Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)

1991-12-24 / 352. szám

1991. december 24., kedd

oj Dunántúli napló

9

Nem is olyan savanyú a Savanyú Csoport?

„A technika nem pótolja a fantáziát”

Molnár Tamás és az „alkalmazkodó grafika”

A hétköznapok sivatagában

oázis minden ünnep. Van, aki oázistól oázisig tengeti sivár életét: ott és akkor találkozhat csak szeretteivel. Ott pihenhet meg. Ott olthatja szomját.

Mert a karavánnak haladnia kell. Át dűnéken, át homokviharokon, tekintet nélkül a lemaradókra, oda-vissza, oda-vissza, a sivatag egyik végéből a másikba, a másikból az egyikbe, s jaj annak, aki nem csatlakozik, jaj annak, aki egyedül találja magát az éjszaka jeges hidegében a nappal sárga forrósága után. Ha lenne az oázisoknak fővárosuk, vagy lenne főoázis, az bizonyára a karácsony lenne. Elindulunk, különféle karavánokhoz csapódunk, észre sem vesszük, s már mögöttünk is jönnek, pedig nemrég még előttünk volt az egész sivatag, az oázisok helyét, idejét és nevét is megváltoztatja az idő, betemeti a homok, csak egy bizonyos: a karácsony. S ahogyan egy várost fölismersz utcái alapján, úgy bólintasz a karácsonyfára pillantva: szenteste. Gyújtsunk hát gyertyát.

A karácsony oázisa

Nehéz tisztán látni a szemünkben csapódó homoktól, s néha nehéz nem sírni. Nehéz egyedül maradni, alig lehet kibírni, s a sivatag magányánál csak az oázis magánya rettenetesebb. De nehéz többedma- gunkkal is: hogy ne menjen össze az a fa, s alatta a csomagok ne töpörödjenek.

Mióta gyermekeim vannak, újra gyermeki szemmel csodálkozom rá a karácsonyokra én is. Csillagszóró tükröződik a szemünkben, gyertya lángja lobog, s olyan karácsonyillatú még a bőrünk is, hogy közel kell bújnunk egymáshoz, hadd érezzük. Fenyő, alma, narancs, s ki tudja, mi még a karácsony. Semmilyen sivatag el nem orozhatja. Homok be nem hordhatja, korforduló el nem veheti.

Nézem gyermekeimet, ez a harminckettedik karácsonyom, volt jobb is, rosszabb is, húzom

magam mögött az éveimet, sorjáznak, ahogy a sivatagban a nyomok, egy szélvihar betemetheti, örökre eltüntetheti őket; s nem mondom, csak gondolom, hogy a zsidók negyven évig vándoroltak a sivatagban, mire elérték végre Kánaánt, és nem mondom, csak gondolom, hogy mi még azt sem tudjuk, kivel indultunk, és hova, a szememben látszhat valami mégis, a lányom megsimogatja az arcomat, a fiam az ölembe kuporodik, és hol volt még akkor a kisded!, hol a megváltás, hol az Új Szövetség, volt nem egy karácsonyom, amikor eldőlt a fám, ki nem gyulladt még soha, megfogadtam, hogy nem gondolok a mindent körülvevő sivatagra, s lám, alig vidít fel a kölykök bohóckodása.

Ä hétköznapok sivatagában oázis a karácsony. Becsüljük meg: annyi minden káprázatnak bizonyult már, annyi délibáb felé meneteltünk. Merítsünk erőt belőle.

Mert én hiszem, hogy a szeretet: örök.Legyen az ünnep is az. Deák Mór

Egy grafikus vigyázzon a vonalaira - a szóvicc Molnár Tamás esetében igazán találó. Hosszú, vékony fiatalember, súlyfölöslegről nem panaszkodhat. Amikor dolgozom, elfelejtek enni, jegyzi meg. Munkája pedig számos akad, Pécsen az egyik legkeresettebb alkalmazott grafikus. Színházi plakátok, vállalati grafikák, lemezborítók, könyvillusztrációk,

könyvborítók, újságok grafikai arculatának tervezése jellemzik tevékenységét. Szinte háziszerzőnek számít a pécsi Pannónia Könyvek Kiadóhivatalában, s a Pannonton Szerkesztőség is gyakran rendelt tőle grafikát, például a Szélkiáltó együttes lemezeihez. Nemsokára megjelenik Zentai Tünde paraszthá- zépítészetről szóló könyve, melynek grafikai és tervezési munkáit is ő készítette.

— Talán célszerűbb lenne alkalmazkodó grafikust írni - szólal meg Molnár Tamás.

— A műfaj, az alkalmazott grafika bizonyos mértékig magában hordozza a megrendelő igényeit is, igaz, hosszas tárgyalás, vita eredménye a már elkészült grafika.

— Úgy látom, elégedetlen a lehetőségeivel, a szakmájával. Ezért is nevezték el magukat Czakó Zsolt grafikussal Savanyú Csoportnak?

Elgondolkozik. A kompromisszumok egy határig természetesek, s ha az ember leszámítja a nyomdai lehetőségek korlátáit, az alkalmankénti pénzhiányt, ami módosíthatja az eredeti elképzeléseket, nem is olyan rossz az összkép. Tulajdonképpen szerencsésnek tartja magát. Sok munkát kap, vonzó feladatokat is, s ha jól meggondolja, már gyerekkorában is könyvgrafikusnak készült. Máig emlékezik a zászló formájú kis könyvre, amit általános iskolás korában csinált. Az országok zászlóiba szép betűkkel beírt néhány jellemző földrajzi adatot.

A betűk szeretete, a könyvek hangulata ragadták meg a képzeletét, s ezért is jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára, amelyet 1984-ben végzett el. Azóta egykori iskolájában, a pécsi Művészeti Szakközépiskolában tanít. Kapott egy apró műtermet

is a Kertvárosban, mégha alig is van ablaka.

— Csak alkalmanként fa- nyalgok, nem mindig. Zsolttal, közös munkáinkban hívjuk így magunkat, de az elnevezés nem mindig igaz - hangzik a válasz.

Főként akkor érvényes, amikor a Budapest- vidék elnyűhe- tetlen, minden szakmában érezhető különbségeiről, a vidéki lét hátrányos oldalairól esik szó, meg akkor, amikor arról beszél, mennyire nehéz követni a szakma fejlődését. A drága folyóiratok és szakkönyvek nehezen hozzáférhetők, pedig nélkülük félszárnyú madár egy alkalmazott grafikus. Harcolni

kell az új elképzelések meghonosításáért is, s még mindig nem ment ki a divatból, hogy igazán senki sem próféta a saját hazájában, illetve a különböző szintű ajánlások, ismeretségek továbbra sem számítanak hátránynak a szakmában.

— Szokott fájni a szívem, amikor olyan profi munkát látok, amit én is meg tudnék csinálni, de mégsem, mert hiányoznak a technikai feltételek. Az is igaz viszont, hogy számítógéppel, egyéb módszerekkel sok mindent lehet előállítani, de a fantáziát semmi nem pótolja!

S ha már a fantáziánál tartunk. Molnár Tamás nem mondott le arról sem, hogy művészi hajlamait kiélje, mégha elég kevés ideje is marad a saját grafikáira. A természet, a különleges asszociációk vonzzák elsősorban. Grafikái már többször szerepeltek kiállításon.

Barlahidai A.

Molnár Tamás grafikája az Új Dunántúli Napló számára.

Fehér Klára:

Irgalom

A tévében már megint egész este a hajléktalanok voltak műsoron. Riportok a világ minden tájáról. Távoli tengereken dzsunkákban hánykolódó családok. A milánói árkádok alatt, a stockholmi, a New York-i utcákon, pályaudvarokon, aluljárókban újságpapíron alvó családok, éhes és rongyos, elvadult, marihuánától kábult csavargók, könyörgők és követe- lezők, mocsokban és pálinkás üvegek között, gyerekek és aggastyánok, sárga bőrűek és feketék, villogó fogúak és ferde szeműek, munkát keresők, és börtönből szököttek. Megbolydult a világ. Maradna mindenki otthon, ahol van.

Odakinn jeges eső verte az ablakot, csapkodott a szél. „Világprobléma, megoldhatatlan” - mondja a tévé riportere. És egy szemüveges, jól fésült úr, elegáns íróasztal mögött széttárja a karját. „Sajnos, valóban megoldhatatlan.”

A tanító felállt, elzárta a tévét. Persze, van ezek között millió szerencsétlen is. Elkergeti otthonából az árvíz, földrengés, szárazság, széthullanak a családok, helyi háborúk . . . Nem mind gyilkos, meg kábítós. No, gyerünk aludni. Holnap azt a két öreg kockás takarót, meg egy régi pulóverét elviszi a vöröskeresztnek. Az ember szívében legyen irgalom.

Megtapogatta a még langyos cserépkályhát, meggyújtotta az ágy mellett a kislámpát. Ebben a pillanatban vonított fel a kutya. Mi baja lehet ennek?

Nem volt kedve ajtót nyitni, csak az ablak mögül lesett ki. Néró, a hatalmas komondor a kerítésnek ugrott, kifelé ugatott, a sarkon túli kápolna felé. A tanító a szemét meresztgette, de a zuhogó, jeges esőben nem látott semmit.

Bebújt a takaró alá, eloltotta a lámpát. De a komondor nem nyugodott meg, hörgött, tombolt, acsarkodott, nem mozdult el a kert sarkából.

Mégis csak meg kell nézni, mitől vadult meg.

Felkapta a cipőjét, vállára dobta a rövid bekecset és kiment.

— Néró, idegyere!

A kutya nem jött. Habzó szájjal, vonítva ugatott tovább.

— Van itt valaki?

Egy férfi lépett közelebb a sötétben. Magas volt, csontos, átázott farmer volt rajta, a vállán sportszatyor. Nem volt már fiatal. Ahogy a kerítéshez ért, a kutya tajtékzott.

— Mit akar?

Az idegen ismeretlen nyelven beszélt. Nem értette. A kápolnára mutogatott, a felhőkre, az esőre, fejét a kezére hajtva mutatta, hogy aludni szeretne, de a kápolna ajtaja zárva van.

Honnan jött ez, hogy került éppen ide? Hova megy? Hogy képzeli, hogy a kápolnában alhat? Nem szálloda az, hanem műemlék. Persze, hogy zárva tartják. Látogatás tíztől négyig. Még így is összemocskolják a turisták. Csitulj már, Néró.

De a kutya tombol, ellenséges. Az állatok megérzik, ki a rossz ember. Talán vér tapad a kezéhez. A szeme is hogy villog ennek a furcsa szerzetnek. És úgy vacog, hogy a foga ösz- szeverődik. Jótét lélek nem csavarog ilyenkor. Ebben a házban nincs istálló, nincs szalmakazal, hogy odaengedhetné aludni. És ha nem is aludni akar? Hanem kést rántana, kirabolná?

Az idegen belekapaszkodott a kerítés rácsába.

Rettenetes ez a könyörgő hang. Dehát miért éppen itt, miért éppen ide? Honnan jött? Börtönből? Hol az otthona? Menjen el. Menjen tovább. Menjen el a kerítéstől. Milyen nagy, villogó fogai vannak. Milyen hatalmas, csontos ujjai. Nem, addig nem mer visszamenni a házba, amíg ez az alak itt ólálkodik.

— Menj innen. Nem érted? Menni. Via. Avanti. Geh weg. Schnell!

A férfi ráemelte esőtől lucskos arcát, és lassan továbbment. Néró alig tudott megnyugodni. Horkantott, lihegett. Milyen jó, hogy van ez a kutya. Jó a biztonság. Egészen átfázott, főz egy forró teát.

Fellépett a tornác két lépcsőfokán, és az ajtó gombjához nyúlt. Azután megrettenve megállt. Ördögbe is. A kulcs. Az ajtót kívülről becsapta, a kulcsot belül felejtette. Micsoda ostobaság. Azért vetette le a kilincset még tavaly, hogy kívülről le ne nyomja valaki.

Zseblámpa se volt nála, bicska se volt, de ha lett volna is, túl erős a tölgyfaajtó meg az acélzár. Ezt nem igen tudja elforgatni. Majd reggel át kell szólni a lakatosnak. De hol van még a reggel? Tanácstalanul, vacogva topogott a kertben. Bolond ügy. Tarpaiék fenn vannak még, látja a tévé villogó fényét. Náluk kell aludni.

Tarpaiék kertkapuján megnyomta a csengőt. Kormos, a kutyájuk már ott is termett, ugatott, mint a bolond. - Maradj már nyugton, nem ismersz meg? - A kutya ugatott, ő újra megnyomta a csengőt. Senki.

Lehetetlen, hogy nem hallották volna meg. Ha csak nem hiszik azt, hogy ez is a krimihez tartozik. Mégsem. Az ablakfüggöny megrebbent. Megismerte a sógort, az meresztgette az arcát kifelé.

— Hé, Sandri, én vagyok, eressz már be - kiabálta. De Tarpaiék ablakában kihúnyt a világosság, nem jött ki senki. Kormos tovább vonított. Nem ismertek meg - döbbent meg a tanító. - Valami ázott csavargónak néztek. És ha csak az volnék. Idegen. Dehát mégiscsak emberi lény ...

Csontosék átellenben lakta. Csengő nem volt a kapujukon. Dörömbölni kezdett. Ä szél elnyelte ütéseinek zaját. A kutya se jött elő. „Csontos Pista, Isti!” - kiabálta teli torokból. Sehol egy fellobbanó fény, sehol semmi válasz. Ha átmászná a kerítést, és az ablakon zörögne be? De a kerítés tetején két sor szögesdrót, üvegcserepek ...

A tanító most már nagyon fázott. Most már nem csak a jeges eső, az átázott bekecs, a

cipőjébe becsurgó latyak va- cogtatta a testét, hanem a szívét fogta meg a jeges rémület. Körös-körül minden ház sötét volt, bezárt a kocsma is. Most jó volna, ha legalább a kápolna ajtaja nyitva volna ... de mindent bezárunk, mindent féltünk, bebújunk a dunyhánk alá, hogy be ne jusson kérő szó vagy jajkiáltás. Senki sem fog ajtót nyitni, senki sem fogja azt mondani, hogy pihenj meg ember-testvér, hogy kettétöröm a kenyeret, amit Isten adott...

A fáradtságtól részegen tá- molygott. Nekibotlott egy idegen kerítésnek, vicsorogva tá- j madt rá egy idegen kutya. A szél beletépett a felhőkbe, egy pillanatra kibújt a hold, és árnyék vetődött elébe. Az idegent vélte látni, a csontos, ma- í gas, sportszatyrot cipelő férfit - de csak ey lehajló faág volt.

Álmosodni kezdett. Tudta, hogy nem szabad elaludni. Húsz éves korában is tudta, akkor a hómezőn ... De az álom egyre csábította. A vegyesbolt kirakata előtt a lépcsőfok. Előbb csak leült, aztán végignyúlt rajta. Zavarosak és kuszák lettek a gondolatai. Zörgessetek és megnyittatik ... zörgésetek és megnyittatik .. Amíg egyetlen ember van a világon ... egyetlenegy, akit üldöznek, nem lehetsz biztonságban te sem.