Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-14 / 342. szám
8 ül Dunántúlt napló 1991. december 14., szombat A Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR decemberi száma tematikus blokkal emlékezik egy kerek évfordulóra: 200 éve halt meg Wolfgang Amadeus Mozart. A bicentenárium alkalmából megjelenő blokkban kapott helyet egy Mozart leveleiből összeállított bővebb válogatás. Kovács András Ferenc és Marno János verssel, Kukorelly Endre és Balassa Péter esszével, Weingarten Olivér elbeszéléssel szerepel az összeállításban. Wolfgang Hildesheimer, akinek nagyszerű Mozart-könyvét néhány éve megismerhették a magyar olvasók is, egy különös és páratlan epizódot idéz fel Mozart életéből. Arra keresi a választ, vajon miért sírt Mozart, amikor egy ízben szűk családi körben elénekelték kedves operája, az Idomeneo kvartettjét? A Párizsban élő lengyel emigráns író, Kazi- mierz Brandys a nyolcvanas években írt, a zeneszerzőre vonatkozó naplójegyzetei kerültek be a Jelenkor Mozart-összeállításába. A decemberi szám többi írása közül is néhány a zenéhez kapcsolódik: ilyen Parti Nagy Lajos és Békés Pál elbeszélése, illetve az a két levél, melyet Veress Sándor, a zeneszerző közeli barátjához, a zenetudós Molnár Antalhoz írt. A decemberi számban szerepel Csordás Gábor esszéje egy lehetséges „kelet-európai megértéstan” körvonalairól, a második részével folytatódik Danyi Magdolna tanulmánya Plinszky János hasonlattípusairól. A decemberi számban újabb részekkel gyarapodik a két, egyenként is olvasható kritikasorozat: Thomka Beáta ezúttal Bulla Zsófia legutóbb megjelent verseskötetét mutatja be. A második sorozat, a rádió irodalmi műsoraiból ismert Kritika két hangra e darabjaiban a műsor szerkesztője, Varga Lajos Márton Márton Lászlóval Kertész Imre prózakötetéről, Lator Lászlóval Marsall László válogatott verseskötetéről beszélget. A kritika rovatban Erdődy Edit Szörényi László tanulmány- kötetéről írt méltatást. Előzetes a decemberi Jelenkorból ítélet És megnyíltak az egek, mondják, egy galamb is arra szállt, és szózat hallék: „Ez itt nem az én szeretett fiam, kedvem már nem lelem benne. Gottlieb, az Úr megtagad téged.” A pisla kicsi ember, akit az imént Gottliebnek neveztek, értetlenkedett. — Miért? Hallod? Miééért? Nem kötöttem szövetséget vele! Pedig megkeresett, gondolhatod. Csodás meséket suttogott a fülembe. Városokat mutatott, ahol mindenki énrám volt kíváncsi. Engem akartak látni. Hallani! Párizs, Róma, Bécs! Aranyat mutatott. Dicsőséget. A városomban szobrot állítottak nekem. Utcákat, tereket, hidakat neveztek el rólam. Kávéházak, édességek, szivarok viselték a nevem, az arcképem. De én nem hallgattam rá. Azt mondtam, van nekem már Uram. Befogtam a ülem és ordítva énekeltem, hogy ne halljam, amit mond. Borzadva futo- tam tőle. Az ég persze bezárult. Szélcsend volt.És akkor feltűnt egy hatalmas termetű, vörös bársonyba öltözött férfi. Öreg volt már, bár még nem őszült. Hosz- szú aranyszürke haja, szakálla, mint az oroszlán sörénye. — Mester! - kiabálta Gottlieb. - Hallottad ezt? Érted, hogy miért? — Értem - mondta az oroszlánfejű meglepően mély hangon -, hiszen jól emlékszem, milyen voltál, amikor először láttalak. Atyád hozott el közénk, ő mutatott be téged nekem. Kedves kö- lyökként hajtottad meg magad csipkés ingben, komoly fekete ruhában, rizsporosan. Atyád azt mondta, olyan tehetséggel bírsz, amelyet kifejleszteni egyedül én vagyok méltó. Én pedig boldog voltam, hogy taníthattalak, hiszen soha egyetlen tanítványomban sem leltem annyi örömömet, mint benned. Csodálatos képességeid voltak, mindent már előbb megértettél, minthogy magarázatomat befejezhettem volna. Nem is tanítottalak már, hanem együtt foglalkoztunk bizonyos kérdésekkel, és nagyszerű ösztönöddel mindig biztosan választottad ki a lehetséges megoldások közül a legjobbat. A cellám mellett laktál, és magam vezettelek be azokba a titkokba, amelyeket előtted fölfedni valónak találtam. És itt hibáztam. Éreznem kellett volna, meddig szabad elmennem, hiszen bizonyos kérdésekben ijesztően értetlen- nek mutatkoztál. Tudtam, hogy hajlamos vagy a léhaságra, hányaveti vagy, hogy úgy mondjam, bohókás, de kedves is voltál, és pimasz soha. Vi indent megbocsájtottam neked. Káprázatos tehetséged megszédített. Szerettelek, és büszke voltam rád. Közbenjártam, hogy kivételes elbánásban részesüljél. Rendünk megveti a nőket, te mégis asszonyt vihettél házadba, gyermeket nemzettél. Az óriás szava elakadt indulatában. Sóhajtott, legyintett, majd folytatta. — Mindent megtehettél, amit csak akartál, nem kényszerítettük rád törvényeinket. Költségekbe verted magad, kártyáztál, mi pedig fizettük adósságaidat. Mindent eltűrtünk, hiszen te igazoltál bennünket a világ előtt. Hálásak voltunk, hiszen neked köszönhettük puszta létünket. Ám neked ennyi nem volt elég. Szaglászni kezdtél, kutakodni olyan dolgok iránt, amelyeket nem volt szabad megtudnod. Nem bíztál bennem, nem hitted, hogy jobban tudom nálad, mi az, amihez jobb, ha semmi közöd nincs. Tudásvágy, azt mondod, kíváncsiság? Hiszen ha ennyi lett volna. De te nem magad miatt akartál mindent tudni, nem bölcs akartál lenni, és nem voltál hallgatag. Ostobán félreértetted a jótékonyság erényét, és mindent kifecsegtél. Szerteszét szórtad mindazt, amit csak megtudtál a titokról, elárultad mindenkinek, aki húnyt szemmel hajlandó volt meghallgatni téged. Birodalmunk megrendült, és nem neked, csakis az emberiség ostobaságának köszönhetően nem hullott darabokra. Azt hitted, talán önzésünk miatt őriztük a misztériumot? Hogy nagyravágyóak, önhittek, fenn- héjázóak vagyunk? Hogy érzéketlenségünk az oka zárkózottságunknak? Prométheusznak hitted magad? Emberiség üdve, boldogsága volt az eszméd? Ostoba ember!Nézz végig az általad üdvözítettek seregén! Nézd azt a boldog embert! Tudomást sem vesz semmiről, csak megy előre. Vak és süket. A szakadék vár rá. Vagy ott az az asszony. Milyen szép az arca, téged hall. Órákon át gyakorolta magát a tükör előtt. Egyetlen vágya, hogy a mellette ülő fiatalembert elcsábíthassa. Esetleg az tetszik neked, akinek a könny ömlik szeméből, ha művedet hallja? Menj csak közelebb hozzá, hallgasd, hogyan átkozza magát. Hogyan is viselhetné el hitvány lelke az összehasonlítást önmaga és titkunk örök szépsége között? Számára sincs már remény. Hol van hát a derű, amit annyiszor emlegetnek veled kapcsolatban? Hitvány áruló voltál, Gottlieb. Megérdemled a halált. Ne tiltakozz, nem túl korai. Ismerem újabb műveid. Egyre többet tudsz, egyre többet kürtölsz világgá abból, amit elviselni csak a kiválasztottak bírnak. Ne kérj egyetlen napot se tőlem, úgysem adok. Nem, nem fejezheted be. Ütött az óra. December van, annyira kora hajnal, hogy az még voltaképpen éjszaka. Jéghidegen zuhog az eső, puhára áztatva a kaszárnya udvarát. A kivégzőosztag már rég fölsorakozott. Két sorban állnak, zubbonyukból csurog a víz. Peregnek a dobok. Négyen hozzák az ágyban fekvő elítéltet. A fal előtt rövi- debb oldalára állítják a fekhelyet, de különös módon mégsem esik ki belőle a benne fekvő. Vezényszóra a katonák első sora beletérdel a cuppanó sárba, ily módon fejezve ki tiszteletét az áldozat előtt. Az altiszt vízbe áztatott kendőt hoz, azzal köti be az áruló szemét. A dobok valami szokatlan ritmust vernek. Az elítélt halálos kábulatban próbálja szájával a ritmust utánozni. Weingarten Olivér Törő István: Fiametta tánca Dobog a láb, dobog a láb, a csődület így lesz nagyobb, ezer szemét mereszti rád tapsikoló ciprusfa-lomb, lángol a dal, a szem, a száj bíztatást dobálva nevet, kacajba fúllad a mámor, hogy fent a hegycsúcs is remeg, mennyi öröm, mennyi ösztön, sok belülrekedt szenvedély, eljátszani a poklokat Petrarca tudja: van miért! pörög a láb, csípő rezdül, megtapsolja a sokaság, folyik a bor, habzik, kifut, éltet a tánc, a tánc, a tánc. Pécsi művész Szöülban Szöulban járt nemrég Pinc- zehelyi Sándor pécsi grafikus- művész, aki tizenhárom magyar képzőművésszel együtt kiállításon vett részt a Seoul Arts Center-ben. Vendéglátójuk He-Il-Kim volt, egy művészetkedvelő dél-koreai milliomos. — He-Il-Kim Nyugat-Né- metországban látott magyar kiállítást, és jó emlékei maradtak az olimpia idején Szöulban rendezett magyar bemutatóról — ezért a meghívás. — Fantasztikus élmény maga a város: hatalmas építkezések vannak. A kortárs művészeti múzeum, a történeti múzeum, a skanzen és a műtermek látnivalói mellett a legérdekesebb az ázsiai életmód és az európai kultúra együttélése, amelyet nagy erővel népszerűsítenek is. A tradíciók ápolása mellett tudatosan törekednek a modern európai és amerikai művészet megismertetésére, művelésére, minden alkalmat negragadnak az európai országokkal való kapcsolatok erősítésére. — Magyarorszgának jó híre van, ismernek bennünket. Elsősorban művészetünkről: büszkén említették például, hogy himnuszukat olyan ember szerezte, aki Kodály Zoltán növendéke volt. ft - -í Berzsenyi Dániel: A közelítő tél Hervad már ligetünk, s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labirinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zefír. Nincs már szimfónia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi. A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thirzusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt. Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, s minden mivé tűnő szárnya körül lebeg! Minden csakjelenés:minden az ég alatt. Mint a kis nefelejcs, enyész. Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetém Egy-két zsenge virágait. Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke! A varázsló még nem tudja, hogy varázsolnivalója lesz. Először ez csak önjelölt buzgólko- dás, imitáció, próba-szeánsz. Színhelye a barlang mélye, erdő sűrűje, ahol a varázsszöveggel teleírt vászon sudár akáctörzsekből eszkábált keretre van fölfeszítve. A Szilágyi Szilárd-féle installáció mintha az észak-amerikai indiánok földbe szúrt imavesz- szőjére, a páho-ra, s egyúttal sátraikra utalna. Ám mindegy, hogy Nagy Manitu vagy Wira- qoa lovagol elő a Sziklás Hegységből vagy Ukko érkezik jégtűkkel csillagos szánján vagy Brahma, a Reinkarnáció Lovagja. A füstfogta sárga felület delta-jelet, kabbalisztikus vonaltöredékeket sejtet, ahol a Nap-menyaszszony álma kásásán elfolyó Tejút-ködökbe vész. A korábbi, analizáló képek után - melyek az embert szánnivaló. elgépiesíthető lénynek mutatták -, ez az új élmény rokon a hopi indiánok bibliáját író Oravecz Imre élményével, aki kultúrájuk révén döbben rá saját történe- lemelőttiségére, az írás örömére és a szómágia - vele minden mágia - titkára. Amelyben a szó tiszta marad: szó és tett, jelkép és cselekvés megfelel egymásnak. A naszpakik mondják: „Amit valaki mondani akar, az benn van a szavakban. Az az igazság. Azon túl nincs semmi. ” Szilágyi képein a korábbi fe- nyegettséget felváltja valamiféle kozmogóniai derű, távol Záborszky Gábor aranybarna drámaiságától vagy fe Lugossy kaján, mítoszteremtő vulgariz- musától. Kisméretű képein is jelek és színek csillogó omamen- sei. Az egyszerűség hasonló és mégis más demonstrációja Dechandt Antalé, az anyagba való „alászállás” áhítatával. A nagyobbik teremben sorakozó faszobrok öregebbnek mutatkoznak a bálványoknál. Mintha nem lenne történeti idejük. Testük szabdaltan, lángoktól verten csak annál időtlenebb. Némelyikük megkövesedni látszik. Égyikükben a gótikus katedrális vágya, másikuk csak önnön fa-mivoltának szépségében tetszeleg. Kár, hogy ügyetlen a rendezés a fehér alapon elhelyezett, középre zsúfolt bálványerdővel, holott bolyongani volna jó köztük. A kisterem színes szobrai e szervetlen, katonás rendet jobban edviselik. Különösek és kissé kimódoltak, sorsukkal, mutáns kinövéseikkel példázzák, hogy élet nem több egy befejezetlen kísérletnél, és minden kísérlet egy kicsit költészet is. B. R. Két művész kiállítása a Pécsi Kisgalériában Erdőjárás, varázslással
