Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-25 / 24. szám
8 üj Dunántúli napló 1992. január 25., szombat Szép magyar vers Kosztolányi Dezső: Ó én szeretem ... Ó én szeretem a bús pesti népet, mely a Külső-Józsefvárosba tépett ruhákba jár vasárnap délután, és ámolyogva, szédelegve hallja, hogy dong a tükrös kávéházak alja, s a mozi-reklámokra néz tunyán. Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek, hogy csöndben élek, nem nézek felétek, s az álmok lenge fodrát fodrozom. Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap, kis görbe közein a téli sárnak vezeklőn járok az utcátokon. Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán, letaposott cipősarokkal, árván, kávémérésbe bújva hallgatag. Éhes leányaik, kiket szeretnek, kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek, gázláng alatt sötéten állanak. Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya? Ki leste meg, van-e ágyukba párna? Ki látta, hogy mi a bús pesti nép? Én láttam a munkást és lázra bujtott, sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott, én láttam a föld vérező szivét. Bármerre mennék, ide visszatérnék, bármerre szállnék, átkozott, szegény nép, a gondodat kiáltaná a szám, mert bánatkővel van utcád kirakva, szemed a bánat végtelen patakja, s jaj ez a föld, e bús föld a hazám. „Vasárnap soha” Új szereplők a Cosi-ban Benei Katalin, Kuncz László és Váradi Mariann. Tér István felvétele Pireusz nevét én akkor jegyeztem meg igazán, amikor - egy Magyarországon játszott filmben! - két keleti táborbeli tengerész elképedt a pireuszi kis prosti ajtajánál, elolvasván a kiírást, hogy: vasárnap nincs félfogadás. Emlékszem, hogyan reagált a mozi. Nem arra, hogy a görög kurva vasárnap nem vállal fuvart. Istenem ... ha a csaj vallásos, akkor ez érthető ... Hanem arra, ahogyan a két derék matróz tűnődik: hja, ezek a kapitalizmus ellentmondásai. Pireusz ezután mindaddig kiesett figyelmem köréből, amíg el nem indultunk Kréta szigetére. S ehhez - autóval menvén a pireuszi kikötőben kellett megkeresni a komphajót. Olyan forgalmat és olyan vadnyugati tempót, mint ott, még Isztambulban sem tapasztaltam. Pedig az se akármi. Mindeztazért említem itt, mert nemrég egy vasárnap, sűrű esőben és nagy forgalomban, egy kétszer háromsávos úton két perc alatt nyolc autó cikázott el mellettem úgy - miközben magam is túlléptem a városban (eddig) megengedett hatvanat -, hogy az indexük meg se villant. Nem sorolom itt a pireuszi pilóták elképesztő mutatványait, a soktonnás kamionok vezetőitől s fürge mopedek kamasz huszárjaiig. A furakodás, a száguldás, a beékelődés minden bravúrja közepette azonban én Pireuszban azt nem láttam, hogy kimaradt volna az index. Párizsban magam soha nem vezettem. Ám amikor, még 1963-ban, s éppen friss KRESZ-vizsgával eljutottam oda, és egy vehemens 56-os honfitárs gyors kis Renault-já- val városnézni vitt, ő rögvest eligazított az ott, akkor már a mai budapestihez hasonló forgalomban, hogy „a szürkék”, azaz a franciák között autóval mindent szabad - ha indexel a pilóta, és ha a jobbkéz-szabályt betartja. Két perc alatt tehát nyolc szlalomozott 100-110 kilométeres sebességgel, és elfeledve, hogy index is van a világon. És tíznél is több hajtott át az útke- resztezéseken tiszta pirosban. Lassan 28 éve vezetek - de mindjobban félni kezdtem. Elszabadult a pokol? El. Ebben a helyzetben, amikor úgy tűnik föl, mintha más, ide- jükmúlt törvényekkel együtt, egyszerűen letörölték volna a KRESZ-t, logikusnak látszik a lakott területi maximum 60-tól 50-re csökkentése. Holott nem logikus. Mert amíg az ellenőrzés csődje véget nem ér, ez a szigorítás: önbecsapás. Ellenőrzés ugyanis ellenkező nyilatkozatok dacára - alig van. Igaz, hogy én nem járok - Budapestről, mondjuk, Ceglédre, azaz, a Ferihegy felé. Amit azért említek, mert a fölemlegetett „fokozott rendőri jelenlét” a jelek szerint elsősorban azt jelenti, hogy a magyar illetékesek az elmúlt hónapokban - szerintem: eltúlzott - terrorista-veszély lázában égtek. Miközben a bűnözés és a közúti anarchia „terrorizmusa” viszont valóságos, és megállíthatatlanul növekszik. Márpedig ha a 60 kilométert nem figyeli senki, akkor az 50-et fogja? Egyébként, némely település már egész területén most is 50-et ír elő. És tessék megnézni például a 11-es út Szentendrén áthaladó, jórészt kétszer kétsávos szakaszát. Ha valaki ott netán „csak” 65-70-nel megy, a többi autós megőrül mögötte, kitör, jobbról előz, hogy százzal elsüvítsen. Utóirat. És a politikában? Ott a pirosba hajtás kétségkívül megszűnt. Vagy ha előfordul, akkor csak roppant titokban. Ám a kiszámíthatatlan szlalomozás és főként a vehemens jobbról előzés, index használatával és anélkül...? Lázár István A premieren, a Cosi fan tutte első néhány előadásán tapasztaltakat örvendetesen megcáfoló zsúfolt ház előtt játszódott le nemrég a a Pécsi Nemzeti Színházban a Mozart-opera, Gregor József vendégszereplésével, és megtelt a nézőtér a múlt csütörtökön este is, amikor a Pécsi Szimfonikus Zenekar közkedvelt vezető karmesterének, az operakarmesterként Pécsett ezúttal debütáló Howard WUliamsnek intésére szólalt meg a nyitány. Nemcsak ezért volt tanulságos megnézni ezt az előadást, hanem azért is, mert lehetőséget adott annak felmérésére, menynyiben módosult, tisztult Mozart dallamainak tolmácsolása, főleg az annyi vitára alkalmat adó cselekmény megelevenítése a premier óta. Indokolttá tette a Cosi újbóli megtekintését az is, hogy a többes szereposztásból újabb három énekes lépett színre: Váradi Mariann, Benei Katalin és Kuncz László. Kitűnő basszistánk Don Alfonso szerepében már az első jelenetekben, egyéniségéből fakadóan, nem kiábrándult cinikus agglegényként, hanem jókedvű tréfamesterként ragadta magával szereplőtársait is abban az okosan, mértéktartóan komédiázó, fel- szabadultabb játékstílusban, amelyet korábban hiányoltunk. Élettel, mozgással, mimikával telítődtek meg még a hosszú recitativók is. A közönség élénk reagálása kísérte ezeket a játékosan megrendezett jeleneteket, így pl. Don Alfonso és Rosina (Zalay Lídia) pergő kettőseit. Kuncz énekesi teljesítménye összhangban állt játékával, így vált ideális Don Alfonsóvá. A virágok őre Február végén, március elején, mikor a tavasz napról napra közeledik, de a tél még makacsul tartja magát, az Óbudai-sziget avarlepte mélyedéseit elborítja a kék csillagvirág. A hajnali fagyok, a hófoltok csöppet sem zavarják, hagymája az őszről-maradt meleget idáig őrizte, bimbót, leveleket hajt, és megelőzve a salátaboglárkát, de még az igénytelen martilaput is, virágot bont. Az egyik fához kikötve, épp a csillagvirágok Szívesen fogadta a közönség a két énekesnőt is. Közülük Benei Katalin már énekelte Dora- bella szerepét az 1980-as előadáson. Az eltelt évek alatt Benei eredendően nagy muzikalitásról tanúskodó énekesi képessége teljes pompájával bontakozott ki. Méltó partnere volt Váradi Mariann. Biztonságos, tisztán csengő szopránjával áriája koloratur díszítéseit is tökéletesen megoldotta. A bemutatón már hallott Egri László, Laczó András és Zalay Lidia ezúttal is jól illeszkedett az együttesbe. Ebben a miliőben közelében, egy kutya fekszik. Fejét a lábára hajtja, pihen. Először értetlenül néztem: mit keres itt ez a tacskó? Aztán rájöttem, hogy a kutya nem pihen, rég megdöglött. Valaki szabadulni akart tőle, kikötötte a fához, és sorsára hagyta. Talán napokig, hetekig kínlódott, amíg "kimúlt végleg. Mikör történt, nem tudhatom. Talán még ősszel, tél közepetáján - mert a hó tartósíthatta a kadávert, s a kutyán kívülről nem látszik a pusztulás. Mintha a kék virágokat őrizné - csupa kék szirom a fák érvényesültek Félix László rendezői ötletei, a találóan elhelyezett geg-ek. A siker oroszlánrésze jutott Howard Williamsnek, akiről ezen az estén bebizonyosodott: nemcsak kiváló koncert-dirigens, hanem szuggesztív erejű operakarmester is. Hirsch Bencének nagyra értékelt betanító és az operai ellentmondásosságából fakadóan nem kis feladatot jelentő bemutató tevékenysége után most az angliai vendég kapott lehetőséget elképzeléseinek megvalósítására. A mozarti tempók felélénkíköze, kék pöttyök lepik az ütköző füvet, a bokrok alját. A rózsák mestere A legenda szerint Gül Baba, a bektasi vándordervis emlékét őrzik a rózsatövek, a nevüket viselő budai dombon, a Duna felett. Itt ápolgatta-gondozta őket valaha a derék török, az öreg vándor, aki a távoli Arany- szarv-öböl partján született, valahol Sztambul peremén, de otthonát itt találta meg. A halál mégsem itt érte utói - épp szülőföldjén járt, a gályás partoFazekas gondterhelten hajolt .»mappája fölé.- Mi baj van? - álltam meg asztala mellett.- Semmi - legyintett. - Az aratással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntelenül elém tolakodik egy gyermekkori emlék.- Keserves? - ültem le mellé, és két üveg sört rendeltem.- Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másodszor nyolvanéves korában, anyám koporsója mellett. Meghozták a sört. Öntöttem. Ittunk. Aztán néhány percig szótlanul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka, és elmondja záporozó szavakkal, hogy megkönnyebbüljön.- Tudod - lendítette magasba tésével lendületes iramot diktált. Bár az énekesek nem mindjárt vették át ezt a tempót, az ebből fakadó borulásos veszélyeket Williams nagy rutinnal elkerülte. Az általa jól ismert zenekarra támaszkodva közvetlen kapcsolatot tudott teremteni a színpaddal; énekesekkel, kórussal, erről tanúskodtak kifejező, beszédes kézmozdulatai. Emlékezetes, a közönség hosszantartó, meleg ünneplésével jutalmazott operai este volt.! Dr. Nádor Tamás kon, a tevék és karavánszerájok, a janicsárok és mézesszavú örmény kereskedők városában, amikor elérte az utolsó óra. Álom ereszkedett a szemére: szállni kezdett, s újra Budán találta magát, szeretett városában, kedves rózsalugasai közt, melyek a mai napig rá emlékeznek. Utcanév is idézi itt a vándor török alakját, meg türbe, szép ívű temetőkápolna, de virágai egyszerűbben és igazabban őrzik az emlékét: a szirmok közül öreg, hunyorgó szeme néz rád, a levelekből tenyere ráncai, ujjai görbülete. Szepesi Attila a tenyerét -, abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlen hideg tél megtizedelte a búzakalászokat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag ar atásunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyosszentek mégtelepedtek, mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábukat nem bírják a küszöbre tenni. Egy pillanatra elhallgatott, körbetekintett, de gondolatban már szőtte tovább a gyér emlékszálakat.- A tikkasztó nyár olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás - folytatta. - Fel- lélegzett a határ. Anyám is szüntelenül ismételgette: talán még jóra fordul minden. Én akCsanády János: Teremtett lélek Átadjam-e magam a sorsnak? Akarva-akaratlan tereli életem valami szűk vájatban: sziklák között kell nagyra-nőnöm: elhiggyem-e, hogy úgy kell virulnom, mint a vad fa, törpefenyő a meredély szélébe kapaszkodva, egyhiggyem-e, mikor gazdag mezőkről boldog fa röptetett a magasba: szárnyas gyümölcsét, és szálltam a szelekkel a végtelenhez kapaszkodva? (Anyám ma is ott hajladoz, s issza fényét a boldog tájnak, ahol megszületni sorsomul adatott)! Miniatűrök Bába Mihály: Egy régi aratás F. M-nek 60. születésnapjára
