Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)
1991-11-23 / 321. szám
8 üj Dunántúlt napló 1991. november 23., szombat Könyvespolcomon Csodás vörösesszőke nő A hölgy, akit Apollinaire j idézett meg nevezetes versé- s ben, századunk modem művészetének múzsája s talán jelképe is. Ihletője mindazoknak, akik korunk nagy pör- patvarának tanújaként, „a hagyomány s a lelemény e hosz- szú vad vitáját” átélve, az újítás és a kaland mellett voksoltak. Aranyszín haja mostanában könyvesboltjainkban is megvillant néhányszor. Georges Bataille is hódolói közé tartozott, akit az „új regény” előfutárának tartanak. Hírhedt, sokak által pornográfnak, sőt obszcénnak vélt műveit („A szem története, Madame Edwarda, A halott) most az Európa adta ki, vélhetően mind a szürrealista próza, mind pedig az erotikus könyvek (nem feltétlenül azonos) kedvelőinek érdeklődésére számítva. Bataille — nem véletlenül tekintették elsősorban fdozófusnak — felháborítónak tartotta, hogy míg az ember eltűnését, a halált komor gyász övezi, feltűnését, azaz születésének, pontosabban fogantatásának titkait gyakran vaskosan pikáns adomák kísérik, mivel a kispolgár hajlamos arra, hogy kinevesse szaporodásának szerveit. E könyvben az erotikum kerülők nélkül, „egy mély seb tudatára ébredve jelenik meg”. Hősei egy üresen tátongó ég alatt, „léttelen magányban” viaskodnak a Semmivel. Ateista misztika ez, mondanám, ha a kifejezés nem hordozna önellentmondást. Az elbeszélések vézna cselekménye, pőre jelképi- sége és nyers stílusa, engem legalább, arra figyelmeztet, hogy a nemiség tragikus élménye nem szült hasonlóan erőteljes prózát. S ez nyilván nem a fordító, Somlyó György számlájára írható, akinek más műveiből jól ismert,dús és változatos szókészletére az eredeti szöveg, úgy tűnik, nem tartott igényt. Julien Gracq-ot viszont éppen nyelvformáló ereje avatja jelentős íróvá, aki egyik esz- széjében annyira nekiesett a művészetben uralkodó kereskedelmi szellemnek és az irodalmi díjaknak, hogy 1951-ben kénytelen volt visz- szautasítani a Goncourt-díjat, amit A Szirtiszek partvidéke című könyvéért ítéltek oda neki. A most magyarul is olvasható mű igazolja azt a tételt, hogy minden jó regényhez hozzátartozik egy jellegzetes táj. A roskadozó birodalom, Orsenna távoli határzónája, zord sziklákkal környezett komor erődítményével, a kietlen vidékkel, ahol gutaütötte fák között elsorvadt szárnyú madarak futkosnak, nemcsak helyszínül szolgál, de hangulatát is megadja a I történetnek. Itt még a szerelmet is mintha a kelta mondavilág titokzatos derengésében élné át kissé kafkai hősünk, Aldo, akit a teljhatalmú Sig- noria megfigyelőként küldött e hadászati szempontból fontos körzetbe. Az ellenséges partokat felderítő vakmerő hajóskalandja után azonban rá kell döbbennie, hgoy valójában ő a megfigyelt, akit titokzatos tekintetek fürkésznek. Ez a bizonytalanságot árasztó felismerés, s az egész fojtogató légkör, a tárgyak elmosódó körvonalaival, mint jeleztem, sugalló nyelvi erővel, különös szókötésekkell jelenítődik meg. Szabolcs Katalin árnyalt fordítását olvasva a 156. lapon ráakadtam egy különösen szemléletes kifejezésre, melyet ezennel a Weö- res-filológusok figyelmébe ajánlok: „a tél legmélyén éji tojásként megbúvó éjszaka”. Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének új kiadása remélhetőleg ismét sok olvasót győz meg arról, hogy a népi hagyományt nem elég megőrizni, meg is kell újítani, mégpedig folyamatosan. Ahogy a Nobel-díjas la- S tin-amerikai író teszi, akinek prózájában a folklór tradíciója az avantgárd irodalom és a lélektani regény ihletésében nyert gazdag és mai kifeje- f zésmódot. A Buendia-család elmesélt száz évének a nevek és a cselekvések ismétlődése adja meg a változatlanság mi- I tikus bélyegét. Ahogy Ursula mondja: Az idő körben forog. Mintha maga a sors is olyan állandó lenne, mint egy kő- mosolyú szfinx: a hősök a magány sivatagában bolyon- ganak. „Keresztrúddal zárkózott be önmagába”— mondják egyikükről. Ebben a zárt világban felfokozott erővel tombolnak a szenvedélyek, melyeket a négy, időtlennek s mainak egyaránt felfogható rossz táplál: a háború, a harci kakasok, az eszelős hóbort és a rossz nők. Márquez fő érdeme, hogy rehabilitálta a cselekményt, ha úgy tetszik, a mesét, a 19. századi regény e már-már félrevetett hagyatékát, melyet persze, szürrealista látomá- ! sokkal sző át. Az égből sárga virágok hullanak, a megölt fiú vére patakként kanyarog tova s a szereplők végül rábukkan- j nak arra a könyvre, melyben sorsuk van megírva. Márai Sándor életmű-sorozatának új kötete, a Föld, föld!... (Akadémiai, Helikon) címével Kolumbusz hajósinasának kiáltását idézi. A polgár ; folytatja vallomásait: Az él- , g mény ezúttal a szülőföldtől való (végleges) elszakadás, § Mit hagy maga mögött? Az ostrom alatt elpusztult könyv- j tárát, Kosztolányi szétbombá- j zott lakásának döbbenetes jj látványát, Krúdy elmosódó \ lábnyomát, s az elpusztított I magyar polgárság halotti le- I veiét. És egy arcát vesztett, 1 néma Európát, mely egykor ■ képes volt a humanizmussal { és a reformációval felelni az | arab és török hódítók kihívá- | sára, ekkor pedig, úgy tűnt, • nem tud, s nem is akar vála- < szólni a bolsevizmus előretö- í résére. S mit visz magával? Nagyon keveset, ám ez a csekélyke poggyász mégiscsak több mindennél. Az „én”-jét, mely legyen bár óriás vagy parányi, számára az egyetlen, s ezért köteles megóvni. Erre pedig csak szabadon élve van esélye. Amikor a távozó író az Arlberg-expresszel átkel az ennsi hídon, megérti küldde- | tését, s a felelősség súlyát érzi | vállain: „Megértettem, hogy í szabad vagyok. Félni kezd- ? tem.” Apollinaire vörösesszőké- | jének arcán viszont mintha \ halovány mosoly suhanna át. I Mert ki tudná, ha ő nem, hogy ^ a lelkünk mélyén valameny- | nyien őrzünk egy matrózfiút. f Csak néha elalszik az árboc- [ kosárban. Nagy Imre , Szabó Samu - jelmezben és civilben Mind a két fénykép Szabó Samuról, egykori Kossuth-díjas pécsi színművészről mesél. Az elsőn Wurm szekretáriusként árulkodik a herceg nagyhatalmú miniszterének, von Waltemek, azaz Szendrő Józsefnek — Schiller Ármány és szerelem című szomorújátékában. Drámai szerep a javából, pedig Szabó Samu táncoskomikusként szerződött 1949-ben az államosított pécsi Nemzeti Színházba. Ki tudná már összeszámolni, hányadik állomása volt ez pályafutásának, kezdve attól, hogy 1919-ben szülővárosában, Hódmezővásárhelyen 16 éves diákként a népkerti Nyári Színkörben fellépett. Sokszor elmesélte: „nehéz” szerepet kapott. Egy súlyos fotelt kellett a színpadra bevinnie. Diáktársai tomboló tapsviharral jutalmazták és percekig kiabálták: „Hogy volt, Samu!” Bejárta az ország csaknem valamennyi színházát. Táncoskomikusként játszott minden rangos operettben. Tapsoltunk neki a Mosoly országa, a Víg özvegy, a Lili bárónő előadásain. Megszerettük, mint a János vitéz francia királyát, a Mária főhadnagy Biccentő őrmesterét, és főként mint a Csárdáskirálynő Miska főpincérét, élete utolsó szerepét. A Kossuth-díjat 1954-ben kapta sok emlékezetes alakításáért, amelyek közül akkor a Luxemburg grófját Schiller: Ármány és szerelem c. szomorújátékában Szendrő Józseffel. emelték ki. Milyen kicsi, szánalmas öregur volt Sir Basil- ként, hogy megnőtt, amikor a gazemberséggel teli gőg társai fölé emelte Gogol A revizorának polgármestereként. Mert sokszor kilépett az operett világából. Felejthetetlen alakítása volt az Úri muri Csörgheő Csu- lija, A fösvény Harpagonja, amiből 80 előadás lett. Amikor 40 éves színészi jubileumát ünnepelték, a Pygmalionban Pickering ezredes szerepét kapta. „Bármely operettszerepem nyiltszíni tapsait odaadom a Pygmalion előadásokon kirobbanó tapsokért és nevetésért” — nyilatkozta akkor. A közönség kedvence volt évtizedeken át, és mint „civilt” is szeretetreméltónak ismerték pályatársai, barátai, családja. Erről árulkodik a másik kép, mely felesége, az ugyancsak jelentős színpadi sikereket aratott Arany Kató és napjainkban is muzsikus fia társaságában örökítette meg. A békés nyugalomba vonulás után is közöttük, pécsi otthonában töltötte derűs napjait. „Lucifer a földön” címmel „alighihető komédiát” írt három felvonásban. A betegágyából pedig kiszökött a pécsi stúdióba, hgoy elénekelje Juhász Gyula Testamentumát, mint búcsúzóul. 1966. nvoem- ber 22-én gördült le élete színpadán az utolsó függöny ... Dr. Nádor Tamás Vándorkiállítás a Pécsi Galériában Nem politika - grafika! Tárlat az Alpok-Adria Közösség eszméjének jegyében Néhány vaságy, csak jelzésszerűen. Csak a durva rácsozat dereng elő a papír sivatagi fehérjéből Boris Bucan nagyméretű grafikáján. Az ágyak sora közt egy önmagába roskadó alak fura, elkent pozitúrában, mint akinek esélye csak az önmagából való kivetkezésre van. Az ettől balra lévő kép, a „Macska ugrása” és a harmadik is komor, egyaránt telve sejtelemmel. Mintha a negyvennégy éves zágrábi művész ezekkel a három éve készült munkáival országuk mai, tragikus jelenét előlegezné. Jóllehet, az aktuál- politikai utalás csak belemagya- rázás marad, és az esztétikai minősítést nem helyettesítheti, csakhogy a ljubljanak Jana Viz- jak drámai lapjait nézve sem tehetjük zárójelbe az alapeszmét, amely ezt a Pécsre érkező vándorkiállítást létrehozta. Az indokokat persze, balgaság lenne nyersen politikainak tekinteni. Tavaly ugyan ljubljanai felhívásra küldték el munkáikat az Alpok—Adria Közösség tartományaiban dolgozó művészek a szlovén fővárosba, de ez a kiállítás a művészet, a szellem közösségét kívánja demonstrálni - s mint ilyen, immanenci- ájából eredően a politikának fölötte áll. Az első tárlatot még tavaly nyáron a ljubljanai Galé- rija Tivoliban rendezték, majd megkezdte vándorlását, és Pécsre már Linzből érkezett. A huszonkilenc alkotó Münchentől Triesztig, Győrtől Salzburgig jónéhány tartományt, alkotói felfogást, irányzatot képvisel, számos neves művésszel - a salzburgi Wemer Ottétől a trieszti Marino Casettiig, a szlovén Herman Gvardjancictól Pinczehelyi Sándorig vagy az Erdélyből áttelepült Tornay Endre Andrásig. Mindebből az is következik, hogy az effajta tárlatok inkább csak tallózásra, ismerkedésre hívnak. Generációs vonulatok felrajzolásának sincs különösebb értelme. Legfeljebb elré- vedhetünk Gianni Borta szecessziós, kaján vidámsága vagy Franz Motschnig dinamizmusa felett, vagy a bajorországi Michaela Schleunung nyugodtabb, mélytónusu lapjait szemlélve ismét felötlik bennünk, hogy a szlovén Gvardjancic mintha a befejezetlenség rapszódiáját Örná elnagyot, félbehagyott, ideges vázlataival. Láthatjuk Pinczehelyi a szpartakiád motívumot építi csökönyösen tovább, a formát színek, á stílusidézetek szökőkútjába ful- lasztva, és érdemes ismerkednünk a Nagykanizsán élő Kot- nyek István nevével, aki a tárgyak jelenlétét valamiféle színeiben visszafogott, mágikus jelenlétté avatja. Más érzésekkel búcsúzunk a tárlatról, ha Vitali expresszív naturalizmusánál, lenyúzott kutyájának baudela- ire-i rózsaszínjénél időzünk utoljára, s más érzésekkel, ha Hirschback kondenzcsikként a felületre futó, színes vonalainál avagy Miroslav Sutej felületeket megkettőző, imaginárius világánál. Végül talán mindegy is, csak szeretetünk és türelmünk legyen elég. Ez a türelem és figyelem szükséges ahhoz a kézfogáshoz is, amelyre ezek a tárlatok szellemi lehetőséget adnak. Nem politikait, illetve politikait annyiban, amennyiben ez a szellemi párbeszéd mindig és mindenkor az erőszak nyelvét helyettesíti. S mint ilyen, önnön létezésével ad példát. B.R. Luca Grippa grafikája (Lombardia, Milánó)
