Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)

1991-11-23 / 321. szám

1991. november 23., szombat üj Dunántúli napló 9 Sz. Lukács Imre: Melánka boldog Nincs „Nagy generáció”, csak túlélők Cseh Tamás boldog és tovább gitározik Az öregasszony összekul­csolja a kezét. Ülünk a tiszta, szép lakásban és beszélgetünk. Gyakran sír is özv. Szabó Ist­vánná, az őszhajú, ráncos hom- lokú, zömök Melánka. — Újvidéken születtem már hetvenöt esztendeje, igen sze­gény családban, apám fűrész­géppel dolgozott, anyám meg mosónő volt negyven évig. Hamar munkába álltam, már ti­zenhárom évesen cipősarkokat készítettünk a gyárban. Hiába óvott volna anyám, a szükség rákényszerített. Most is emlék­szem az első fizetésemre, he­tente kaptuk a bért, s az nagy pénznek számított...Ruhát, ci­pőt kaptam, kezdtem már lány- kodni, s tizenöt évesen mulat­ságba jártam, kocsmában tartot­ták a bálát. Na, hamar férjhez mentem, ám az uram katonás­kodott, megsebesült, és hamar meghalt. Ott maradtam a kislá­nyommal. A második féljem ott kato­náskodott Újvidéken, s a bálban addig-addig jártuk a cserlsztont meg a simít, hogy házasság lett a vége, pedig én öregebb vol­tam. Az ő szülei itt laktak Ma­gyarországon, s nekünk meg akkoriban el kellett jönnünk Újvidékről, mert a politika úgy fordult, s bár tartottak még a harcok, én a kislámyommal ne­kivágtam a hosszú útnak, és szerencsésen megérkeztünk ide, a faluba. Az anyósoméknál hú­zódtunk meg. Egész más világ fogadott, ismerkedtem a mező- gazdasági munkákkal, nap­számba elmentem, sőt, a kas­télyban kórházat rendeztek be, tolmácskodtam az orosz tisz­teknek, de dolgozhattam a konyhán, s adtak valamennyi fizetést, meg, úgye, az ember marka se maradt üres. A falu befogadott engem, mert szorgalmas és rendes asz- szonynak ismert meg. Az ötvenes években neheze­dett meg az életünk, akkor már három gyerekem kért kenyeret, a férjem nótás ember volt, egyre többet ivott, nincstelenségben voltunk, a férjem elitta a kerese­tét. Arra dolgozott, hogy lee­ressze a torkán! Ha józan volt, nem bántott bennünket, de többször volt részeg, mint jó­zan. Olyankor nagyon durván viselkedett, ha mem szóltam neki, azért szidott le, hogy miért nem szólok, ha szóltam, akkor meg az volt a baj. Jaj, istenem, hogy mennyit tűrtem! Még öt­venhatban is arra gondoltam, hogy visszamegyek Jugoszlávi­ába. A nagyobbik lányom ép­pen rokonlátogatóban járt, ott is maradt, Újvidéken telepedett le. Sokára könnyebbedett a sor­sunk. Jaj, nagyon sokára. A ki­sebbik lányom iskolába járt, és bizony, volt olyan, hogy mezít­láb. Aztán, ahogy a fiam dolgo­zott, meg bányásznak tanult, sokat segített nekünk, még tán ő tartotta a családot. Levélben küldözgette a kis pénzecskéjét, de nekünk az mindent jelentett. Az uram? Tőle sokat szenved­tem, a gyerekek is, féltünk tőle, mert csak jött és vert engem. A kislányom mellémállt, köz- ibénk, és bizony, gyakran ő ka­pott ki helyettem. Egyik alka­lommal egy metszőollót akart belém vágni, és a kislányom kezét szúrta át vele. Nehéz ne­kem visszagondolni ezekre, mert a sorsomban több a rossz, a keserűség, mint a jó. Hát haj­tott el bennünket a háztól, tán volt is neki valakije, a sok ital megtette a hatását, májbeteg­ségben halt meg, elég korán. Hívott vissza később minket, beszélétünk is, de ha már egy­szer elzavart, akkor nem me­gyünk vissza. Ha szegényen él­tünk is, de békességben. Áren­dás házba szorultunk, a fiam fi­zette az albérleti, bérleti díjat. A cserlszton és a simi után ide ju­tottunk. Tán ezért is szeretnek engem a faluban, hogy annyit tűrtem. Ötvenhat éves koromba kényszerültem el dolgozni a nádüzembe, s négy év múltával kaptam a nyugdíjat, vajmi cse­kélyét, de az üzem vezetője fel­okosított, hogy a férjem után jár segély, meg miegymás. A ta­nácsnál is mellém álltak, úgy kerekedett fel a nyugdíjam 2200 forintra. Szép volt az, köszönet érte. Most meg már meghaladja mindjárt a négyezer forintot. A kisebbik lányomékkal la­kom, amikor megépült a ház, azt mondták a gyerekek, a ve- jem, hogy maradjak csak ott­hon, ne dolgozzak én már sehol. Az a baj, hogy elszaladt az idő, de még mindennap teszek-ve- szek a kertzben, a ház körül, ko­rán kelek, s amit tudok, elvég­zek, ritkán még a hegyre, a me­zőre is kimegyek, ültetgetek, gyomlálok, kapálgatok, meg el­látom a jószágokat, nyulaim is vannak. Gyönyörködök az uno­káimban, öt van, és szeretnek is engem. Ma már nem elég erős a karom, s a lábam is gyakran fáj, különben jól érzem magamat. Megértem a hetvenöt esztendőt, az anyám hetvenhárom évesen halt meg. Nem tudom, nekem még mennyi időm lehet. Jómagam kerek tíz eszten­deje voltam először Cseh Ta­más koncertjén. Azóta történt egy s más ebben az országban, s most íme, megint egy hasonló alkalom; úgy tűnhet, Cseh Ta­más rendületlenül gitározik és énekel azóta is. De biztos vol­tam benne, nem ilyen egyszerű a dolog. Legutóbb „Új dalok” című műsorával érkezett Pécsre. Rögtön feltűnt a cím már-már hivalkodó puritánsága, de emögött lehet valamiféle mé­lyebb meggondolás is.-Nem, egészen egyszerűen arról van szó, hogy ezek való­ban új dalok. Mi Bereményi Gézával egyszer már, 1982-ben abbahagytuk, mert akkor úgy éreztük, hogy valahol egyszer be kell fejezni. Aztán 1989-ben, mikor minden pezsgésnek in­dult. Bereményi kérdezte, nem hoznám-e át a gitáromat, pró­báljuk meg, megy-e még. De nem volt ebben semmiféle nosz­talgia, mert valóban érezni lehe­tett, hogy új idők jönnek. Lehet, hogy a dalokon nem érezni fel­tűnően, hogy másmilyenek len­nének, hisz mi csináltuk őket, de biztos, hogy a szellemük más. Egészen kézenfekvő volt, hogy „Új dalok”-nak hívjuk ezeket, mert a régiek korszaka valamiképpen lezárult.-És hogy érzed magad eb­ben az új világban?- Én boldog vagyok, és hogy lennék az, mikor 46 évig vártam valamiféle változásra, amire pár évvel ezelőtt még csak reményt se láttam. Igaz, engem régen se tiltottak, kiadták a lemezeimet, de akkor, két éve mégis meg­mozdult bennem valami, feltöl­tődtem optimizmussal. Bere­ményi alkatilag sokkal inkább fanyar és pesszimista, s így elég jól kiegészítjük egymást. Azt hiszem, aki eleget élt a régi rendszerben, az most boldog. Persze, sokakat elszomorít, kedvetlenné tesz a gazdasági helyzet, de nekem sose volt „gazdasági helyzetem”, sose voltam, és nem is leszek gaz­dag, de az anyagi oldala nem érdekel a dolgoknak, sokkal in­kább a lelkülete. — Kicsit tán gonoszkodó a kérdés: meddig lehet az effajta művészetet művelni? Hisz lehe­tett hallani itt-ott, hogy ti egy bizonyos nemzedék életérzését szólaltatjátok meg.- Mi amikor elkezdtük írni a dalokat, a magunk szórakozta­tására írtuk. Nem valakiknek, nem színháznak, még csak nem is azért, hogy majd nyilvánosan énekeljük. Aztán mégis megis­mertük őket, és kedves híre ment a daloknak - szóval vala­hogy úgy lettek. A generációs szószt meg nem szeretem, mert szerintem mi nem voltunk „Nagy Generáció”. Kiharcoltuk a csőnadrágot, hosszú hajat és a hegyes cipőt, de egyébként saját forradal­munk nem volt, tehát ettől én nem érzem magam nagy- nak.Egy olyan korban voltam fiatal, mikor megmozdulni lát­szott valami, de nagy dolgokat nem hoztunk létre. De nem is generációk a fon­tosak, mert nekem egy unott, alkoholista nagy generációs ba­rátomnál érdekesebb egy kíván­csi, érdeklődő tizennyolc éves ember. Az állítólagos „Nagy Generáció” olyan volt, mint egy szekértábor, ahonnan ki kellett tömi, ezt mindnyájan tudtuk, csak volt, aki tréfának vette, volt, aki tényleg kitört, és volt, aki nem bírta. Oka van annak, hogy valaki miért maradt ott, és mért került ki onnan, szóval, hogy:’ mért túlélője annak az időnek. Ha ez a korosztály minden­áron egy szép nevet akar magá­nak, akkor a „túlélő” nem rossz. M. K. pzeP magyar vers Nagy László: Ki viszi át a szerelmet? Létem ha végleg lemerűlt, ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla­csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! László-Bencsik Sándor Prolikaszinó A színhely egy ó bérház alagsora, valahol Pesten. Lejárat az udvarról. 5 lépcsőfok. Fokhíjas. Jobbra a pince, balra a gang. Ennek széle 2,5, hossza 25 méter, s a kollek­tív (közösségi) budiban végző­dik. (English closet.) Itt alant három lakás van. La­kás? Annak mondják. Az első: egy szoba és konyha, kamrával. A második: ugyanaz, kamra nélkül. A harmadik: se konyha, se kamra, csak egy 6x5 négy­zetméteres valami. Főbérlet. Víz van mindenütt. Részint a fa­lakban, részint egy-egy falikúi­ban . Gáz nincs. Spór van, és spórolás. A villannyal különö­sen. Mert élni akár vakon is le­het. Némán és süketen úgyszin­tén. A háziúr (az állam) már rég fel akarta számolni ezt a sort is. Most már nem akatja. Szükség- lakások lesznek, amint a jelen­legi lakók kihalnak innen. Men­tül előbb, antul jobb. Működik is a folyamatgyorsítás, kemé­nyen és minden vonalon. Idelenn szokott üzemelni a helybéli magyarok vadkaszi­nója. Ezúttal a vad nem sziláját jelent, nem barbárt, hanem iste­nadtát. Nem csinálta senki, csak lett. Kinőtt, mint erdőben a bo- lodgomba, magától. Nincs hozzá se alapszabály, se ház- , rend, se tagdíj. Se papír, se per csét. Van egy ócska asztal, ost­romkori műemlék. Aknaszilán- kos. S négy vashokedli, egy lóca. Mégis ez az egyik legra­gyogóbb társasképződmény, amit mostanában fölfedezhet magának az ember. Fogyasztani (enni-inni) korlátlanul lehet, ha valaki hoz magával. És azt mond bárki, amit akar. Azt ját­szik, amit tud. Legfőbb program persze a parttalan dumaparti. Ez se kötelező. Lehet itt isteni jó­kat hallgatni is. Kiss Barna a szomszédságból jár le ide. Aktív szaki, láda­üzemi, szögezőbajnok. Obsitos brigadéros, és megrögzött csa­ládfenntartó. Most éppen egy irkalapot tűz a budiajtóra: Poli­tikamentes övezet. S dünnyög hozzá, hogy ne politizáljunk, uraim, legalább itt ne, mert attól én már gyomorideget kapok. (Kiss hónapok óta retteg. Csőd­ben a cég, s lehet, ő is utcára ke­rül az ősszel. Nem tüntetni.)- Pocsék germanizmus! - ki­ált oda Dobai. Gúnyneve Profi- csek, ami egyaránt jelent profit, professzort, prófétát. Valódi deklasszált elem: bölcsészdip­lomás tróger, kutyabőrrel. El­vált, és albérlő. Ha józan, foly­vást népnevei, ha be van rúgva, ártalmatlan. - írd ki azt, hogy a földre köpni tilos. Csak a mennyezetre szabad. De aztán állj is alá!- Marha jó! Értelmetlen, mint a KRESZ a dugóban.- Csakhogy ennek szimboli­kus értelme van, tahókám! Kiss újat ír: Politika, s utána egy almát rajzol.- Tessék! Ez is szimbólium. Kártyáznak. Kiss, Dobai, és Karasics a földszint 4-ből. Ő félig cigány, félig magyar. Fe­héren sofőr, feketén kft. Fele ügye nyereséges, fele ügye bu­kás. Nullszaldós állampolgár. Újabban ő is retteg: szűkül a pi­aca, apadóban a seftje. Dobai nem retteg. Harsog.- Idefigyelj, haver! Akinek csak egy nótája van, az még nem kismadár, hanem félnótás pártvezér. Akinek csak egy ol­dala van, az még nem rokkant, hanem parlamenti képviselő. Hát ennyit a politikáról. Most pedig adjon nekem valaki egy százast. Kölcsön. Irtó ki vagyok már száradva. - S néz a dadusra epedőn. A dadus Sinka Ilona, az alagsor 2-ből. Elhagyott fel­eség, fél éve munkanélküli óvodai segédszemély. Úgy ül a lócán, mintha várna valakit. Nincs, akit várjon. Az öreg Ju­hos ücsörög mellette, az alagsor 3-ból. Nyugdíjas nyomoronc, mégis méltóságos és önérzetes. Mindig tisztán, takarosán jár, vasárnap csizmát húz. Egyma­gára maradt. Nyugdíja a hatez­ret se éri el, java orvosra, pati­kára megy. Három esztendeje egy égi hangot hallott, ő me­sélte, azóta megszállott másvi­lághívővé magasztosult, s cso­davalló lett. ő szólal a dadus he­lyett.- Ilonától most ne kérjél, fiam. Amióta bezárt náluk is az óvoda, ez a szegény asszony csak sírni tud.-Nem sírok! Kurva leszek, csak kész! Ezres a taksa, napi három-négy fuvar, és ámen.- Nem való az teneked, ked­ves lányom. Ha a likad bírná is, a lelked nem bírná.- Ne féltsen maga engem, jó? Válogatós kurva leszek: akinek szaros a gatyája, azzal nincs üz­let!-Höhö, gatyavizit a sarkon! - röhög Karasics.- Nem számít! Énnekem már úgyis mindegy - mondja a da­dus. Bemegy a lakásba. Sírni.- Magától úgyse kérhetek, fa­tel - morog Dobai. - Igaz-e, hogy már megint zarándokol- hatnékja van? Juhos csak ül mereven, s messzire néz. Amikor annak idején hírét vette, hogy valahol Jugoszláviában megjelent Szűz Mária a nép előtt, oda kívánt elmenni. Akkor érte az első szé­lütés. Felépült. Idén újra készült volna, most meg ott a háború. Pedig menne, pénz nélkül is, akár térden csúszva, mert hite szerint attól bizonyosan jobbra fordulna az ő sorsa is.- Hé, hát nem nyúl itt senki a zsebébe? - csattan fel Dobai. Erre Kiss sürgősen másról kezd beszélni.- Hogy van az öreglány? - Szónoki kérdés, hisz maga is jól tudja. Rózsika néni az alagsor 1-ben él. Nyugdíjas postáski­sasszony, 66 éves hajadon. Két hete beteg. Kóresetének nincs tudománya neve. (Viseletlen szép ruhát, érintetlen fehérne­műt őrzött régóta, hogy majd abban temessék. Az idén el­kezdte kihordani a piac mellé, árulni. A sírban megteszi a vi­seltes is. Egy nap három rendőr kipécézte magának, ő meg ma­dárlábaival ijedtében futni kez­dett, azok utána. Elesett. Háló­ingét elkobozták, őt feljelentet­ték. Alig bírt hazavánszorogni. Azóta fekszik. A dadus ápolja.) Egy fickó újságot nyújt le az udvarról. Karasics rögtön le­csap rá. Közben Balogh is leér az emeletről. Két táskás úriem­ber. Főállásban díjbeszedő, mel­lékesen házaló ügynök. Össze­köti a kellemetlent a hasznossal. És társadalomkritikus: „Mi­csoda népségek vannak itt, ké­rem! Villanyszámlát az istennek se fizetnek, képmagnót bezzeg vesznek! . ..” Idelent a megma­radt kis pápamellszobrokat kí- nálgatja féláron. Ma sincs ve­vője. Karasics az újsággal inte­get neki.- Balogh úr! Hogy kell mon­dani angolul, hogy nyasgem?- Ezt nekem tetszett cím­ezni?- Frászt magának. Csak olva­som itten ezt a micsodát, de egy árva krükköt se értek belőle. Csupa Floppy Disk, Magnetic Media, Ham Bar, Shop Shaw .. . meg franckarika. Maga érti?- En, ugyebár, igen.-Én se értek itt semmit - mondja Kiss. - Semmi se úgy van már, ahogy tanulta az em­ber ... Hm. Egy pillanatra átfut a gondolkozás csendje. Aztán jönnek a mesék. Az ébren ál­modott álmok.-Á, olyan sohase lesz - le­gyintenek rá. De csak járnak az agybeli motorok, mindenki mondja a magáét. Egyszerre. Prózai polifónia, emberi polifó­nia. Prolikaszinó.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents