Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-25 / 24. szám
1992. január 25., szombat üj Dunántúl! napló 9 L Irodalmi életfa árnyékában Beszélgetés Csuhái Istvánnal, a Jelenkor főszerkesztőjével Marafkó László: Boldogság Vekkercsörgés. Agyre- pesztő. Hideg a szoba, mint a verem. Anya még nem ha- muzta ki a kályhát. Kint meg decemberi zúzmara, hótüskék. Bicikliút a gyárig. A lánc ütemesen köszörüli a sárvédőt, meg kellene igazítani. Visszasüllyedek az álomba. „Elkésel” - ez anya hangja. Ha még öt percet aludhatnék, egy évet adnék az életemből. Két évet. Micsoda boldogság! A süllyedésbe belenyúl anya keze. Rázza a vállam. Csak egy percet. . . Érzem apótkávé illatát. Tejjel. Unom. Undorító. Undorító hajnalok. Az egész. Émelygés. Ot percem, tíz percem, egy órám van a felkelésig. Két órám, ha akarom. Fürödhetek az álomban. A szobában langymeleg, bár nem tudom, miből fizetjük ki a következő havi távfűtést. Tizenhét, tizennyolc évesen éveket adtam volna az életemből, ha reggel aludni hagynak. „Időmilliomos vagy” - ez anya szavajárása volt, ha valamit rámbízott. Tényleg, ki kellene menni a sírjához. Útközben a bolgárkertésztől lehetne tépni néhány fosztó szirmú rózsát, az elérhető a kerítéslyukon át. Időmilliomos vagyok - megmaradtak azok az évek is, amiket odaadtam volna. De anya nem hagyott aludni, nehogy kivágjanak a gyárból. Hát most megtették. Aludhatnék, de hol az a régi boldogság? Bicikli? A rozzant járgány ottmaradt apa pincéjében. Aztán évtizedekig busszal a gyárkapuig... Biciklije csak Ferinek van, nyári munkán kereste. Ő az iskolában, az apja meg itt döglik az ágyban. Már három hónapja. A munkaügyön az irodista azt mondta: „Szétesik a gyár. Ne haragudjon, nem maga az egyetlen”. Haragudni? Miért? Amit harmincöt éve kértem, öt percet, most megkapom kamatostul. De nincs íze, csak ez az émelygés. És a vekker most már örökké szól a fejemben. Mindig hajnali ötkor. De anya nem ráz. Ó a földben. Anyaföld. Hallom a hangját. „Idő- milliomos vagy.” Az. Gyűlik az idő a másik életre. Folyópart. Horváth Olivér grafikája. A Kincskereső januári száma Évek óta nem láttunk igazi havat, ezért némileg nosztalgikusnak is tűnhet a Kincskereső januári száma. Áprily Lajos Hóban című verse nyitja, majd részlet következik Aszlányi Károly regényéből - Csata a hóban, s a havas tájak tisztasá- gát-hidegét sugározza Kerék Imre és Fecske Csaba egy-egy verse (Ezüstvilág; Cinke) is ... A hónál is áttetszőbb sugárzá- súak Szabó Lőrinc és Orbán Ottó „ablakos” versei (Az ég az ablakon; Az ég). Csíki László novellett-je (Mókás Dániel) és (Christian Morgenstern versei az abszurd humor világába kakor még nem tudtam, hogy minek kell jóra fordulnia. Annak örültem, hogy letehettük a csizmát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos földünk néhol olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigen törődtem azzal, hogy apám szüntelenül az eget leste, néha káromkodott, olykor meg, ha egy tenyérnyi bárányfelhő eltakarta a napot, levette kalapját, megtörölte homlokát, s csak úgy magának mormogta: csak adná az isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhány csepp még a port sem verte el. Ivott a sörből, filctollával vonalakat - talán esőszálakat - huzigált a rajzlapra.- Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szokták. És így következett el az aratás ideje. Apám majdnem mindennap kiment a föllauzolnak, s ugyancsak a humor égtájain kalandoznak Kaján Tibor karikatúrái, Utassy József tréfás rigmusai (Balambér, Vonatozó), s folytatásos regényünk - Simái Mihály: Nagykópé Haspók fantasztikus kalandjai - újabb része is próbára teszi a nevetőizmokat. A történeti monda műfaját Mikszáth Kálmán Drégelyről szóló műve képviseli a Világvége az újvilágban sorozat pedig a világtörténelem egy ugyancsak tragikus korszakát - az inka birodalom felbomlását, Peru meghódítását - idézi fel (Z. Kosidowski: A fehér poklon dünkré, és egyre komorabban jött haza. Anyámmal beültek a konyha-szobába, sokáig, halkan beszélgettek. Anyám csak sopánkodott, meg ezt ismételgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfontosabb. Egyszólval Péter-Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindultunk a határba, megkezdeni az aratást. Ha a búzatábla még nem is volt világosszőke, egy keresztnyit akkor is le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elől a kaszával, mi meg utána a sarlóval meg az elemózsiás szeredással. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben főz valamit, és hozza utánunk.- így volt ez nálunk is - mondtam, mert Fazekas ismét elhallgatott.- Igen, lehetséges, hogy mindenütt ez volt a szokás Felhajtotta a maradék sört, s keresztül). Ismét jelentkezik a Szívhangok, ezúttal nemcsak „Ági” bölcs válaszaival, tanácsaival, hanem egy Mohás Líviától származó melléklettel is, amelynek már a címe is - „ Veled találkozni öröm ” - életünk legfontosabb élményére, a szerelemre utal. A Jogommal élek folytatja az ENSZ gyermekjogokkal foglalkozó egyezményének ismertetését - emellé egy felhívás társul, a szerkesztőség a gyermekérdekek védelmezőinek, illetve megsértőinek szánt Kisködmön-, illetve Citrom-díjra kér javaslatokat az olvasóktól. most ő intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel.-A nap már magasan járt, amikor megszálltunk a kis búzatáblánk végénél. A reggeli szél hullámokat sodort végig az alacsony, ritkás búzaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében kidörzsölte a szemeket, a pelyvát lefújta róluk, számolgatta az összezsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgálgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letelepedtünk a dülőút száraz füvére, vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötözni. De nem mozdult, csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdéig sem érő búzába, s ment, ment mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen visszafordult. Felvette a kaszát, megfente. A kaszakövet a vízzel teli szarutartóba dugta vissza, és a tábla szélénél nekilendítette a kaszát. 1991. októberétől a Jelenkor című, Pécsett megjelenő irodalmi lapon új név jelent meg mint főszerkeszőéjé: Csuhái Istváné. Persze, csak ebben minőségében új, hiszen már 1987 óta részt vesz a lap szerkesztésében. Kíváncsi voltam, vajon hogy’ tekint vissza és előre, immár a Jelenkor éléről.- Először legyen egy igazán személyes kérdés: te, aki nem Pécsett nőttél fel, mikor halott ál először a Jelenkorról, mikor szoktál rá az olvasására, mikortól fontos számodra ez a lap?- A Jelenkor nevével először 17 éves koromban találkoztam; 1979 nyarától három-négy folyóirat mellett rendszeresen olvastam a Jelenkort. Ennek az időszaknak a legemlékezetesebb élménye a ’81. januári szám volt, amely a 60 esztendős Mészöly Miklóst köszöntötte. Van benne egy Mészöly-interjú, az interjúban egy mondat Mándy Ivánról: „Iván? Igen ő hatalmasan ilyen író”. Ez a mondat a baráti körökben szállóigévé lett. Később, egyetemistaként már rendszeresn olvastam a Jelenkort, ’ 83 óta minden számot megvettem. Az idők folyamán aztán mind fontosabbá vált, annál is inkább, mert Pécsre költöztem. Én főképp kritikákat írtam akkoriban, és Ilia Mihály ajánlásával jutottam el Szederkényi Ervinhez. Ervinnek a legendáját ismertem, és hihetetlenül megdöbbentő volt figyelmességét, szerkesztői körültekintését személyesen megtapasztalni. Húsz percnyi beszélgetés után úgy jöttem ki a szobájából, hogy úgy érezhettem én vagyok a mai magyar irodalom legfontosabb embere. Munkát is kért tőlem, így írhattam két legkedvesebb írómról, Határ Győzőről és Esterházy Péterről. Á harmadik találkozásunkkor megkérdezte, nem lenne-e kedvem a Jelenkorhoz jönni dolgozni. így kezdődött.-Az ország irodalmi közvéleményében (vagy lehet, hogy csak a pécsiében?; nem hiszem) minimum a 80-as évek második feléig a Jelenkor a legjobb magyar folyóiratként volt számon- tartva. Lehet-e, szabad-e ilyet mondani? Egyáltalán igaz volt-e ez, s vajon ma, a ’’konkurencia megerősödésével ” igaz-e még?- Azt mindenképpen merném mondani, hogy a 70-es évek második felétől a Jelenkor kiváló folyóirat volt, minden számában találtam engem izgató, remek írásokat. Koncentrált figyelem jellemezte a JeMi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsáltunk. Tudtuk, hogy öt-hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza hegye kárt tegyen bennünk. Apám tízlépésnyi rendet vágott. Megállt. Hátrafordult. Rokkant búzaszálak meredeztek a tartón. A rend olyan gyér volt, hogy sarlóval szedni sem lehetett.- Ma már nem emlékszem rá, hogy váratlanul, észrevétlenül, hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött, kocogott apámhoz. Mehetünk utána mi is. Egy lépésnyire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta .'össze a kezét. Hol a lábon álló szálakra nézett, hol meg a tartóra, ahol a fele szál ott maradt.- Gyuri, hallod - mondta panaszos hangon -, tedd le a kaszát, ennek sarló kell, csak sarló.- Az - mondta az apám. Szeme nedves volt. A zsebkendőt, amellyel előbb még homlokáról törölgette a verítéket, lenkort, amelynek központjában az újabb magyar próza állt. A legjobb íróktól fontos és jó szövegeket hozott; s mindemellett ehhez megteremtette az elméleti hátteret is, a tanulmányok, kritikák nagy mértékben segítették az eligazodást. Olyan szerzők voltak itt otthonosak mint Mészöly, Mándy, Esterházy, Nádas, Bereményi, és olyan kritikusok szerepeltek rendszeresen mint Balassa Péter, Thomka Beáta, Kulcsár Szabó Ernő. Konkurencia érezhetően azóta van, mióta Budapesten is életre keltek irodalmi folyóiratok. Szerzőink nagyobbik része ott él, sokuknak egyszerűbb találkozni ott egy-egy szerkesztővel, mint Pécsre utazni vagy hosszadalmas telefonokba bocsátkozni. Ez a helyzet kétségtelenül megnehezíti a Jelenkorhoz hasonló vidéken szerkesztett lapok dolgát.- Egy másik fontos és érdekes, kérdés: egy ilyen lapnak, mely ennyire összefogja az ország irodalmát, mennyire kell szűkebb hazájára, azaz Pécsre odafigyelnie?-A Jelenkornak mindig is feladata volt - amit szintén kiválóan teljesített -, hogy otthont adjon a Dél-Dunántúlon, Baranyában élő íróknak, hogy egy itt élő író embernek érdemes legyen itt maradnia, ne kelljen elmennie Pestre. S nagy érdeme van abban, hogy ha nem is tökéletesen, néhol csonkán, de Pécsett tudott nőni egy irodalmi életfa, aminek csúcsán - a mai állapotok szerint - ott vannak a legidősebbek, Csorba Győző, Pákolitz István, aztán a közép- nemzedék Bertók Lászlóval, a derékhad Csordás Gáborral, Meliorisz Bélával, és vannak fiatalok is. Az, hogy Pécs az egyetlen vidéki város, amelyről ez ilyen teljességgel elmondható, az a Jelenkorés elődlapjainak működéséből fakadó irodalmi hagyománynak köszönhető.-És a jövő?- A szerkesztés az ügyek többségét tekintve szerencse dolga, tehát nem kiszámítható. Nyilvánvaló, hogy a Jelenkornak van a régebbi évekből származó önsúlya, jó hírneve, ami könnyebbé teszi a szerkesztést, mintha egy új vállalkozást kellene vinni. Ami a jövőt illeti, nehéz bármit is mondani. 1992 januárjában egészen pontosan meg tudjuk mondani, mi volt, mi történt 1989-ben; ehhez el kell olvasnunk azokat a számokat, és abból sok minden kiderül. Azt viszont nem tudom neked megmondani, hogy ’93 márciusában mi lesz. Pontosan tudom, hogy mi lenne kívánatos, de általános elvi dolgokat nem szeretnék kinyilatkoztatni, mert az idő minden szerkesztőre köny- nyen rácáfol. M. K.- Felénk fordult. - Fogadjatok szót apátoknak. Nemsokára jövök én is vissza. Hozom a meleg ételt.- Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet, vagdostuk a kasza elhagyta szálakat. A kicsi kévék alig-alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rendvágást abbahagyta. Mintha mozdulni nem akarna, félve, lopva lestünk rá. Komor volt. Gondterhelt. És iszonyta- tóan ráncos, barázdás. Fazekas ledobta a tollat, hátradőlt, kibámult az ablakon és anélkül, hogy rám nézne, azt mondta:-Szóval, ez a kép gyötör. Képtelen vagyok megszabadulni tőle. Életem legszomorúbb emléke ez. Ilyenkor nyáron, úgy aratás táján mindig vissza-visszatér. Kiöntötte a sört. Ittunk. És szótlanul üldögéltünk még néhány percig. Amikor felálltam, csak kezet fogtam vele. Ő meg csak nagyot bólintott. szeméhez nyomkodta. Éreztem, hogy sír. Anyánk gyorsan a rend végére terelt bennünket. Gyertek, gyermekeim, mondta kedveskedve, kézzel szedjétek össze, így ni, mutatta meg, és rakjátok kévébe. Az elmaradt szálakat meg sarlóval vágjátok le. Na, gyorsan, gyermekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mintha kissé megnyugodott volna.- Igazad van - mondta anyámnak —, ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz egy kis búzánk, annyi, amennyit elvetettünk, meg amennyit el kell vetni az ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk.- Lesz, lesz - sóhajtozott anyám -, talán még egy-két vé- kányi kenyérnek is marad. Legfeljebb krumplis meg kukoricás kenyeret eszünk. Na, én szaladok haza, megfőzök, aztán kérek három-négy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet.
