Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)

1991-10-26 / 293. szám

aj Dunántúli napló 1991. október 26., szombat Ahogy megtörténik egy élet Csorba Győző: A város oldalában ,,E házban szállott Petőfi Sándor ..." — vajon hány há­zon lehet látni efféle táblát szerte az országban, amerre a nyugtalan lelkű költő meg­fordult? Ha valaki Csorba Győző új, visszaemlékezésekből álló könyvét, ,,A város oldalá­ban"-! elolvassa, azt gondol­hatja: mennyivel „egyszerűbb” őt egy valóságos és szellemi Magyarország-térképen megta­lálni. ,,E városban élt és él (mennyire nem csak lakott!), soha el nem hagyta, hűtlen hozzá nem lett Csorba Győző.” Técs ez a város. S noha Csorba nem volt egyáltalán „tüke”, édesapját, aki a vas­útnál dolgozott, szinte bünte­tésként helyezték Pécsre, minél messzebb Pesttől, mára Csorba Győző neve, személyisége, köl­tészete úgy összefonódott Péccsel, mint akár Berzsenyié Niklával vagy Juhász Gyuláé Szegeddel. Mert kevés ilyen példa van irodalmunkban, fő­leg e században. Vannak per­sze, sokan jellegzetes pesti költők-írók, mint volt Karinthy vagy lett Kosztolányi, és ami­lyen manapság Vas István vagy — budaiként — Tandon Dezső, mégis mivel a főváros mindenféle téren egy hatalmas olvasztótégely (és mért pont az irodalom lenne kivétel), e tős-gyökeres figurák már-mái elvesznek a mindenfelől áram ló, más hangon író tömeg sü rűjében. De Csorba Győző, bár vé letlenül lett, akarattal maradi pécsi. „Mentek az írók, a szer­kesztők; volt, aki Pestre került, volt, aki saját elhatározásá­ból vagy kényszerűen kivonult az irodalomból; volt, aki meg halt. Jöttek és mentek az írók szerkesztők, és ebben a jövés­menésben mindig én voltam az, aki maradt." Mert mehe­tett volna. Különböző rendsze­rek emberei szerették volno „fölvinni" Pestre, Csorba azon­ban mindig megsejtette a sza­márlétrán való kapaszkodás iszonyú csapdáit. Miért kéz dett volna ilyesmibe, mikor világéletében cím, rang, ha talom nem érdekelte (egyedül a jezsuita gimnáziumban o színjeleseknek kijáró, ám re­formátusként a mellére nem biggyesztett aranyérem fáj még ma is neki), s azt, ami őt valóban izgatta és éltette, azt Pécsett is megkaphatta. (Az egész könyv során Csorba Győzőnek voltaképp egyetlen panasza, hogy a Faust II. ré­szének fordításához nem ta Iáit a pécsi könyvtárakban elég segédanyagot, irodalmat.) „Cserébe", hogy itt maradt. Csorba nagy ajándékot kapott az élettől: jelen volt, és tevé­kenyen részt vett a XX. szá­zadi pécsi irodalom minden mozzanatában, alakulásában „Ajándék" volt ez minden - igaz, sajnos túl gyakran je­lentkező — keservesség, köte­lező hajbókolás, hozzá nem értőkkel való kényszerű együtt­működés ellenére, hisz akár­hogy is, ez volt a pécsi iroda­lom, amitől Csorba Győző is oly sokat kapott viszont. Szigorúan véve, talán „ön életrajznak" vagy „pályarajz­nak" lehetne nevezni Csőrbe könyvét, de nem akaródzik be­leférni egyik fenti bugyorbe sem, mert több annál. A sze mélyes adatokon, a költő sor sónak alakulásán túl rengeteg izgalmas információt, történe­tet olvashatunk a régi Pécs­ről, a pécsi kulturális életről, azokról az emberekről, akik valaha ugyanúgy csúszkáltak le-föl a város utcáin, mint most mi magunk. Ha valaki igazi pécsinek érzi magát, és ez nem merül ki abban, hogy ha a lakcímét kérdik, Pécset diktálja be, valósággal csalá­di krónikaként tekintheti a könyvet, amelyből megismerhe­ti mindazokat, akiket neki nem volt szerencséje (vagy éppen szerencsétlensége) ismerni, de akikből a mai város, s ezáltal az ő napi élete is valamiképp ered. Legendás alakok, legendás történetek elevenednek meg a könyv lapjain Csorba Győző elbészélésében, aki szemláto­mást nagyon precíz krónikás. „En ezt láttam, ezt tudom" - ezt lehet kiérezni elbeszélésé­ből, és jóleső, hogy nem ma­gyaráz, nem próbálja utólag többé vagy kevesebbé tenni a dolgokat, amik akkor épp „csak" megestek. A könyv formája beszélge­tés (kérdező: Csuhái István, o Jelenkor szerkesztője), aminek vannak előnyei és hátrányai s. Legnagyobb előnye a hite­lesség érzete, amiről az imént volt szó. A másik olyan előny, ami tán nem mindenkinek ada tik meg az olvasók közül. Ha valaki személyesen találkozott már Csorba Győzővel, s hosz- szabb-rövidebb ideig módja volt beszélgetni vele vagy akár csak közönségtalálkozókon hal­lotta előadni, az az olvasó, ahogy olvasni kezdi a szöve­get, mögé hallja a költő hang­ját. ahogy már egy kicsit öre­ges színnel, lassan mesélni kezd — de hogy is lehetne máshogy mesélni! Ami pedig az élőbeszédnek mindig is átka marad, kis fol­tokban ebben a szövegben is jelentkezik. Az elbeszélés so­rán óhatatlanul sorjázó kité­rők, párhuzamos gondolatok nem mindig kanyarodnak visz- sza a fő csapáshoz, netán még tovább burjánzónak, az­tán egyszer csak véget érnek valahol De azt hiszem, ezt egyetlen harmincórás, magnó­ra mondott beszélgetés szer­kesztésekor sem lehet teljesen elkerülni. Számomra minden könyv ak­kor lesz igazán emlékezetes, ha túl azon, hogy „jó", meg­marad bennem legalább egyet­len mondata, úgy, mint leg személyesebb élményem, mint ami rólam szól. Ilyen volt az, mikor Csorba Győző arról me­sél, hogy első római útja után rendszeresen álmodott Rómá­val, aztán, hogy másodszor is ott járt, ez az álom megszűnt, soha sem tért vissza. Mintho a vágyat teljesen kiirtotta vol­na a megtörténés. Ugyanígy jártam én is egy másik nem kevésbé álom-várossal. „A város oldalában" próza, hisz - Moliére óta tudjuk - a beszélgetés is próza. De Csorba Győző fenti két mon­datában ott rejtőzik a költé­szet. Ö azt mondja, minden­nap akarattal kell verset írni. És íme, a költő, aki véletlenül verset ir. Méhes Károly Gruppé 77 a Pécsi Galériában Kalandozások kora Kurt Stadler: Cím nélkül alkotása Pécsett, a Galériában, a Szé­chenyi téren A gondolatnak épp annyi szüksége van az önfegyelemre mint a szabadságra. Ez a té­tel hangozzék ugyan egy kissé banálison és akadémikuson, c ma képzőművészeti gondolko dósára is igaz kell, hogy le­gyen. Az osztrák művészcso­port, a Gruppe 77 Pécsi Galériában látható munkái közt tallózva feltűnő, hogy egymás­tól mennyire eltérő, más és más utat járó alkotó közös ki állításáról van szó, s mi több. „művészegyesülésről". Másfelől pedig egészen nyilvánvaló hogy a tizennégy éve rendsze­resen együtt is bemutatkozó csoportnak igen erős önazo- nossógtudata van, s ennek a2 önazonosságtudatnak a kiala kulása és megléte a művek alapján csak a szabadság fel­tétlen tiszteletével, az ösztö nős kísérletező-önkifejező erő jelenlétével magyarázható. Kitágítani a képzőművészet szemhatárát, kutatni az egy­másra rétegződő jelek, jelépít­mények új, a képzőművészet határait is feszegető önkifeje­zési lehetőségeit - program­nak ez is bőségesen elég, sőt nagyszabású. Ám, hogy a gon­dolatnak mégis ilyen eleven, sokszínű kalandját, az önkife­jezésnek ilyen sokféle módo­zatát találhatjuk meg egy avantgárd csoporton belül, azt a jóleső gyanút kelti a szem­lélőben, hogy magától értető­dően nyitottak - szubjektív, em - béri korlátáikkal együtt is - a másik művészetének befogadá­sára, sőt inspiráló erőt merí­tenek abból. Ösztönzést és megerősítést a kreativitás alap­Barátomnak is nevezhetem Talán, ha egyszer kezébe ke­rül ez az írás, sem tagadja meg tőlem ezt a megszólítást. Disszidens, külföldre szakadt hazánkfia — járt ki a titulus» korábban mindenkinek, akit valamiért nyugatra vetett a sors. Aligha megbocsáthatóan mosta, maszatolta egybe ez a kifejezés a harmincas évek „Amerikába kitántorgott ez­reit", az ötvenhatosokat, a ké­sőbbi szerencsevágyókat, vagy éppen a második világháborús események centrifugális ereje által a világban szerteszórta- kat. Barátom az utóbbiak közé tartozik. Már közel a nyolc­vanhoz, emberöltőnyi, közel négy évtizedes amerikai múlt­tal a háta mögött is pécsi és magyar. Még mindig és ren­dületlenül. A gyermekkor soha nem felejthető emlékei, a i egyre fogyatkozó pajtások őszinte ölelése, meg a Mecsek lankái számára mindennél töb­bet jelentenek. Többet, vagy feltételében - a belső felsza- badultságban. Ezért azután számomra a nyelvészettel, a szöveggel, tex­tilmunkákkal és festészettel egyaránt foglalkozó Fria Elfen „Hold — Csomó" című instal­lációja egy kicsit a kiállítás jelképét jelenti. A gondolatok és álmok egymást tükröző és egymáson elmozduló játékát, a kötés és oldás egymást átható dinamikáját versben is értel­mezi: „kerek felületek / me­lyek az egymással találkozó egymást keresztező / egymásra rátelepedő és egymástól újra elváló / vonalak / árnyait és nyomait / veszik fel és tükrö­zik vissza." A sokszínűség ter­mészetes módon jelent sokmű- fajúságot is a minimal art’ modorában mágikus fonal­konstrukciókat író Peter la- nachtól a meditációs objek- teket és grafikákat készítő Dietmar Kiffmannig, Alois Neu­hold színes, verbális „rokokó" humorától Emma Fabian klasz- szikus szépségű kerámiaművé- szetéig. Nem is lehet célom valamiféle „rendszerező kriti­kát" írni, ám nem hagyható szó nélkül, hogy Gerhard Lo- jen „Monet"-hoz címzett szür­ke felületeinek fluoreszkálása, a fény mélyben meghúzódó já­téka ezen a néhány kettős­képen is varázslatosan meg­ragadó, ahogy Klaus Reisin- ger is bepillantást enged kü­tán mást, mint az ohiói ta­vak, meg a végtelenbe vesző sztrádák, az ottani kiegyensú­lyozott életvitelt és jólétet meg testesítő családi ház, meg o férjnek, feleségnek külön-kü- lön is kijáró kocsi, vagy ép­pen o bevásárlóközpontokat, lakásokat és templomokat egy­aránt „hűsítő berendezés’ (ahogy ő nevezi a légkondí cionálást), melynek hiánya ide haza valóságos értetlenséggel töltötte el legutóbb, ahogyan olvasom, nemrég kézhez ka­pott levelében. „Otthon néha már azt hittem, megégek a forróságtól, nem is tudom megérteni, hogy bírja ezt ki a szegény magyarság?" - olva­som a valóban meleg nyári napokat visszaidéző sorokat. Ez lenne a legnagyobb ba junk, sóhajtok fel, jól tudva, mit most már — tucatnyi lá­togatás birtokában ő is tud -, hogy ez korántsincs így. Ám ezt jobban kifejezi az ő tör ténete, mintha én bölcselked­lönös, a színkonvencióknak ha dat üzenő laboratóriumára az „Eay nyom vége” cimű, finom árr'inésekkel operáló sorozatá­val, és a Fehringben élő Ste­fan Maitz is meggyőző bizo nyitékát adja erőteljes, ex­presszív korolista hajlandósá­gának. A „hetvenesek" a „Stájer ősz" évenként megrendezett seregszemléjén jelentkeztek cső portosan először - s jelentkez­nek azóta is rendszeresen Gernot Pock humorát vagy Erika Lojen térteremtő gondo­latiságát tekintve is elhihető nogy nagyban hozzájárultak o művészettörténészek által em­legetett „grazi köd", a Dunst­glocke elfújásához. w Az üvegművészet önérvénye­sítését tekintve is törékeny, s mitöbb, eléggé drága műfaj. Persze, ez a drágaság csak viszonylagos, hazai pénztár­cánkhoz mért, s még ott sem perdöntő mérték -, minden­esetre mintha valami éledő­ben lenne e műfajon belül ha­zai tájakon is. A Magyaror­szági övegtervező Iparművé­szek és Mesterek Pécsi Nem­zetközi Baráti Találkozóját, s az üvegkiállításokat is szerve­ző Jegenyés János nem csak Pécsett, a Kisgalériában állit ki ezekben a napokban,- ha­nem október 30-ig Budapes­ten, az Árkád Galériára ke­nék el róla. Szóval, ő azok közé tartozott, akik - élve a liberalizálódó viszonyok nyúj­totta lehetőségekkel - az el­múlt másfél évtizedben már szinte évente látogattak haza. ahogyan ő maga mindig is nevezte szülőföldjét. Róla szó­lok, akit — műszaki-technikai szakember létére és ellenére- versre ihletett a honvágy róla, aki szívszorongató sorok­ban emlékezett évtizedeken át az itt töltött gyermekkorra, aki szinte minden alkalommal me­séli büszkén a történetet az ohiói magyarok március 15-i ünnepségéről, ahol mindig c mondja el a Talpra, magyar-t Igen, nem a Nemzeti dal-t, hanem ennek valódi nemzet­szimbólumot kifejező és moz gosító erejű sorával megneve­zett örökbecsű költeményt. Barátom 1991 nyarán ismét otthon járt, több mint hónap­nyi időt töltve az óhazában Szegény embert ág is húzze- mondja a szólás, és nem resztéit, volt Fényes Adolf te­remben is látható néhány mun­kája a Magyar Képző- és~ Iparművészek üveg szakosztá­lyának tárlatán. Jegenyést azonban nem is a műfajért tett kényszerű fára­dozása, hanem mindenekelőtt művészete jellemzi. A feleség­gel, a keramikusművész J Móker Zsuzsával közös kiállítás győzi meg o nézőt mindkettő­jük teremtő, dolgos hétköz­napjairól, hiszen tehetségükről, mesterségbeli tudásukról már rég meggyőződhetett a „szak­ma" és a nagyközönség is. S jó bebarangolni ezt a kiállítást a Pécsi Kisgalériában, s föl­idézni magunkban újra és új ra, megerősítendő magunkban is, hogy milyen lírai lehetősé­gek rejlenek a homokfúvott üvegben vagy a „leveles" tá­lakban, milyen finoman észté tikus a Jusztina nevű háztar­tási edény, és rajzos a nemes­szürke porcelánba dermedő le­véllenyomat, amelynek termé­szetesen a negatívját és a po zitív formáját is láthatjuk. Mindez persze csak kóstoló lehet munkásságukból. A Fi- czek Ferenc emlékének szén telt, delta- és keresztformából - Jegenyés kedvelt motívumai­ból — komponált mementó az egyszerűség mellett az üveg kifejezőerejéről is sokat elárul. Bóka Róbert véletlenül. Szóval a legutóbb' — éppen a tizenharmadik - látogatása, babonák ide, ba­bonák oda, nem éppen jól si­került. A repülés alatt szőrén- szálán tűnt el az ajándékokat tartalmazó két koffer, mely veszteség már csak azért is aligha pótolható tartalmú volt, mert a barátoknak, pajtások­nak, ismerősöknek szánt apró figyelmességek itthon már sem­mivel sem helyettesíthetők, folytatódott az eleddig nem :apasztalt hangulati feszültsé­gek, kishitűségek és bizonyta- anságok, meg permanens vi­ták feletti értetlenséggel. Szó­val, mindannak az ő számáro tán érthetetlen megismerésé­vel. amit idehaza — tudós műszóval — perspektívaválság­nak is neveznek. Az „élményekre" végül is Budapest tette fel a koronát, pontosabban a Váczi utca, melynek forgatagában lába kélt még annak is, ami az- idáig Amerikához „kötötte". A sétálóutca forgatagában ga­rázdálkodó zsebes profi mű­ködésének eredményeként va lahogyan — utcán, üzletben Móker Zsuzsa kerámiái a Pécsi Kisgalériában Läufer László felvételei Levél Amerikából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents