Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-18 / 17. szám
1992. január 18., szombat uj Dunántúli napló 9 Ismét Budapesten lesz A filmszemle visszatér Sok új magyar alkotás Ne csak a szakmáé legyen! A 23. Magyar Filmszemle csak egy dologban hasonlít majd az előzőkhöz: magyar filmeket lehet látni. Ez persze nem jelentéktelen körülmény, hisz magyar filmeket manapság alig tartanak műsoron a mozik, különösen keveset a budapesti nagykörúton, melynek három mozijában ezt az eseménysorozatot megrendezik. Miben nem hasonlít ez a filmszemle a többihez*? - kérdeztük Illés Györgyöt, a filmszemle igazgatóját és Kőhalmi Ferencet, a Magyar Filmalapítvány Kuratóriumának titkárát. Először is abban, hogy nincs filmverseny, zsűri, nem osztanak díjakat és okleveleket, viszont ellentétben a két évvel ezelőtti filmszemlével, vannak magyar filmek és bőven. Az idén két év termése kerül piacra, mégis meglepő, még a szakemberek számára is, hogy ebben a két évben közel száz új magyar játékfilm, dokumentumfilm és gyermekfilm hagyta vagy hagyja el a stúdiókat. A filmszemle egyik feladata is ez: együtt mutatni be ezt a nagyon is jelentékeny filmtermést, benne olyan elfelejtett, elhanyagolt vagy adminisztratív okból be sem mutatott alkotás, mint például Ember Judit háromórás dokumentumdrámája Nagy Imre hamvainak exhumálásáról. A filmszemle programjában több mint 20 ősbemutató szerepel. Február 7. és 12. között tehát magyar filmünnep lesz, igazi játékfilm-csemegékkel. A megnyitó gálán Janisch Attila, az alig harmincéves elsőfilmes rendező nagyjátékfilmjét, az Árnyék a havon-t vetítik. Kőhalmi Ferenc szerint ennek a választásnak jelkép-értéke van. Azt hivatott sugallni, s mivel kimagasló tehetségű fiatal rendezőről van szó, bizonyítani is, hogy a magyar filmművészet jelentős tartalékokkal és friss erőkkel rendelkezik. Hasonlóképpen figyelemreméltó, hogy a szemle utolsó bemutatója viszont Oscar-díjas magyar rendező új munkája lesz. Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjét „különlegesen szép, érzékeny alkotásként” jellemezték a szemle vezetői. További magyar játékfilmek a filmszemle ősbemutatói közül. Jóra Sándor új filmje, a Könyörtelen idők második világháborús történet magyar katonaszökevények nem éppen szívderítő sorsáról, parádés szereposztással (Andorai Péter, Ráczkevei Anna stb.) Nemzetközi értelemben is igazi filmszenzáció lehet Zsigmond Vilmos Tékozló Apa című műve, mely Budapesten és Jeruzsálemben játszódik. A két főszereplő - világsztár: Liv Ullman és Michael York. Ha igaz, februárban mindketten itt lesznek az ősbemutatón. A szemle-mozik, hallottuk Illés Györgytől, ezúttal bizonyosan tele lesznek. Az ősbemutatók esetében ez magától értetődő. Az elmúlt két év filmtermését pedig azok fogják megtekinteni, akik a forgalmazók másirányú érdeklődése folytán eddig nem jutottak hozzá. És hogy a szemle semmiképp se válhasson a szakma kizárólagos tulajdonává, az összes közönségjegyek mérsékelt árúak lesznek, mi több, a jegyek 10-15 százalékát nyugdíjasok számára tartják fenn - ingyen. Ä rendezők igyekeznek megfelelni az új idők új követelményeinek, azt szeretnék, ha ez a filmszemle a vállalkozók érdeklődését is felkeltené. A sajtó- központként is szolgáló Béke-Radisson szállóban filmesek és producerek klubja működik majd a 23. Magyar Filmszemle napjaiban. Sőtér Erika Idős Kovács Ferenc alföldi szíjgyártó mester édesapjától tanulta ezt a -már csaknem kihaltszakmát. Képünkön lószerszámai közül egy szép, fonott sallangja látható. MTI Fotó: Medgyaszay Béla Színészből diplomata Még színpadon a főkonzul A Los Angeles-i főkonzul - egyelőre még Budapesten - ezen az estén floridai ingatlanügyekkel foglalkozik. De ha valaki azt gondolná, hogy ez már a diplomáciai tevékenység része, az téved. Márton András egyelőre még eredeti hivatását is gyakorolja, játszik a Radnóti Színházban.-Azt hittem, nagyon kellemes lesz ez a „sima átmenet” - panaszolja a színész, mielőtt színpadra szólítanák a Floridai öröklakás eladó című produkcióban -, dolgozom a konzulátus felállításán, és közben játszom is. De olyan fájdalmas, hiszen nagyon jó volt ebben a darabban játszani. Meg aztán félek attól is, hogy eltűnik az a varázs, kapcsolat, ami a közönséggel megszerettetett, s amit itt sikerült kialakítani. Szóval nehéz...- Mindezek a döntése ellen szólhattak, s bizonyára voltak más hangok is, melyek nem biztatták arra, hogy egy teljesen más pályára lépjen, elmenjen diplomatának Amerikába ...- Tudom, sokan mondanak, gondolnak rosszakat emiatt rólam. Isteni szerencse, hogy ezek legtöbbje nem jut el hozzám, meg van is egy olyan - nem mindig szerencsés - képességem, hogy el tudom hárítani azt, amit nem akarok tudomásul venni.- Ön népszerű, elismert színész, rendező, a Merlin Színház révén színházszervező is, sikeres ember. Talán ezért is csodálkoztunk olyan sokan, hogy mindennek hátat tud fordítani.-Mindezt én is így érzem magamról, s éppen ezért nem juthatott eszembe, hogy a személyes karrierem érdekében menjek el külföldre diplomatának. Ilyen jellegű sikerre nincs szükségem. De úgy érzem, akkora a feladat, ezen a poszton annyi mindent lehet tenni, hogy ez mindennél erősebben arra ösztökélt, hogy elvállaljam a főkonzuli hiva- ; talt.- Mondana valamit erről az önre váró feladatról?- A nyugati parton élő 250 ezer magyar szervezetei, egyesületei, közösségei eddig csak a kommunista rendszerű anyaország ellenében léteztek. Segíteni szeretnék nekik abban, hogy elfogadják: itthon a sok ellenségeskedésből, a széthullásból is egy újfajta minőség, új egység van születőben, amihez nekik, a kintieknek is lehet közük, sőt mindkét fél érdeke, hogy legyen is közük. Ha erre az új Magyarország- illetve Eu- rópa-képre fel tudom hívni a figyelmüket, segíthetek minden olyan törekvésükben, ami nem ellentétes a mi kormányunk szándékaival, akkor úgy érzem, tettem valamit.- Színészekről szólva a leggyakoribb közhely, hogy polgári életük eseményeit is „szerepnek” nevezzük.- Ez egyáltalán nem lekicsinylő jelző, nem is utasítanám vissza. Hiszen mi, színészek tudjuk igazán, hogy mennyire halálosan komolyan kell venni a szerepet, ha jól akarjuk csinálni. Ha pedig az ember egy feladatot elhisz, azért úgy dolgozik, mintha az örökkévalóságnak csinálná.- Tényleg, mennyi időt ad önmagának a „szerepváltásra ” ?- Sosem érdekelt, mi lesz tíz év múlva. Annyi gazdag lehetőséget tár fel az élet, hogy amennyit lehet, meg kell ragadni és végig kell csinálni.- Elég erre egy emberélet?- Persze, sok mindent félbehagytam, most is két dolgot, amelyek után űr maradt bennem: a Merlin Színház és a tanítás - nagyon tehetséges negyedikes főiskolai osztályomat hagyom itt. Ebből a szempontból kicsit korán jött a kihívás. De a nyugati parton is nagypn sokat tudok majd tenni a Merlinért - ebben bízom. S talán a színészpedagógiára gyakorolt szerény hatásomnak is nyoma marad azzal, hogy lefordítottam amerikai barátom, Robert Cohen színészpedagógiai könyvét, s ez már kiadás előtt áll.- Van, aminek örül, hogy itt ; hagyja, s van olyan, amit saj- * nálnifog?- Őrülök, hogy itt maradnak, akiket utálok, majd lesznek új ellenségek is ... S hogy lesz-e honvágyam? Tudja, gyakorlatból tudom, hogy az akkor támad föl igazán, ha az új helyen nem érzi az ember a saját fontosságát, ha nincs feladata. Olyan persze van, hogy hirtelen elkezdem érezni a pesti levegő szagát, eszembe jut a Dohány utca, vagy a Krisztina körút, ahol lakom. M. G. Milyen öntudat kopár öröme A hetvenes évek elején egy több országot érintő társasutazásból hazatérve fázósan ácso- rogtunk a hegyeshalmi határátkelő betonján az autóbusz mellett. Éjfél felé járt az idő, jött a határőr, mindenkinek az arcába fordította a zseblámpát, majd az útlevélre világított, társa pedig az autóbusz ülései alá nézett be - egyébként így volt ez kifelé menet is.Álltunk szép sorban, nem lázadoztunk, nem tiltakoztunk hangosan, hiszen egyrészt nem volt szokás az ilyesmi, másrészt én például edzésben voltam: megjártam magyar turistaként a szovjet-finn határt is, ahol éber kiskatonák a vonatban a fülke mennyezetborító lemezét is lecsavarozták, nem bújt-e oda valaki. Egyáltalán: örültünk, hogy utazhatunk. Valami rossz érzés azért motoszkált bennünk így Nyugatról visszajövet: egyetlen határon sem világítottak az arcunkba egyenruhások, viszont jó utat kívántak - ha jól emlékszem, oda-vissza összesen nyolc alkalommal. Akkoriban a köszönés után a magyar határőrök első kérdése ez volt: „Mindenki hazajött?” Merthogy minden csoportból le-lemaradt valaki. Mi lenne, gondoltam, ha a határőr nem arra tenne ironikus megjegyzést, aki kintmaradt, hanem köszöntené azt, aki hazajött? Hiszen ott a nagy tábla a határon: „Üdvözöljük a Magyar Népköz- társaságban!” S ez nemcsak a külföldiekre, hanem a hazai polgárokra is vonatkozna. Talán majd egyszer, gondoltam, az akkori mértékegység szerint számítvtf az időt: minden évben egy kicsit előbbre. Mert micsoda fejlődés volt például a kék egyéni útlevél Európára •szólóan a személyi igazolvány betétlapjához vagy a közös útlevél névsorolvasásához képest! Hát igy, lassan, lépegetve. Azóta, mint tudjuk, világútlevél van, az üdvözlő táblán Magyar Köztársaság szerepel, s a jelszó ez: Európába tartunk. Azóta érvényét vesztette annyi közhely és annyi vicc a kapitalizmusról és a szocializmusról, hiszen mi is a kapitalizmust építjük. El akarjuk lesni, hogy érték el azt a gazdagságot, amit mi annyira irigyelünk. Az új év első néhány napját családommal Ausztriában töltöttem. Ezúttal új oldaláról ismertük meg ezt a sokszor látott, vonzó országot: nem a műemlékek és az árúházak, hanem egy falusi parasztcsalád életmódja felől. Három nemzedék él együtt abban a házban, ahol laktunk, s gazdálkodik a hűvös steier hegyoldalon: zöldséget, gyümölcsöt termel, disznót hizlal, borral kereskedik és szobát ad ki hazai meg külföldi vendégeknek. Ha kérdezné valaki, mit gondolok mint túrista, hogyan csinál évente fejenkint húszezer schilling tiszta hasznot az osztrák polgár az idegenforgalomból (gondoljuk meg, ez a nemzetgazdaság szintjén 16o milliárd schilling!), akkor csupa közhelyet tudnék mondani: kemény munkával, tisztaság- és rendszeretettel, azzal, hogy elfogadja az elvet: a kis haszon is haszon, és a kispénzű turistának is jár a figyelem, az udvariasság. A nyilvános helyeken a tiszta mosdó. Ebben a faluban az utcán is köszönnek az idegennek, a benzinkutas is köszön, és a boltban is köszönnek. Szemben ... de nem, ebbe az önostorozásba, önlesajnálásba nem megyek bele. Nem akarok prédikálni. Visszafelé jövet a széles mosollyal veszi kézbe útlevelünket a határőr. „Jónapot kívánok! Tudják, mire jönnek haza? Felemelték a benzin árát, a tejet, sajtot és még az ivóvizet is. Hallották a rádióban? Akkor minek jöttek haza egyáltalán?” „Mert ez a hazánk”, mondjuk ügyetlenül, és zavarba jövünk: az ember nem használ ilyen nagy szavakat hétköznap délután az autóban ülve. Egy film vagy színház, egy vers József Attilától („Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-von, hogy e táj nem enged?”), egy beszélgetés a gyerekkel politikáról, történelemről - akkor igen: „ haza”. De itt és most? Rosszkedvűen autóztunk tovább, eszünkbe jutott az itthon- levés annyiszor megtapasztalt, legbiztosabb jele: a gondozatlan, mocskos WC a legelső - bármelyik - megállónál. Ezzel szemben az útszéli csárdában tiszta volt a mosdó, és a törülköző - nem volt odalakatolva! A pincérek előre köszöntek és ott álltak az asztal sarkánál, ahogyant régi filmekben látjuk, és igen, odaát ma is. Az étel hatalmas adag és jóízű volt. Igaz, megkérték az árát, de ki bánja, ha a pincér lesi a szemünk reb- benését is? A benzinkútnál volt benzin, levegő és „jó utat kívánok!, kérem, uram, köszönöm, uram”. Itthon megnéztük a postát. Nem jött meg a pénzküldemény, amely egy határidőre elvégzett munka után jár - a fizetési határidő rég elmúlt. Nem jött meg a fél éve alkatrészhiány miatt javíthatatlan rádió kártérítése, nem jött meg az új társadalombiztosítási kártya. Megjöttek viszont az adóívek. „Ó lélek! - mondta a költő - Ez a hazám.” Gárdonyi Tamás wZinc os viSSZci-Tíi.
