Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-07 / 335. szám
8 uj Dunántúli napló 1991. december 7., szombat Szép magyar vers Babits Mihály Új leoninusok Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok, hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj. Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés, gyűl a vihar serege: még lila s már fekete. Éjre csukódnak az akiok, jönnek az éjjeli baglyok, csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák. Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor; szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék. Szép est a szerelemre: jövel kegyesen kebelemre; sír és fél a világ; jer velem árva virág. Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak! Hajtsd a szívemre fejed; künn az eső megered. Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám. Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég. Ó, bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket a villám, a vihar; boldog az, így aki hal. Irodalom csak egy van, a világirodalom Élni egy nagyvárosban, szólani szabadon Pécsi beszélgetés Konrád Györggyel Rómeó, Júlia és . . . Lőrinc barát Balettbemutató a Nemzeti Színházban Konrád György belép. Rögvest tapsvihar fogadja. A közönség felé fordul, kissé meghajtja magát. Sokszor csinálhatta már az utóbbi időben, Budapesten, New Yorkban vagy akár itt, Pécsett alig két hónappal ezelőtt, mégis mintha még mindig furcsa lenne számára ez a lelkesedés. A látogató, A cinkos, A vá- rosalapitó írójának sokáig "nem állott módjában" hasonló közönség - találkozókra járni. Igaz, Konrád leginkább kérdezni szeret (hisz nem lehetett nem kérdezni Európának ezen a fertályán), beszélgetésünkkor azonban hamar kiderül, válaszadónak sem utolsó (bár ez is tudnivaló volt....).- Hadd legyek aktuális - ám még véletlenül sem értve ezen politikát. Idén jelent meg egy tanulmánya így beszél a metropolitan a tücsök címmel. Ennek alapján kérdem először: mit jelent az Ön számára a metropolisz, a nagyváros?-Azzal kezdem, hogy én egy nagyon is kicsi városban születtem és nőttem fel: Berettyóújfalun. Ennek ellenére, vagy tán épp ezért sikerült beleszeretnem a nagyvárosba. Mi is a nagyváros? Egyfelől az egymásmelletti- ség, de ugyanakkor a választás lehetősége is. Örvendetes, hogy itt Pécsett olyan nagy számban eljött a kedves közönség erre a beszélgetésre, de hová is ment volna máshová, mikor csak ez az egy est volt ma este? Mikor Berlinben léptem fel, ugyanaznap huszonegy más irodalmi est is volt szerte a városban ... Ez is hozzátartozik a nagyvároshoz, a bőség.- Magabiztosságot ad a nagyváros. Jobban eltűrik a furcsaságokat, hisz máshol, minél kisebb egy hely, annál szigorúbban nézzük egymást. Berlinben, a piac mellett, ahol laktam, élt egy öreg transzvesztita. Szépen kiöltözött, kifestette magát, vékony, görbe lábaira nájlonharisnyát húzott, és úgy ment vásárolni. A kofák, akik tejet meg húst árultak, minden nap megjegyezték "Oh wie schön ist die Dame!", és ő ennek nagyon örült.- Szóval egy nagyvárosban mindent lehet, a nagyváros mindent kibír, de az is igaz, hogy ott lehet a legjobban tönkremenni. Nekem a legnagyobb műalkotás a világváros. Mindent kinő, önmagát szüntelenül re- parálja. Gazdag és tékozló, hisz elpusztítja a múltat, de vigyáz is rá, mert múzeumba rakja. Szóval egy tünemény. Persze az ember ingázó típus, nem igazodik középre, csak akkor bírja ki New Yorkot, ha időnként visszavonul egy alföldi tanyára, mert az egyik szükséges a másikhoz.- És akkor a második kérdés, az előző címhez visszakanyarodva: hogy beszél ma, 1991-ben egy "metropolitan tücsök"?- Hadd hivatkozzam egy friss élményemre. Nemrégiben volt a PEN 56. Világkongresz- szusa. A PEN alaptéziseit 1921-ben fogadták el, és azóta nem is változtattak rajta, hiszen annyira nyilvánavaló elveket sorolt fel, nevezetesen mindenféle cenztúra elítélését, a gondolat szabad kifejezésének szentségét, az írók elleni bármiféle politikai fellépés megszüntetését. A PEN-hez kb. 12 ezer író csatlakozott eddig, akik nem feltétlenül a világ "legjobb" írói, de mind rendkívül műveltek, érzékenyek, kíváncsiak. És ez a kongresszus számomra ismét bebizonyította, hogy bár nem könnyű a kommunikáció a kultúrák között, ezek az emberek megértik egymást. Mert az irodalomban nincsenek határvonalak, irodalom, csak egy van, a világirodalom. És az olvasó dönti el, hogy egy-egy mű számára irodalom-e vagy sem. Sajnos, még ma is túl sok író ül börtönben vagy visel üldöztetést azért, amit papírra vetett. Törökországban például nemrég börtönöztek be egy írót, mert ismételten a kurd kisebbség életéről közölt novellákat. Iránban állami alapítvány formájában 2 millió dollárt gyűjtöttek vérdíjul Salman Rushdie fejére, akit még az ajatollah ítélt halálra. Az ilyen szégyenletes dolgoknak azonban előbb vagy utóbb meg kell szűnniük. Méhes Károly Egész estét betöltő, cselekményes „nagybalettel” avatta fel a Pécsi Balett társulat a felújított Nemezti Színház színpadát. Az átmeneti „száműzetés” éveiben rendelkezésre álló körülmények nem kedveztek a nagyobb lélegzetvételű balettek bemutatásának. Mostanra azonban a tánckar létszámbeli gyarapodása és a megújult színpadi lehetőségek is új lendületet adtak az együttesnek. A választás Herczog István Rómeó és Júliájára esett. A dortmundi opera balettegyüttesének igazgatója és vezető koreográfusa az elmúlt évben már Pécsett is számot adott alkotói tehetségéről a szép sikert aratott Az élet állomásai című balettjével. Ezúttal első cselekményes táncdarabja került a közönség elé, amelyet - Sz. Prokofjev zenéjére - először Dortmundban állított színpadra. Mivel a Shakespeare-művek táncfeldolgozásainak irodalma lassan már köteteket tesz ki, és ezekben igen előkelő helyet kaphatnak éppen a Rómeó és Júlia változatok, minden alkotót, aki a témához nyúl, az újabb megközelítés, a másféle hang- súlyozás igénye sarkall. így történt éz Herczoggal is, aki a történetet az események bonyolításában és a végkifejlet tragikusra fordulásában akarata ellenére is tevékenyen részt vevő Lőrinc barát alakját állította középpontba, az ő szemszögéből - mintegy visszaemlékezésként - jelenítette meg a sorsüldözött szerelmesek drámáját. így a történet egyfajta keretet kapott, ugyanakkor a képek sorozatában is fel-felbukkanó, a lelkiismeretével és a hitével viaskodó Lőrinc barát alakja újabb gondolati szálakat fűzött a tragédiához. Mindamellett az események mégis alapvetően a sha- kespeare-i dramaturgia szerint peregnek, mozgalmas képi megjelenítésben, filmszerű beállításokkal: a családok közötti ellenségeskedés, Júlia készülődése a bálra, a szerelmesek találkozása és szenvedélyes egymásra találása, titkos házasság- kötésük, Mercutió és Tybalt párviadala, Mercutió halála, Rómeó gyilkos megtorlása, a szerelmesek búcsúja és elválása, végül pedig a Lőrinc barát által akaratlanul is elősegített tragédia bekövetkezése ... És bár a barát drámai hangvételű „monológjai” át- meg átszövik a cselekmény folyását, a balettben mégis a narratív vonal válik hangsúlyossá. Adódik ez abból is, hogy Lőrinc középpontba állított alakja nem kapott igazán határozott táncos megfogalmazást. Tépelődései, zaklatott lelkiállapotai, legbensőbb gondolatai többnyire inkább színészi eszközökkel és gesztusokkal vetítődnek elénk. A korántsem egyszerű feladat megoldását az alkotó a budapesti operaház kitűnő táncművészére, Szakály Györgyre bízta (Dortmundban is ő alakította a szerepet), aki nagyfokú átéléssel, drámai erővel és igényes mértéktartással formálta meg a figurát. Sokkal „táncosabb” nyelvezetet fogalmazott a koreográfus a többi szólistának és a reneszánsz derűt és elevenséget sugárzó tánckarnak is. Különösen színes, sokoldalúan kidolgozott és egyénített Mercutió alakja Sólymos Pál megformálásában, akinek mintha egyenesen a testére szabták volna a Her- czog-féle neoklasszikus eleganciát. Mellette kiemelkedett még a Lencsés Károly alakította kevély, kötekedő, durva és darabos Tybalt. Ami a szerelmeseket illeti, őket elérte az örökzöld irodalmi alakok sorsa, kicsit sematikussá, „papírízűvé” váltak. Hiszen nekik nincs más dolguk, mint hogy szépek, szerelmesek, romantikusan szenvedélyesek legyenek.Kovács Zsuszanna és Lovas Pál pedig rutinnal és kidolgozott technikával meg is tett mindent, hogy ezeknek a követelményeknek megfeleljen. Herczog a főszereplők mellé, művébe még egy különös alakot, a Halál végzetet sejtető, szimbolikus figuráját iktatott, aki maga adja az álarcot a bálba igyekvő ifjak kezébe, aki mindenütt felbukkan a tömegben, aki táncba vezeti a karneváli éjszaka mulatozóit. Gombosi László titokzatos atmoszférát teremtve hitelt tudott adni a figurának. Külön meg kell említeni a balett szép képi világát, az egyszerű eszközökkel is hatásos színpadi térkezelést, a fényekkel és színekkel „festett”, filmszerű megoldásokkal egymásba átalakítható színterek ábrázolását. Ennek a látványnak a megteremtésében a koreográfus Vata Emil díszlettervező valamint az ízléses, reneszánsz színhatású kosztümöket megálmodó Húros Annamária segítette. Abban pedig, hogy a tánckar összehangoltan és olykor „nagyegyüttes” hatását keltőén, igényesen működött közre, fontos része volt az alkotó munkatársának és asszisztensének, a betanítást végző Dévay Katalinnak is. H. Major Rita Jó vicc! Nagyon divatba jöttek nálunk az olyan Sándor György-féle viccelődések, amikor megszólítanak vagy telefonon felhívnak gyanútlan embereket, és teljesen hivatalos hangon például számon- kérik tőle, hogy előző napon nem köszönt egy kutyának. Az ember, ugye, azt hinné, hogy a meg- vagy felszólított illető azonnal hahotázni kezd, mondván, hagyjanak békén ilyen hülyeségekkel, de a vicc éppen abban rejlik, hogy az illető nem hahotáz. Halálos komolyan védekezni kezd. Ilyeneket mond például, hogy nem is találkozott tegnap kutyával, és különben is, ő szokott köszönni ... A külső szemlélő vagy hallgató, aki tudja, hogy ez az egész csak vicc, ezen kezd el nevetni. Hogy az a lüketóni mennyire komolyan veszi. Magyarázkodik. Védekezik. A külső szemlélő már a hasát fogja, úgy nevet, aztán nem tudja, hirtelen miért is érzi olyan átkozottul rosszul magát. . .? És elkezd gondolkodni rajta, mi a baj. Végülis nagyon humoros volt, ahogyan az az ismeretlen olyan komolyan vette a dolgot, csak talán az volt a baj, hogy mialatt védekezett, ott reszketett a félelem a hangjában. Ott szűkölt a hangjában a félelem, ez volt az, ami a végén a torkunkra forrasztotta a nevetést. Miért? Ki nem élte még át azt, hogy ártatlanul megbüntették? Ki nem élte át azt itt, hogy szinte semmiségért keményen az orrára koppintottak? Az a dolog, amire hivatkoztak, csak ürügy volt tulajdonképpen. Nem több, mint egy szembejövő kutyának nem köszönni. Ugyanis lehetett az VALAKINEK a kutyája! Bán Zsuzsa Rómeó és Júlia: Lovas Pál és Kovács Zsuzsa Foto: Läufer L. Machete A tanárt, aki sakkpartnerem és távolabbi szomszédom, sokan ismerik és szeretik a hegyen. Nemrég nyugalomba vonult, és most már teljesen átadhatja magát szenvedélyeinek, a kertészkedésnek és barkácsolásnak. Előszobájában függ egy machete, melyet kubai társas- utazásáról hozott valamikor. A machete igen széles pengéjű kés, vagy inkább bárd, mely La- tin-Amerikában nélkülözhetetlen a cukornád-vágásnál, de fegyverként sem utolsó eszköz. A hegy, amikor kerek öt éve ideköltöztünk, nyugalmas és békés volt, ablakunkból közel s távol nem látszott ház. Aztán ide is benyomultak a... hogy is mondjam? .. újgazdagok, vállalkozók, bunkók, nehéz gépeikkel letaroltak mindent, ami zöld, tönkretették az egyetlen járható utat, s elkezdték betonba álmodni rettentően grandiózus és félelmetesen ízléstelen palotáikat. Halkan szitkozódtunk és tűrtünk. Tűrtük a zajt, a port, s bizarr módon örültünk a rossz időnek, mely némiképp visszafogta az emberiség alsóbb bugyrairól toborzott, nem éppen intelligenciájáról és empátiájáról nevezetes építőmunkásainak lármáját. Pedig hát őelőlük menekültünk, sokkal kényelmesebb és nagyobb lakásból ide, „baz- megország” akkor még érintetlen hegyére, vállalva a széntró- gerolást, a telefontalanságot, a szánalmasan összebuherált ház alig helyrehozható hibáinak költségeit. Egyetlen jutalmunk volt: a mélységes csönd. Megtanultuk elviselni kényszerűen Bélát, a karosszérialakatost, aki éjfélkor is veri a kasznit, tűrtük a magyar bunkók népszerű rádióműsorait. A lakótelep utánunk nyújtotta karmait, de mindegy: még így sem bántuk meg a dolgot. Szomszédom és barátom nem mondott le pedagógiai hajlamairól akkor sem, amikor egy telekkel odébb építkezni kezdett egy külkeres, aki nyilván elég sok rossz üzletet csinált cégének ahhoz, hogy ... no de nehogy befejezzem a mondatot. Az ő alkalmazottai nem csupán az elkerülhetetlen munkazajt produkálták, hanem rátettek egy lapáttal. Állítólagos majomőseink igen közeli leszármazottai nemcsak folyamatosan eltorlaszolták az utat, de rádiójuk és szalonképtelen, üvöltve történő közleményeik felbolygatták szomszédaink idegrendszerét is. A pedagógiai jellegű figyelmeztetések után szomszédom lekapta a falról a machetét, és rohamra indult a zajkártevők ellen. Sajnos, vagy szerencsére, senkit sem ölt meg, sőt, ahogyan azt előre sejteni lehetett, a megsértett önérzet újabb lármaeffektusokat produkált, amúgy Lagzi Lajcsi esztétikai nívóján. A legszomorúbb az egészben az, hogy mindebből a problémából a rendőrség kizárható. A rendőrség jelenleg a halottkém és a kárfelvevő szerepkörére van kárhoztatva, egy működőképes rendőrt idevonszolni heraklészi feladat lenne: ahhoz előbb szomszédom machetéjé- nek le kellene sújtania, többször is. De hát van ma csend? Van ma csendrendelet? Van ma betartható és betartandó rendelet ebben az országban? Van ma csend-őrség? Nem a kakastollas fajtából, félre ne értsenek, bár ha jól meggondolom, talán még az is hasznosabb lenne, mint ez a mostani, törvényen kívüli állapot. Szomszédommal most egy szomszédsági önvédelmi csoport szervezését fontolgatjuk, egy polgárőrségét, amely rendet és csendet tart. Sosem hittem volna, hogy megérem ezt is. Szentmihályi Szabó Péter
