötör Nekcséről). A pénz elértéktelenedése Nos, amikor hosszas belső küzdelmek után 1308-ban Róbert Károly, a francia származású, de Itáliából idekerült új király elfoglalja trónját, országigazgató zászlósuraink közt azonnal ott találjuk főtámok- mesterként Nekcsei Dömötört. A feladata óriási, szinte megoldhatatlannak látszik. A magyar királyok pénze ugyanis az utóbbi két évtizedben annyira értékétvesztette, hogy a Dénári- usokat a hazai piacokon nem akarják elfogadni. A tatárjárás országpusztulása után az újjászervezés, újjáépítés mérhetetlen pénzt igényelt. A királyi hivatalok úgy akarták pótolni a hiányt, hogy évenként bevonták a pénzt újraöntöt- ték, egyre többrezet vegyítették az ezüstbe, és értéktelenebb újat adtak azonos névértékben a régi helyett. Ezt a műveletet nevezték „lucrum camerae”-nak (a kincstár hasznának). Mire kihaltak az Árpádok, a pénzük elértéktelenedett. Az árak előbb sokszorosra szökte, az otthon gyűjtött pénz minden nap kevesebbet ért. Később már el sem fogadták. Ilyen pénzen nem lehetetthadsereget tartani. Holott amikor az új király trónusára ült, az ország nagyrésze a kiskirályokként birtokukon uralkodó feudális nagyuraké volt. Ezeket csak erős haddal lehetne legyőzni. Ehhez és a piacok rendbehozásához jó pénz kellett. A világlátott Dömötör úr felismerte, hogy aranypénzre lenne szükség. A firenzei „Flo- rentin”-t tartotta a legértékesebb és legértékállóbb ötvözetnek. Ilyet akart veretni, csak éppen nem volt hozzá aranybányájuk. Az aranybányák Csák Máté birodalmában feküdtek. Ahhoz, hogy ezeket visszafoglalják, hadsereg kellett, a hadsereghez aranypénz. Az eseményekből visszakövetkeztethetünk a nagy főtárnokmester leleményességére. A király nevében összehívta az ország püspökeit és érsekeit. Ezeknek ugyanolyan érdeke volt az ország egysége, a királyság ereje, mint magának a királynak. Dömötör előadta a teendőket és az aranypénz megteremtéséhez kölcsön kérte az egyházak valamennyi aranytárgyát: szentségtartókat, kelyhe- ket, kereszteket. A főpapoknak azonban nagyon rossz tapasztalataik voltak a királyoknak adott kölcsönökrök Ezért éppen az Egyház érdekére hivatkozva megtagadták a kérelem teljesítését. Tapintatos betörők Akkor azután rejtelmes dolgok történtek. A következő hetekben ismeretlen fegyveresek kirabolták az érseki és püspöki székesegyházak kincstárait. Tapintatos betörők voltak, senkit meg nem öltek, csupán raboltak, de alaposan ... És nemsokára megjelent az új magyar pénz, az arany Florentin. Vagy ahogy hamarosan nevezték: a Forint. Ezen már lehetett vásárolni a piacokon, ennek nemzetközi értéke volt. És ezen már olyan erős hadsereget lehetett szervezni, hogy 1312-ben a király győzelmet arathatott Csák Máté fölött. Máté úr ugyan haláláig megmaradt kiskirályi hatalmában, de már a király alattvalójaként, és a bányák a királyi kincstárat szolgálták. A történet befejezése pedig az új találkozás az egyházfőkkel. Nekcsei Dömötör megint összehívatta az érsekeket és a püspököket. Nyilván igen bölcs szavakkal kért elnézését tőlük a szokatlan formájú kölcsönért. De szükség volt a kölcsönre. Ezt most készpénzben vissza is fizeti a király, megköszönve, hogy megteremthették a jó pénzt, az első magyar forintot. Valahogy így történhettt. A magyar aranyflorentin pedig egy jó évszázadig egész Európában nagytekintélyű, értékes pénz maradt. Hegedűs Géza A Szigeti külváros Nem árt földiézni a régi Pécs képeit, márcsak az ifjabb nemzedék okulására és az idősebb nemzedék nosztalgiázására is. Akkor, amikor városunk még nem számított az ország nagyvárosai közé, a Kórház tértől nyugatra, az akkor Somogy vármegyéhez tartozó Szigetvárra menő Szigeti út környékén terült el a Szigeti külváros. Számos utcáját, házát lebontották már azóta, éppen ezért kell beszélnünk róla. Jobbára földszintes házak voltak itt, legnagyobb részük nem felelt volna meg a mai Ízlésünk követelményeinek, de egy nagy előnye volt: egymás mellett, békességben éltek itt az emberek, különösebb szenzációk nélkül. Határain terült el a bábaképző és a sörgyár, a Pius Gimnázium és a Hadapród Iskola, erre zötyögött a Balokány-ligettől illetve a Ki- sállomástól a Széchenyi téren át a Hadapródig a villamosvasút, néhány autó, annál több szekér járt erre Szentlőrincre, Szigetvárra (esetleg messzebbre) menvén. Számos iparos, kereskedő élt itt, nem voltak kiemelkedően gazdagok, de többen tisztes jómódban éltek, tisztes polgári foglalkozásaik .jutalmaként”. Itt még számított a jó hírnév, a „tisztes ipar” és az adott szó becsülete, s gondoskodtak a szegényekről. Fotónkon a Szigeti úton lévő Sieben freud Nándor vízvezeték- és csatorna- szerlő műhelyét örökítették meg. Dr. Vargha Dezső Husziták „A huszita” szóról hívőkkel zsúfolt cseh-morva templomok és terek, kritikát-re- ményt egyaránt hordozó zsoltárok jutnak eszünkbe, azután a konstanzi zsinaton 1415-ben fellobbant máglya, majd férfiakkal és asszonya^ ikkal zsúfolt nehéz szekerek, amelyeknek harcosaitól 1420-1437 között rettegett egész Közép-Európa. Itthoni híveik erdélyi magyar-román parasztok, délvidéki parasztpolgárok voltak, menedékük és missziós bázisuk pedig a magyar nyelvű, huszita bölcsője: Moldva. Ä helytörténészt azonban most csak az akkoriban még a Dráván is átnyúló pécsi püspökség egyházmegyéjének történései érdeklik. Az erdélyi határtól Baranya és Pozsega megyék nyugati széléig elnyúló, tágabb vidéken akkor még egymást érték a nagyobbrészt magyar népességű falvak és mezővárosok. A huszitizmus forrásvidéke Jan Húsz (1370 L-1415) követőit a mi tájunkon eleinte wiclifitáknak nevezték, John Wicliffe (1320 k.-1384) oxfordi professzor neve után, aki az isteni hatalomról (On Divine Authority, 1376) írt könyvében a későbbi reformáció minden fontos tételét megfogalmazta. Követése a közép-európai értelmiségiek számára a modernséget, a nyugattal való lépéstartást jelentette, a huszita jelző pedig mindenkor gyanús, eretnek tartalmak hordozója volt. Az oxfordi professzor eszméi vonzották a prágai egyetemre a pécsi egyházmegye értelmiségét is, mert az 1367-ben alapított pécsi egyetemen, a nyilvánvaló eretnek-veszély miatt nem működhetett teológiai fakultás egy olyan korban, amikor éppen a teológia lett izgalmas erkölcsi és politikai eszmék hordozójává. Husziták a déli tájakon A wiclifita, majd huszita eszméktől fertőzött cseh földről érkeztek a horvát és magyar területekre azok a bátor értelmiségiek, akik Prágában és környékén lelkes szereplői voltak a gyakori, nyilvános vitáknak. Élső ténykedésük nyomaival (1420 után) a zágrábi egyházmegye területén találkozhatunk, innen jutottak át az új nézetek a boszniai és a szerémi püspökség területére, azután gyors ütemben a pécsi, bács-kalocsai, Csanádi és az erdélyi egyházmegyékbe is. A fokozatosan szélesedő mozgalom irányzata demokratikus jellegű volt, s viharos térhódítását „az édes anyanyelv” kultusza segítette. Terjesztői anyanyelven (lingua vernula) ígérték sorsuk jobbra fordulását a jobbágyoknak, kézműveseknek, napszámosoknak. Nemzeti nyelven hirdették az igét, s hallgatóik anyanyelvükön énekelhették kedvelt zsoltáraikat, sőt olvashatták a bibliát is ... A mai Baranya területén még a római katolikus lelkészek egy része is a huszitizmustól várta az egyház bajainak gyógyítását s legjobbjaikat bizonnyal erősen vonzotta a lelkiismereti szabadság és a szabad vizsgálódás eszméje. Sokan egyetértettek azzal a korabeli követeléssel, hogy hasznos lenne megszabadulni a fényűző és korrupt főpapoktól is. A pécsi egyházmegye lakossága valóságos társadalmi helyzetének megfelelően viszonyult az új tanokhoz. Az egyetem, a papság és a pécsi polgárság katolikusnak vallván magát, csak a két szín alatti áldozást, a nemzeti nyelvű evangéliumolvasást és éneklést igényelte, de ezen belül a papokat erősen vonzotta a nősülés lehetősége is. A mezővárosok és falvak népe, felszentelt papok nélkül, magánházakban és csűrökben tartotta istentiszteleteit. Intézkedések a husziták ellen A mozgalom első jelentkezésétől, annak országos felszámolásáig, 1420-1445 között, Henrik volt Pécs püspöke. ő saját szemével látta a huszita eretnekséget elharapózni (gliscere), de 1428-ban még csak egy kápolnát építtetett a pécsi székesegyház közelében (prope Ecclesiam), hogy abban dominikánus ma- gisterek tarthassanak hitvédő beszédeket a klérus és a nép számára. 1437-ben azonban már szükségét látja, hogy a bűnök kigyomlálására (ad ex- tirpanda vitia) behívja Mar- chiai Jakab főinkvizítort. A Szerémségben és Erdélyben sikert sikerre halmozó gyakorlott „hitvédő”-nek azonban az egyházmegye elvilági- asodott papságával meggyűlt a baja. Vezetőjük maga Simon volt, a pécsi főegyházmegye esperese, aki egyházi átok alá vette az inkvizítort, papjai pedig szabályosan kiűzték. Az inkvizítor panaszai nyomán IV. Jenő pápa Zsig- mond magyar királyt marasztalta el, s követelte tőle, hogy a papok bocsássák el ágyasaikat és egyébként is éljenek tisztességes életet. Zsigmond alaposan megdorgálta Henrik püspököt az inkvizítor törvénytelen kiűzése miatt, elítélve az egyházmegye papjainak kilengéseit és bűneit (ex- cessus et scelera) és követelte annak visszafogadását. Az inkvizítor és a kemény Simon esperes azonban csak Zsigmond halála után, Esztergom érsekének közvetítésével jutott el a békecsókig. Koller nagyprépost véleménye szerint (Baranya múltja és jelene) Marchiai Jakab azért nem alkalmazhatta Baranyában a kiátkozás hagyományos eszközét, „... az egész klérus bűnösnek látszott lenni”. Kiss Z. Géza kandidátus Szászvár Megjelent Várszegi Alajos Szászvár című könyve, amelyet a szászvári polgármesteri hivatalban és a szászvári könyvesboltban lehet megvásárolni. A szászvári képviselőtestület vállalta a könyv kiadatását, Várszegi Alajos örökösei pedig rendelkezésre bocsátották a féltve őrzött kincset, amelyet az egykori szászvári iskola igazgató-tanító írt hosszú éveken át, amíg a községből el nem költözött. O már nem érhette meg a könyv kiadatását, megjelenését. Téczely Károly
