Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)
1991-11-30 / 328. szám
8 új Dunántúli napló 1991. november 30., szombat Martyn Ferenc: Elejtett fácán. (A Janus Pannonius múzeum gyűjteményéből.) Pákolitz István Sírkerti Az őszutói cserkésző szimat megidézi a halottaimat A virághalom gyertyaláng s a gyász előlegezett kisföltámadás Ma összeül a sírkerti zsinat szólongatja a halottaimat Kicsit és nagyot óriását is meghányni-vetni mi jó mi hamis Diót tördelünk újbort kortyolunk jobbat remélni mindig volt okunk Lampion-sárga telihold alatt kabóca-prüttyös zönge dal fakad Elzümmögetjük pianissimo nem ragmái rajtam tébult vízió Megmosolygom az egyszervolt csodát igazodva a sorshoz: nincs tovább A köd - mennyégi kegyelem - szitál sötét lovát ugratja Szentmihály Kerék Imre: S felszív lassan Ezüstkérgű bükkök, szálas fenyők égbe-furódó karcsú gótikája. Fehérfoltos őzsuta szökken át a kristálytükrű patakmeder fölött. Hegy mögé süllyedt már a nap. A köd sűrűn szövött hálót borít a tájra, mely most vissszahuzódik önmagába. Pillanatnyi jelenlétem se több számára, mint a holdagancsú, zöldhátú szarvasbogár halk motozása a megrebbenő fűszálak között. Nézem, ahogy lábamnál gőzölög egy bálványkomor, fekete farönk, s felszív lassan a rengeteg homálya. Deák Mór Zsoltár Voltam porszem a végtelenben és küszködtem amíg porszem lettem és lenyűgözött minden ami igaz és legyőzött engem is ami nem az és látom magamon látom rajtuk aki ad semmit el nem vehet hát gyűlölöm anyámat apámat csak hosszú életű ne legyek voltam sárból játszottam porban és a földben élek majd holtan de soha ne szólíts úgy fiam és ne merj föltámasztani Uram A mai nehéz (átme- netijgaz- dasági helyzetben, amikor sem az államtól, sem az önkormányzatoktól nem várhatnak támogatást, a színházak kénytelenek lázas számításokba mélyedni, vajon mi hozhat nekik némi hasznot, mire fizetnek rá legkevésbé? Leginkább a könnyed, zenés, szórakoztató műfajok jövedelmezőségében bízna; remélik, hogy az operett, a musical jobban becsalogatja a közönséget a nézőtérre, mint a prózai színművek, főleg a mai témájúak, így aztán ezek mostanában kiszorulnak a színpadról. Csakis bravúros megoldással lehet a társadalmi dráma megmentésére sietni. Ha a publikum nem hajlandó jegyet váltani másra, csak a mulatságra, hát a dráma menjen házhoz, vagyis játszódjék le a néző környezetében. Természetesen nem a legmonumentálisabbak, inkább a kamaradrámák vagy legfeljebb a klasszikusok zsugorított változatai. Egy Shakespeare drámából csak néhány jelenet; például a Macbethből az, amikor az asz- szony rábeszéli az urát, hogy karrierje érdekében ne rettenjen vissza a nemtelen eszközöktől sem; vagy a Learből a király és a bolond jelenete: „Szegény Tamás fázik ...” (Fűtési szezonban nagy siker!) Moliére-től biztos hatású lehet Harpagon fájdalmas jajveszékelése a Fösvényből: „Jaj, a pénzem, a pénzecském, az én drága pénzecském! ...” stb. Az új módszer nemcsak jelentős anyagi megtakarításhoz vezet, megoldván a színházak (átmeneti) gondjait, hanem szinte felmérhetetlen mennyiségű új magyar dráma megszületését is elősegíti. Soha nem tapasztalt növekedésnek indulhat az eredeti ősbemutatók száma. Lesznek megkomponált művek, ám lesznek rögtönzések is tehát feltámad a dicső múltú commedia deli' arte. Nagy előny továbbá, hogy az előadásokat a nap bármely szakában meg lehet tartani. Ha az ovlasónak fogalma legyen az efféle házi drámákról, következzen néhány szinopszis (rövid tartalmi kivonat) a jövő szezonban feltehetően országosan műsorra kerülő darabokról. Bényei József: Kidobtam a kalitkát. Fölösleges lom lett, kacat, szemét. Nincs hol és miért őrizni. A szemeteszsák tetejére tettem azért, afféle kolduskoronának. Nyomban ki is nevettem buta kis érzelmeimet, bár ebbe a nevetésbe torkomban fakadt csomók tolakodtak. Ez a kalitka nem különleges alakú, nem készült rendkívüli anyagból sem. Egyszerű, bármelyik boltban kapható közönséges kalitka volt. Más kérdés, hogy egymást felülmúlva igyekeztünk mindannyian díszíteni, gazdagítani, hogy valódi otthona legyen két kicsi zebrapintynek. Volt ebben a kalitkában külön etető, itató, sőt elkerített hálószoba is, voltak száraz ágak, madárhinták, színes karikák, kicsi alumínium edény fürdőkádnak, még egy gyékénykosárka is, mert azt hittük, az pótolhatja a fészket. A két madár költözgetett velünk egyik lakásból a másikba, s mire ide hazaérkeztünk (?), az egyik, a nőstény - akit a családi közakarat Szerénkének nevezett- beleunt a vándorlásba. A hím- aki a névadás szertartása során a Szerafin nevet kapta - még sokáig élt. Összesen több mint hét esztendeig. Azt mondják a szakemberek, ez már matuzsálemi kor a zebrapintyeknél. Igaz, megőszült a tolla, beSzakonyi Károly: Házi drámák Nézzük műfajok szerint. Komédia. A félj jól kereső szakmunkás, az asszony gépírónő, aki egyszercsak megkapja a végkielégítést, mert megszűnt a munkahelye, hazamehet a főzőkanálhoz. Örül a pénznek, rögtön fodrászhoz, kozmetikushoz siet, élvezi, hogy nagyságos asszony lett, s nem kell hajnalban kelni. Ragyogó nap van, csábos idő; becsenget egy sportos termetű, ugyancsak munkanélküli férfi a szomszédból, hogy legépeltesse folyamodványát a segélyre. Gépelés közben egymásba szeretnek, ám betoppan a férj; most jutott csődbe a gyáruk, az utcára került; elkeseredéséhez már más sem hiányzik, csak ez az in flagranti. A rajtakapott pár hiába magyarázkodik, kitör a botrány; veszekedés, sírás, bunyó majd amikor zihálva magukhoz térnek, elhatározzák, hogy hasznosítják a szerelmi háromszöget; ha már így hozta a sors, vállalkozók lesznek: masszázs- szalont nyitnak. Tragédia. A hajléktalanok otthonában hasba szúrja lakótársát egy ötven körüli férfi. A konfliktus betetőzését őrjöngő vita előzi meg egy eltulajdonított matracról és egy vekni kenyérről. Kés villan, az ellenfél, az évszázad tanúja (nyolcvankilenc éves aggastyán) holtan esik össze. Vígjáték. A volt nagypolgári családban szigorúan ragaszkodtak konzervatív elveikhez még a pártállam idején is, soha, egy pillanatra sem hódoltak be az elnyomó rezsimnek. Ezért volt takargatott szégyenük mindig is egyetlen leányuk mezaliansza; sikeres politikai karriert befutott pártfunkcionáriushoz ment feleségül. Emiatt a szülők megszakították vele a kapcsolatukat, megvetésük jeleként még az unokájuktól is elfordultak, elsősorban azért, mert az istentagadó apa parancsára a gyermek pogány maradt. így öregedtek meg bánatban és szomorúságban, de büszkeségük nem engedte meg, hogy leányuknak megbocsássanak. A rendszerváltozás azonban egy- csapásra meghozza lelki békéjüket; meglepetésükre kiderül, hogy a vő csak szinlelt; keserves áldozatot hozott a megélhetésért. Bevallja, hogy papi gimnáziumban érettségizett, (és nem menhelyi gyerek volt, mint életrajzában írta!), soha nem hitt a marxizmusban; senki sem sejthette, még a felesége sem, hogy lefekvés után minden este buzgón imádkozott a sötétben a kommunizmus bukásáért, és így tovább. Amit pedig eddig, megjátszott párthűsége miatt, fájdalom, nem tehetett meg, keresztvíz alá hajthatja kamasz fia fejét. A vígjáték családi vacsorával zárul, ahol is a vő megmutatja családja ősi címerét, amit az Országos Levéltárból bányászott elő. Finálé: zene, családi tánckar. Th.vziW.Szoba-konyhás lakásban tengődik a kisnyugdíjas házaspár. Egy pesti bérháztulajdonosok voltak, osztályidegeneknek bélyegezték őket, a kitelepítés eltörlése után kerültek ebbe az ütött-kopott, józsefvárosi kaszárnyába. Akkoriban a fiúkat, a matematika zsenit, mint burzsoá csemetét nem vették fel az egyetemre, csak segédmunkásnak állhatott, de átképezte magát vasesztergályosnak, így később, mint idős szüleivel komfort nélküli odúban tengődő proletár, sztahanovista lett. Az öregek most beadták a kárpótlási kérelmet, szenvedéseikért várják a jóvátételt. Mindenki örül a rendszerváltozásnak, csupán a valamikor sztahanovista immár meglett korú fia (az unoka) prüszköl, őt ugyanis a múlt rezsim vasmunkás apja miatt futtatta (mérnöki diplomával egy nagyüzem élére került), és most éppen ezért esik ki a pikszisből, holott nagyon is benne lehetne, ha annak idején még reá is vonatkozott volna származása miatt a hátrányos megkülönböztetés. Szomorújáték. Sajtómágnás egy tőkével lapott indít. Óriási reklám, plakátok; hírverés a rádióban és a tévében, hogy csak ez az újság írja meg az igazat, ez az ön lapja, ezt kell olvasnia meg ehhez hasonlók. Rikkancsok felvétetnek. Fiatal fiúk és lányok jelentkeznek, de állástalan felnőttek is. Köztük egy vézna, borostás állú, nyűtt ruhás alak; gyűrött inggallérja alatt zsírpecsétes csokomyakkendő. Könyörög, hogy munkához juthasson. A laptulajdonos végigméri: - Maga ezt nem fogja bírni! Mikor evett utoljára? Itt van pár forint, menjen Isten hírével! De a pasas kitartó, vegyék fel, még egy esélyt akar az életében, ne kergessék el, mindennek vége, ha innen elzavaiják.- No, no, azért nem szabad ennyire elkeseredni! - vigasztalja megrendültén a sajtómágnás.-Barátom! Valamikor én is így kezdtem, ilyen nyomorultan, reménytelenül, és most, nézze, hol tartok! Mire vittem! Hát fel a fejjel!- Na ja! - néz fel rá csüggedten a szerencsétlen ember. - De ez a helyzet, hogy én meg sajtómágnásként kezdtem! ... Nos, hát ilyen és sok más efféle, persze, kidolgozásukban bonyolultabb új magyar drámák kerülnek majd színre a tisztelt nézők környezeteiben, mégpedig - és ez a legfontosabb!- önköltséggel, tehát sem az államnak, sem az önkormányzatnak anyagi gondot nem okozva. Ezeknek a lakásokban és egyéb helyszíneken megrendezett színjátékoknak - nem úgy, mint a kőszínháziaknak - egyáltalán nem lesz konkurencia a televíziózás vagy a videózás; a szakértők véleménye szerint az otthoni illetve a munkahelyi drámáktól semmi sem vonhatja el a résztvevők figyelmét. Szakonyi Károly írása III. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott. Fölösleges kalitka rekedt a torka az utolsó években. Már nem táncolt, nem röpködött, nem énekelt, csak evett és fürdött, és szárnyait széttárva lihegett az öregség tehetetlenségében. Valamikor vidámabb volt. Harciasabb. Reggelenként csodálatos énekkel ébresztett bennünket, várta, igényelte, hogy beszéljünk hozzá, és jöjjön a friss fürdővíz, a fűmag, amiből aztán jóízűen falatozgatott. Amíg ketten voltak, rendkívül sokat veszekedtek. Főként a hím volt harcias, néhányszor tollcsomók is maradtak a kalitka küzdőterén, de a végeredmény mindig pár darab parányi tojás volt a hálószobának nevezett kibélelt sarokban. Mit is jelent két madár, uramisten! Oktalan élőlények, tudom, de én bebeszéltem magamnak, hogy megismernek, megismerik a kutyát is, miután néhányszor már megpróbált erélyesebb eszközökkel beavatkozni veszekedésükbe. Számomra életem egy fontos szakaszát jelentették, ahogyan mellettük a fiam - mert ő kapta őket nyolcadikos korában - gyerekből felnőtt férfivá érett. Láttam tündöklő ragaszkodását, majd azt a folyamatot, ahogyan érdeklődése fokozatosan a madarakról az élet más örömeire fordult, s egyre többször kellett Szerénkének és Szerafinnak vizet tölteni, magot szórni, lakóhelyet takarítani a család más tagjainak. Neki már erre nem maradt ideje. Néhány napja aztán Szerafin megunta a magányt meg az öregséget. Elhúzódott a kalitka legrejtettebb sarkába, a kosárka mögé, és elszenderedett örökre. Szépen ment el, nem ágaskodtak lábai az égnek, nem rántotta testét görcsbe a fájdalom. Végelgyengülés volt, azt hiszem. Mindenesetre lenyűgöző szépségű csoda, ahogyan a madarak elbújnak meghalni. Nem akarnak zavarni senkit, hihetetlen ösztönnel keresik a rejtekhelyét, ne lássa, ne zavarja, ne bántsa senki őket utolsó óráikban. És ők se zavarjanak senkit. Mi ez? Szemérem? Védekezés? Milyen kár, hogy mi, emberek, nem tudjuk utánozni a madarakat. Szerafint fehér papírszalvétába csomagoltam - akár régebben Szerénkét -, akkora volt a tenyeremen, mint egy galamb- pihe. Élettelen, de nem hideg. A tolla megőrzött még valamit a csöppnyi test melegéből. Aztán dobozba tettük, a száraz föld nehezen engedelmeskedett a fiam ásóján. Bután, érzelgősen, kinevetni való fájdalommal elkísértük mind a hárman a parányi gödörhöz a bokrok alá, ahol ásónyom sem zavarhatja többé nyugalmát. Álltunk a gödör fölött némán, mi öregek torkunkba fojtott zsoltárokkal. Ha egy huszonegyéves fiatalember nem mer, nem tud megszólalni, valami történik benne. És ha megszólal, s hangja mélyről jövően rekedt, talán a köny- nyeivel is küszködik. A visszafojtott, visszanyelt fájdalom nagyon keserű. Ő, tudom én, nem ezt a vacak kis madarat siratná, hát mi is egy zebrapinty? Leheletnyi élet. Nem, az a fiatalember a gyermekkorától búcsúzik ásóval a kezében. A madártetemmel együtt temette a gyermekkorát, és megérkezett a felnőttkorba, ahol meg kell tanulnia az embernek sírgödröket ásni, temetni, búcsúzni. Az a fiatalember ezért nem szólalt meg, ezért nyelte a könnyeit. Hát én? Volt egyszer egy család ... Ne folytassuk. Éggyei megint kevesebben vagyunk. És ami még szomorúbb: resteljük, letagadjuk, rejtegetjük az emlékeinket, érzelmeinket, könnyeinket. Percenként, naponként kidobunk valamit a múltunkból. Pár óráig még ott lapul a szemeteszsák tetején, mint ez a kalitka, aztán jönnek a közömbös idegenek, elviszik, nekünk me megint üresebb lett a tenyerünk és a szívünk.
