Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)

1991-10-29 / 296. szám

e uj Dunäntmi napló 1991. október 29., kedd 500 milliárdra becsülik M ekkora a magyar magántőke? Egyre gyakrabban hallunk olyan nagyértékű üzletekről, amelyeket magyar magántőké­sek, illetve magántulajdonosok társaságai kötnek. Többmilliár­dos vagyonok halmozódtak fel magánkézben. Komoly ipari üzemek vannak már magántu­lajdonban. A legismertebbek: Pelrenkó János, a Peko Mű­vek, vagy Pintér József, a Pin­tér Művek tulajdonosa már nem egyszerűen csak egy-egy gyárat, de valójában szerte ágazó csoportos vállalkozáso­kat irányít. Nemrég röppent ♦el a hír, hogy magántulajdo­nosok közel 600 millió forintért megvásárolták az Ybl Bank részvényeinek többségét, és egy szintén magyar magántu­lajdonisi társaság vételi szán­dékot jelentett be az egyik legnagyobb magyar vállalatra, a Videotonra. Még mindig kell az illegalitás? Az, hogy végül is mekkora nagyságrendet képvisel a ma­gántőke a gazdaságban, szin­te megállapíthatatlan. Ez első­sorban a történeti örökség kö­vetkezménye. A pártállam utol­só évtizedeiben már jó lehe­tőségek nyíltak a magánvál­lalkozásokra, ugyanakkor min­dig is bizonyos bizalmatlanság övezte az ilyen kezdeményezé­seket. Arról nem is szólva, hogy az adózási és egyéb sza­bályok erősen visszafogták a magánvállalkozásokat, ponto­sabban arra ösztönözték, hogy rejtett formákban, a fekete- gazdaságban fejlődjön. Ezt az örökséget még ma is követi a magánszektor, amiből az kö­vetkezik, hogy statisztikailag igen nehezen mérhető a tel­jesítmény. A Privatizációs Kutatóintézet Lábadozásunk évei című kiad­ványa kísérletet tett a magán­szféra teljesítményének megál­lapítására. és igen érdekes eredményekre jutott A több­irányú becslések is arra mu­tattak, hogy a magánszektor mór most másfélszer akkora eredményt mutat fel, mint az állami, amelynek mintegy 2009 vállalata évi 100 milliárd fo­rint adózott eredményt tud fel­mutatni. A 12 ezer magáncég, illetve vállalkozó adózott, illet­ve az adózást kikerülő ered­ménye eléri a 150 milliárd fo­rintot. A legfőbb ágazatok, ahol a rejtett jövedelmek kialakulnak: az idegenforgalom, a magán­építőipar, a vendéglátóipar és a kereskedelem. A szakértők szerint az itt keletkező nem hivatalos devizabevétel eléri a hivatalos idegenforgalmi bevé­telek 2—3-szorosót. Ez mintegy 2 milliárd dollár évente. Ezek alapján a mo- gánszektor haszonhányada meg­haladja a bankbetétek kama­tait — ami logikus, hiszen egyébként a bankban tartanák a pénzüket — közel 50 milliárd forintos éves nyereséget jelent Ha bekerül a körforgásba A tapasztalatok szerint a magánépítőiparban, a könnyű­ipari bedolgozók körében, a vendéglátóiparban és a keres­kedelemben egy bejelentett dolgozóra 4—10 be nem jelen­tett dolgozó jut. Abból kiin­dulva, hogy a be nem jelen­tett dolgozók által termelt nyereség legalább akkora, mint a bejelentett dolgozókra jutó, feltételezhetjük, hogy a magánvállalkozások adózott nyereségének 4-10-szerese is lehet a valós nyereség. Ez az adózott nyereséggel együtt kő zel 70 milliárd forint. Ho fi­gyelembe vesszük a 4-5 mi1- liórd dollárra becsült lakossá­gi devizabetéteket, amelyekből mintegy 1,3 milliárd található jelenleg magyar bankokban, hoimadik tényezőként még 30 —35 milliárd forintnyi adómen­tes profittal is számolhatunk. Ezek a tételek összesítve adják ki a magánszektor éves 150 milliárdos nyereségét. Eb­ből következtethetünk a ma­gyar magántőke nagyságára is. Ahhoz, hogy évi 150 milliárd forint kamat keletkezzen a bankban, s mint ahogy ezt már megemlítettük, legalább 500 milliárd forintos betétre van szükség. Tehát a termelői és szolgáltatási szférában működő magyar magántőke értéke megközelíti az 500 milliárd fo­rintot. Ez a magántőkére vonatkozó becslés többirányú következte­tésekre ad lehetőséget az el­következendő években. Egy­részt a magyar magántőke va­lószínűleg sokkal nagyobb részt váMal majd az állami vagyon privatizációjából, mint azt az előzetes becslések jelezték. Másrészt a piacgazdaságnak megfelelő társadalmi struktúra is valószínűleg gyorsabb ütem­ben alakul majd ki. A jogrend­szer változásával, a privatizá­cióban való részvétellel párhu­zamosan valószínűleg felgyor­sul az a folyamat, hogy az eddig rejtett vagyonok és jö­vedelmek jelentős r-Hze át- áramlik a látható g * :aságba. Ez némileg ellensúlyozhatja a költséqvetés adóbevételeinek drasztikus csökkenését, ame­lyet az állami vállalatok tel­jesítményének jelentős csökke­nése okoz. P. P. A kelő nap aranypezelai (I.) Különös tér ez Padovában, Titus Livius és az első európai humanista universitas városá­ban a nyolcvankét híres-neves helyi polgár és diák szobrával. Köztük Báthory Istvánéval. A férfialakok sora a csatorna ovális vonalát követve fonódik koszorúvá, ám az örökkévaló­ság őrszemeinek éberségére most fittyet hány a készülő szombati piac reggeli zsivaja. Az elegáns későromán, gát és reneszánsz ,,palazzo'‘-k látvá­nyát röpködő sátorponyvák, emeletnyi ácsolatok és paravá­nok zavarják — az utókorban néha semmi kegyelet. A város bágyadt, télváró arcát mutatja felénk vörhenyes falaival, ko­pottas méltóságával. Utcák szűk torka, a Via Umberto, majd a Via Róma passzázsai nyelnek el bennünket. Ódon, hűvös, esőverte falak — forró olasz feketekávé a Piazza Ga­ribaldinál. Giotto lapos homlo­A harkányi Bonus Utazási Iro­da, amelynek utasai vagyunk, jugoszláv autóbuszt bérel. Két jugoszláviai sofőr - egy szerb és egy magyar — váltja egy­mást a volánnál útban a cél­pont, a spanyol Costa Brava és Barcelona felé. S noha két kor­mányosunk barátsága a lehető legtermészetesebb módon szo­ros - miért is ne lenne az —, azért óhatatlanul felvetődik a kérdés, milyen érzések környé kezhetik őket manapság, ami­kor annyi értelmetlen öldöklés után vége a békés és büszke dalmát városok nyugalmának is? És persze a kérdés ostoba is némiképp, hiszen ők is leg­feljebb elszenvedői és tanúi az eseményeknek, amelyek Szent­Padovától Barcelonáig A San Antonio templom előtt Padovaban kú, sötét tekintetű Júdásáncik áhítatos, kézzel megfestett csókja az egyhajós, dongabol­tozatos kápolnában, a Capella degli Scrovegniben — a világ talán legszebb, falakra kitere­getett bibliai kifestő könyvében. Nyakat kitekerő, a mennyezetet is végigpásztózó áhítat ide- benn, míg odakint a Piazza Eremitarin kismotorokon iskolá­ba robogó diáklányok, szemük­ben valódi csókok ígéretével. A San Antonio templom. Do­natello híres Gattamelataja és a tér az elmaradhatatlan ga­lambokkal, a gyertyaárusok sát­raival. Majd vissza a buszhoz árkádok mélyéről hívogató ki­rakatok közt, szemérmesen hallgató magyar pénztárcákkal. lászló, Vukovár, Eszék, Zágráb után talán már Dubrovnik óvá­rosát, Mestrovic spliti Kastele- tét vagy a hegyre telepített gyönyörű sibeniki temető béké­jét, Európa közös kincseit — if­júkori csavargásaim első, máig legkedvesebb színhelyeit fenye­getik. Kora délután már Veronában vagyunk. Egy újabb gyors, felü­letes és mégis részegítő korty az egész Európát termékenyítő kultúra forrásaiból. A képzelet még rendszerezni próbálja a Padova és Verona közötti út legmaradandóbb benyomásait, a beruházási kedvet, ahogy a többsávos autósztrádát újab­bakkal egészítik ki; a harmoni­kusan tagolt, többnyire két­szintes falusi épületeket, ame­lyeket szelíd lejtésű, széles ereszű tetőzet fed, a vicenzai elágazás után és másutt is elő­bukkanó jókora kerámia és szobrászműhelyeket, vagy az eróziós talajon, teraszokon ne­velt fugasszőlők sorát. Veronában Júlia házát, az ál­lítólagos Casa di Giuliettát ke­resve néhány útitársammal a hi­dakkal pántolt folyócska, az Adige partjára tévedünk, Nem­csak a szerelmet, de a szere­lem fétisévé vált erkélyt sem könnyű megtalálni. Pedig gyö­nyörű lenne az apró gótikus udvar üresen, a ház háborítat­lanul, hogy meghitt magányt biztosítson az elmélkedésnek a shakespeare-i sorok és töré­keny érzelmeink fölött. Az apró udvar azonban — és természe­tesen — telve turistákkal. Vil­lannak a csodamasinák haza­lopni, megőrizni egy kis illúziót a Nagy Illúzióról, amit Shakes­peare ajándékozott nekünk. Az este, a tengerpart, a hu- szonvalahány fokos viz, San Re­mo már csak egy villanás, ahogyan Winston Churchill, Be­nito Mussolini, Adolf Hitler és Francisco Franco morbid méltó­sággal szalutáló ólomfigurái is egy tengerparti sétányra néző játéküzletben. Vagy a luxus- szállodák és luxusautók sora A nászutas házaspárok közül a férjek egyike a közelmúltban fordított hátat Tengiznek, ahol festőként dolgozott. Nem gyó­gyulni (hacsak egy kicsit lélek­ben nem), hanem látni és ki­kapcsolódni jött el feleségével erre az útra. Eltérően a Tengiz ben élők többségétől, ő ott al koholtilalmat fogadott, tudván, hogy bizonyos illő anyagok a szesszel elegyedve csak annál jobban mérgezik az élő szer vezetet. Most pedig vigyáz egészségünkre, sőt gyógyító a látvány is: a parti lámpák gyöngysorával fölékesitett sze­szélyes hölgy, a viharosan mo rajló éjszakai tenger. Savona, Albenga, San Remo után a francia határ. Alagutak sora. Dél-Franciaországban eső függönyt terít ránk az éjszaka, hajnalban a spanyol föld pi- neákkal telehintett, szárítkozó dombokkal fogad. A határnál, a Hotel Catalunumban pénz­váltóhelyet is találunk, egy né­met márka hozzávetőleg 62 pe­zetát ér most, október közepén az Ibériai félszigeten. Bóka Róbert Lejmolunk? Nap mint nap összetalálko­zom (s mindjárt össze is ve­szek) egy ordenáré turpisság­gal. Ámbár jóllehet, értnél több, mondjuk gazemberség, netán jelzősen az, de hát azért egyértelműen nem mer­ném ilyenné minősíteni, mivel­hogy társadalmi jelenségről van szó. Több, mint minden­napi, inkább tán mindenórai. s ha lehet, még ennél is gya­koribb. A lejmolásról van ugyanis szó. Arról a már-már közgazda sági fogalomról, omely illegá­lis fészket rakott hazánkban, már legális fiókáit kelti, a „'kaparj kurta, neked is jut" elvről. Tudni való, hogy államunk rafinált és e tekintetben még csak inaséveit töltő polgárai 'kétféle (esetleg többféle) kút­főből merítik a jólétükhöz, leginkább tán a megélheté­sükhöz szükséges eszközöket, javakat. Az első kútforrás a fizetésük, jövedelmük, mindaz, az anyagi vagyon és haszon, amelyhez joggal, jogszerűen és munkájuk, fáradozásaik következtében jutnak. A má­sodik kútfő —, amely persze csak a rangsorban az, mert félek: nagyságrendben néha ez az első - a lejm. A hoz­záférhető nemzeti vagyon rómeső hányadának félig- meddig jogos-jogtalan el bi­torlása, megszerzése, eltulaj­donítása. Ugye ismerős a képlet: hát ezt meg honnan vetted? Ezt én kétszer vettem — Így a vá­lasz. Először észre, aztán el! 'Mert akárhol élünk, dolgo­zunk, mindig van a köze­lünkben egy-egy forrás, ami­ből számolatlanul vagy pon Itatlanul számolva buggyan­nak elő dolgok, anyagiak, s melyekhez ilyen vagy olyan rafinériával minden áldozat és rizikó nélkül hozzá lehet jutni. Nem protekció ez, ön­nél lényegesen több. Ez az aranyiborjú fejése, lefejése. És ezek a jelenségek mindenna­posak. Ádáz szemekkel figyel az emberhad, mikor és hová nyúlhat, hogy keze-marko te­le legyen, tele lehessen azzal, ami nem az övé. Amihez egyébként tán minden nehéz­ség nélkül is hozzá tudna jut­ni, de azért tennie, esetleg fi­zetnie kéne. Nem azért teszi persze, vagy nem mindig azért, mert nincs meg hozzá az anyagi ereje, de mert nem tudja elviselni és nem is haj­landó, hogy valamiért adjon is valamit, amihez enél'kül is hozzájuthat. És amihez más is játszva hozzájut! Ugyan­csak áldozat nélkül! Mind­ehhez legfeljebb némi bátor­ság szükségeltetik. Egy WC- papírnyi, egy vilíonykörtényi, egy csaptelepnyi, minősített esetben ennél jóval több. Erősen befolyásolja a dol­gokat az irigység. Meg a tár­sadalmi elosztás egyre igaz­talanabb, a meghirdetett szándék ellenére is fiaskót vallott rendje. Arisztokratizmusunk már nemcsak festett címerekért, öt vagy többágú koronáért ver­seng, de azért a helyért is, amely — úgy véli — közelebb van a tűzhöz, mint a mási­ké. Vagy legalább olyan kö­zel. És ilyen hely mindenütt akad. Miután tűz is van min­denütt, ha heve-lángja társa­dalmi mértékkel mérve nem is azonos. Kis ember a kis tűz körül kucorog, a nagyot meg úgyis odaültetik. Még a tüzet is megrakják helyette. Aztán hordják a javakat. Amelyekre aztán úgy rászokik az ember, hogy már álmában sem tudja, ébren pedig nem is hiszi, hogy ezekhez nem érdemei szerint, nem joggal, csak úgy fal mellett jutott hozzá. De benne szervül a tu­dat, hogy ez neki jár, s mert példája mások előtt sem ma­rad ismeretlen, (hiszen Ö is úgy tanulta el másoktól) kö­vetői is akadnak. Akik első­sorban persze irigyei. Mind­addig, míg maguk legalább akkora koncot nem tudnak maguknak harapni-kaparni, mint amilyen „példaképük­nek” eddig jutott. Ha pedig ügyességük vagy a véletlen folytán nagyobb az adag, az eredmény, moralistává csap­nak fel, s ócska erkölcseik szentté avatásának maguk­rendezte ünnepiségét hirdetik. Mert most már ők azok, akik megszabják az erkölcsi nor­mákat. Sajnálatos, hogy né­ha, legtöbbször az anyagia­kat is. Nekik ennyi jut, eny r.yi megilleti őket, mások ne nyulkóljanak, maradjanak bé­kében, s elégedjenek meg a csak hirdetett, de soha meg nem valósítható puritán egy­formasággal. A jelenség — mint mond­tam — nem mai keletű. Ag­gasztó, hogy .megkövesedett és ott bújik holnapjainkban, sőt holnaputánjainkban is. Egyelőre ki pusztífhatatlan na k, kiirthatatlannak tűnik, s lehet, hogy még csak részleteiben társadalomellenes, de minden­képpen magában hordozza ennek csiráit. És ha leírom, ho olvassuk, ha látjuk és szóvátesszük, va­jon csírátlanítjuk? Bokrétás András Hódolat Botticellinek — utcai festő Veronában A szerző felvételei Virágpiac a Prato della Valién

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents