Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)
1991-11-07 / 305. szám
IO üj Dunántúlt napló 1991. november 7., csütörtök Himnuszdilemma Hazafias emlékünnepség volt nemrég Pécsett. Szoboravatás. Kezdetnek a Magyar Himnuszt a kaposvári honvéd helyőrségi fúvószenekar játszotta el. A közönség megpróbálta énekelni is. Ám olyan magas régiókban, ahogyan hangzott, nem bírta. Szánalmas nyivákolás, brummogás lett az óhítatos jószándékból. Röstelltem magam. A Himnusz a nemzet imája. Valaha énekeltük. Iskolai és más ünnepségeken, templomi szertartások végén, a nemzeti ünnepeken. És történelmünk számos viharában . . . Sokféleképp, de énekeltük. Azután jött a ,,hallgatás". Majd a gépzene-korszak. Az ének elnémult. Hosszú, tán véget sem érő ideig. Utóbb - talán 4-5 éve? - olykor ismét hallom. Valakik, a zenekar után haladva elkezdik, mígnem valami szörnyű kakofóniába csúsznak össze a költő halhatatlan textusai. Elfelejtettük volna énekelni a himnuszunkat? Erkel Ferenc 1844- ben B-dúrban komponálta meg a Himnusz zenéjét Azért ebben a hangnemben, hogy nemcsak a dalár-egy- letek és kórusok, hanem a 2 egész nemzet énekelhesse Nem följebb, nem lejjebb: ebben a hangtartományban, bárkinek elérhető. Kelet monolitikus diktatúrákban - néhány kivétellel - a rendszer képére és hasonlatosságára születtek 1945 után új himnuszok, új szöveggel. Az NDK-ban ez is elnémult.. Az óhitű bolsevik költő miniszter, Johannes Bechei kezdősora — finoman szólva - „többértelművé" vagy (nagyon is egyértelművé) vált a hetvenes években: „Deutschland einig Vaterland . . ." Honeckerék ünnepségein tilos lett énekelni a DDR- himnuszt. Csak zenélték . . . Magyarországon nem változott ugyan a Himnusz, de - emberemlékezet óta - olyan magas zenekari letétben hangzik fel, hogy csak iskolázott hangú kórusok tudják énekelni, illetve: a Kádár- rezsim a Zeneműkiadó Vállalat gondozásában mái 1970-ben megjelentette a Himnusz fúvószenekari partitúráját az énekelhető B-dúrban. A fúvósok egy részénél le is rakták a kottatárba (Úgy tetszik, jó mélyre . . . Megkérdeztem néhány kar nagyot: miért, hogy ünnep ségeinken az együttesek - nagyóbbára katonazeneka rok - énekel hetetlen ül ma gasan játsszák a himnuszun kát? (Esz-dúrban.) Szebb fényesebb így a fúvósok zen gése — hangzott a válasz Lám, az előadásnak ez a szempontja. Igényesebb kar nagy mindkét letétet kéznél tartja ugyan, ámde nem ez a jellemző. (Mint nem is olyan rég tévéközvetítésből meggyőződhettek róla, o Magyar Honvédség Központi Fúvószenekara százezres tömeg himnuszéneklését próbálta vezetni a szép fényes Esz-dúrban ... Az ének szétfolyt. (Ország-világ előtt.) Megkérdeztem a kaposvári zenekar vezetőjét, Szabó László százados urat is pécsi szereplésükről. „Mi az előírás szerinti hangnemben játszottuk a Himnuszt - válaszolta.- De tudjuk alacsonyabbon is, ha van rá igény . . ."- Ez miből derül ki? — Ha bárki, rendező, odajön előtte és szól, hogy énekelni szeretnék, akkor én bemondom a zenekarnak az optimális hangnemet és akkor abban játsszák.- Kapásból? Transzponálják , . .? — Kapásból. Ez a dolgunk, ettől vagyunk hivatásos zenekar . . . Lám, milyen egyszerű! . . Az előírás — előírás, a rendezők viszont nem szólnak. Hogy a közönség énekelni szeretné a Himnuszt? Nem is jut eszükbe. Rábízzák o karnagyra. Vagyis ez a2 egész — „róka fogta csuka ..." A nép pedig brum- mog, erőlködik és „kukorékol" egy ideig, azután szégyenkezve abbahagyja. A rezesek viszont szép fényesen zengenek, a szabói az szobái. Rólunk meg kialakult: a magyarok nem tudják elénekelni a himnuszukat. . . Igazuk van. Megéri? W. E. Kevesebb szó az árnyékos oldalról Kételyek lakásügyben A fenntartás, karbantartás, felújítás gondjai ég az előző rendszerben találták ki, hogy a lakásfenntartás gondjaitól, s főleg a túlburjánzott ingatlankezelő szervezetektől úgy lehet a legegyszerűbben megszabadulni, ha a lakásokat eladják a bérlőknek. A folyamat azóta is tart. Ez pedig ózzál jár, hogy az önkormányzatok, amelyek felel(né)nek a helyi lakásgazdálkodásért, megfosztják magukat e kötelesség teljesítésének a lehetőségétől. Hiszen ami nincs, az zal nem lehet gazdálkodni. Ráadásul megszűnt az állami bérlakásépítés is, ami a lakáshoz jutás esélyeit nemhogy a minimumra szorítja, de egyenesen kilátástalanná teszi. Ami ma, a tömeges elszegényedés közepette több mint lehangoló: elkeserítő. S tegyük hozzá: nagyon hosszú idő telik el, míg a magántőke a lakásépítés felé fordítja a figyelmét, s az így keletkező bérlakások — legalább részben — betöltik az állami bérlakásépítés mögött keletkezett űrt. Pécsett évtizedek óta ötezer körül mozgott a lakásigénylők száma, attól függetlenül, hogy évről évre több százan juthattak tanácsi elosztás által la káshoz. Ma sem lehetnek kevesebben. Sőt! De ki mond- natná meg, hogy a többségük, akiknek semmi esélyük nincs anyagi helyzetüknél fogva beszállni a méregdrága la kásépítésekbe, hogyan fog valaha is önálló otthonhoz jutni? Ám ez egy másik téma lehet, hiszen most a lakáseladásokról, illetve az azokkal kapcsolatos kételyekről volna szó, Lakáseladásról szólván többnyire annak a „napfényes" oldaláról beszéltek. Nevezetesen orról, hogy milyen olcsón jut- nat a lakás bérlője saját tulajdonhoz. A másik, az árnyékos oldalról kevesebb szó esett. És nem véletlenül! Az ún. olcsóságról nem lehet vitatkozni. Egy ma másfél milliós értékűre becsült lakást legfeljebb a tizedéért megkapni valóban álomszerű. De ez már önmagábon gyanút kellene hogy ébresszen a vevőjelöltben. Ugyan miért éri meg o helyi hatóságnak, amely még tanács koráiban milliárdokatköl- tött a lakásépítésre annak a halvány reménye nélkül, hogy valaha is megoldhatja a nyomasztó lakáshelyzetet, most a költség töredékéért elkótyavetyélje? Nagyon is önös érdesejtelmes és fenyegető híradó sok szólnak a fantasztikus, o mainak a többszörösét .Ígérő” lakbéremelésekről. Ugyanakkor azonban nem találni illetékesnek vélt személyt, aki erről közelebbit tudna. Mindenesetre a két- háromszáz százalékos lakbérré« legidősebb panelhúsainak «gr reste, as Acsády utcában van. A lakások eladók, de vajon less-e pénsük as új tulajdonosoknak os elaggott épületek felújítására! Fotó: Kóródi Gábor kék húzódnak meg a mindenáron nagylelkűséget sejtetni akaró üzlet mögött. Hiszen érdemes 'bármi áron is megszabadulni attól, ami a jelenlegi konstrukcióban csak visz, de nem hoz semmit. Ezen is el kellene gondolkodni. Valamikor egy lakóházból tisztességese í meg lehetett élni, s ugyanakkor a lakbérek sem zsigereltek ki egy átlagos 'keresetű embert. Ma pedig? . . . Tulajdonképpen a lakbér az ,,ellentételezése" o lakáseladásoknak. Hosszú ideje Gorbacsov kommandósa Az Alfa-csoportot még Andropov kezdeményezésére hozták létre 1974-ben, s a KGB hetedik ügyosztálya irányítása aló rendelték. Ez volt az egyik leginkább titkosított „vonala" o KGB-nek, főként úgynevezett „külső" megfigyeléssel foglalkozott. Az „A"-csoport kezdetben mintegy harminc emberből állt, s végsősoron terroristaellenes különítménynek, kommandónak számított. Hogyan képezik ki tagjait? Naponta és óránként áll versenyben a sok közül kiválasztott ,/alfás" saját magával, társával és lehetséges ellenfelével, hogy a harci teljesítmény minél magasabb szintjét legyen képes produkálni. S ez szakadatlan harcot jelent méterekkel, kilókkal, másodpercekkel . . . Az „Alfa"-csoport tagja az egy kilométert három perc alatt futja le, pontosabban szólva hármasuk a három kilométert tíz perc alatt. Ha valaki nem hozza ezt a teljesítményt - de ugyanígy a jó lő- eredményt is — büntetést kap. A kemény kiképzés és állandó gyakorlatozás során a harci készség az automatizmus legmagasabb fokára fejlődik. Az izmok, az agy hihetetlenül pontosan teljesítik a gyorsan kiértékelt parancsot. De mindez nem elég. A harcosnak szüksége van . még valamire, amit úgy hívnak, hogy „amit a könyök jelez a harcban". Vagyis a kifinomult ösztönre, a veszélyfelismerésre. Erre csak a tökéletesen birtokolt idegzet képes. Lassan-lassan előáll egy szinte iszonyú eredmény: aki a parancsot kiadja, egészen biztos lehet, hogy azt a legmegfelelőbb időn belül a legtökéletesebben teljesíteni is fogják. (Lehet, már nem is gondolkoznak, csak arra törekszenek, 'hogy mielőbb és - sportteljesítményként — minél tökéletesebben.) Az „alfások” foglyaivá váltak szakmájuknak. Lassan már főnökeik is kezdtek rájuk úgy tekinteni, mint nem mindennapi emberekre. A csoportot elkezdték külön parancsra mozgatni az ország területén. Ekkor már idegeik legmélyéig ivódott a parancs, amit végre kell hajtani. S ők teljesítették, nem kímélve magukat, terroristák lövései alatt meggörnyedve, gyermekeket szabadítva ki Szarapulibam, a Tbilisziben lévő repülőtéren. A Szuhumiban sikeresen teljesített alfás akció után ismerhette meg a civil polgár Viktor Karpuhint, a csoport egyik vezetőjét, aki negyvennégy évesen a Szovjetunió Hőse lett. Kitüntetését valami ok folytán a zsebében hordta Istenítette Andropovot minden szavával. Nyílt arcú, erős alkatú, egyszerű és erőt sugárzó ember. . . ö lett volna parancsnoka az orosz parlament ellen tervezett augusztusi rohamnak A Gorbacsov-ellenes puccs előtt egy nappal a csoportot narci készültségbe helyezték. 1991. augusztus 19-én 17.30kor Karpuhin összehívta az al- egységparancsnokokat, és közölte, hogy parancsot kapott a kormánytól. A kérésre, hogy mondja meg pontosabban, miiyen kormánytól, megismételte, hogy birtokában van a kormány parancsa; a „Fehéi házat meg kell ostromolni húszadikán éjszaka három órakor". Kiadta a parancsot. Húsz perccel ezután a parancsnokok közölték Karpuhin- nal, hogyra csoport nem fog_- ja megostromolni a Fehér házat. Karpuhin a központba ment. . . . S ennyi! A puccs véget ért, alighogy elkezdődött. Ekkor hívta fel telefonon o csoportot Raszcsepov, a hetedik ügyosztály főnöke. Azt kérdezte, hogy hol vannak az emberek. „Mindenki a helyén!" — felelték, majd éjfél után fél kettő körül lefeküdtek aludni. Augusztus 21-én aztán o csoport új vezetőit, Mihail Go- lovatovot és Szergej Gancsa- rovot magához hivatta Baka- tyim, a 'KGB új vezetője, s azt mondta: „Ettől a másodperctől csakis a Szovjetunió elnökének vagytok alárendelve. . ." Karpuhinnak nyoma veszett. Eddig nem került elő. Az „Alfa" történetében pedig új szakasz kezdődött , . . (HT PRESS) emelésről szóló híresztelések alkalmasak arra, hogy az ettől való félelem hajszolja bele az embereket a ma még be nem látható következményű ■ lakásvásárlásba. S ha netalán ez sem lenne elegendő, jöhet a következő korbácsütés: o bérlő által meg nem vásárolt lakást elárverezik, aztán majd nézheti magát. V oltaképpen azonban c következményekről hallgat mindenki igen szemérmesen. Ezeket kellene ezúttal közelebbről is szemügyre venni. Az első és legfontosabb (netán az egyedüli), ami szembehelyezhető a mai „jó üzletnek" mondott Olcsóságnak: nem is annyira a folyamatos fenntartás, a kisebb karbantartás, hanem az előbb-utóbb esedékessé váló nagy felújítás. Mert azt sem feledjük, hogy a lakóházak jó részének az áruba bocsátása éppen hosz- szabb-rövidebb idővel a nagy- felújítás előtt zajlik. Ám ezt sem lehet egyértelműen értékelni, hiszen más az ilyen felújítás a hagyományos módon, és más a korszerűnek mondott építési módon — panel, ala- gútzsalu, IMS — épült házak esetében, jóllehet, a költségek egyaránt nyomasztó, szinte elviselhetetlen terheket fognak jelenteni. A legfőbb gondunk az, hogy vajon meddig 'lehet a panellakás valakinek a „boldog tulajdona"? Szinte attól a pillanattól kezdve, hogy megépült az első panelház — és ez alig több mint három évtizede történt — folyik a vita: meddig állhat egy panelház? A 'hagyományos téglaépületek több évszázados „garanciát” tudhatnak maguk mögött. De mit tudhatunk egy panel-házról? Kezdettől! fogva tartja magát az a nézet, miszerint legfeljebb 50 év lehet egy panel - náz élettartama. Épitészkörökben ugyan ezt ma szívesen megfejelik további 50—100 évvel, de ez ugyanolyan bizonytalan feltételezés, mint az előbb említett 50 év. Maga o szerkezet hordoz egy kritikus pontot, amit mindenki igen óvatosan kezel: a csomópontokat. Vagyis azokat az illesz- xedési pontokat, ahol az egyes elemeket hegesztéssel kapcsolják össze. Vajon hogyan viselkednek ezek az illesztések több évtized múltán? Egy fel nem fedett korróziós folyamai beláthatatlan következményekkel járhat. Megnyugtatónak szánt vélemény: ha jó volt o csomópont szigetelése, akkor a korrózió soha nem okozhat gondot. És ha nem volt jó? Mi lesz, ha az emlegetett 50 év lesz az igazi? Ne feledjük: az első pécsi panel- házak már túl vannak a 30-on. Ha tehát marad az 50, a mai vásárlók, ill. az utódaik 2-3 évtized múlva esetleg szembekerülnek a tulajdonuk megsemmisítésének a kényszerével. És még örülhetnek, ha a majdani, feltehetően a mainál jobb helyzetben lévő állam ennek a terhét legalább részben átvállalja. Bár ez eléggé kétséges! És gondoljunk csak bele: a probléma valóssága esetén országszerte csaknem egyidejűleg léphet fel a panelbontás szükségessége, s ez nem elsősorban a bontás költségeinek a képében jelenik meg, hanem abban, hogy hirtelenjében több tízezer lakást kell biztosítani. Ki tegye ezt? Nehogy az, aki alól talán kártérítés nélkül csúszik ki a lakás. A másik, nem kevésbé fontos gond a felújításé. Szükséges -lesz ez, hiszen általa biztosan meghosszabbítható - esetleg meg is kétszerezhető - az emlegetett minimális élettartam. De mit jelent, s főleg milyen költségkihatású egy panelfelújítás? Éppen a kezdetektől eltelt rövid idő miatt a legrégibb panelházak is előtte vannak még a nagyfelújításnak (a kisebbnek is!), Így fogalmunk sem lehet arról, miből áll, mire kell hogy kiterjedjen egy ilyen munka. Pár éve a PIK kezdeményezett egy kísérleti felújítási akciót az uráovárosi Szántó Kovács János utcában, ami a házak lakóinak az ellenállásán megbukott. De sejttetéssel ez is szolgált. Bizony több milliós nagyságrendű előirányzatokról volt szó, s ráadásul olyan munkákról, melyeknek a jó részénél nem kívánatos a lakók jelenléte. Gondoljuk ezt végig kistulajdonosi szituációban. A felújítás elviselhetetlen terhet jelent majd minden tulajdonosnak, amit a többség még akkor sem igen tud vállalni, ha az esedékesség idején az ország már felszáll óág ban lesz, s a mostanihoz képest lényegesen jobbak lesznek az életviszonyok. Gyaníthatóan sóik lakás- tulajdont fog majd jelzálog terhelni a közös költségekkel nem fedezhető munkák miatt. E borúlátó gondolatok olvastán meg lehet kérdezni: mindezek miatt miért csak az új tulajdonosokat féltjük. Igen, igaz: az elmondottak egytől egyig érvé; nyesek azokra is, akik már korábbon OTP- vagy szövetkezeti lakást vásároltak. Annyi eltérés van csak, hogy míg ők önszántukból és jóhiszeműen engedtek a lakáshoz jutás ilyetén kényszerének, az új tulajdonosokat a rájuk erőltetett kényszer hajszolja a „jó üzletbe". De okórmelyikükről van is szó, a kárvallottak az örökösök lesznek. Mégsem mondhatjuk mi, maiak, hogy utánunk az özönvíz. Hársfai István
