Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-26 / 293. szám
1991. október 26., szombat aj Dunántúli napló 9 Sarosi Istuan ■ . .1—-— i Kezdet es... Már a negyedik órája ült a könyvtárban. Az idő múlását o testében érezte, a végtagjaiban, a gyomrában, de legfőképpen a mellében, mélyen valahol, feszültség, türelmetlenség, meg-nem-fogalmazható izgalom, menni, futni vágyás formájában. Képtelen volt egyhuzamban sokáig ülni. Amig mások, a „normálisak”, ahogy ő nevezte, a vizsgák verejtékfakasztó izgalma miatt rettegtek, addig ő az asztalhoz, a szék- nez, az életfogytiglannak-tűnc könyvhöz kötöttség miatt. Az első óra mindig elment valahogy, az anyag is érdekelte még, a másodikban jelentkeztek a lábai, egyszerűen észrevette, hogy vannak, kinyújtotta az egyiket, felhúzta a másikat, hátradőlt, keresztbe tette őket, aztán a gyomra szólalt meg, nem az éhség markolásával, hanem valami furcsa, üres, émelygéssel kevert nyomással. Gondolatai mind többször kalandoztak el, újra és újra körbenézett, tekintete követte a távozókat és az újonnan érkezőket, szinte minden oldal után újraszámolta, mennyi is van még vissza a napi adagból . . . S a negyedik óra volt a leg- ■osszabb. Ez. Tudta, kiválóan ismerte a tüneteket, a legszívesebben lesöpörte volna a könyveket és jegyzeteket, lement volna az udvarra, az utcára, okárhová, csak innen el.- Hány óra? Zebu ránézett, arcán tompán világolt a buta értetlenség, lecsúszott szemüvege fölött úgy pislogott oldalra, mint a régi gyermekrajzfilmek öreg foltozó vargája. - Hogy? — Rohadt bonyolult voltam. . . hány óra?- Hány óra? — Hülye! — Tizenegy . . . tizenegy múlott. Mindjárt negyed . . .- Pszszszszszt! Dühösen nézett a teremfelügyelő felé, bosszantotta a haragos szem, megrovó tekintet, bcfrom!, morogta félhangosan, de már nem is tudta, hogy a /énlányt vagy Zebut illette ezzel az alig-dicsérő baráti titulussal. Újra összeszámolta a hátralevő oldalakat, százhet- venegy, ez nem igaz, ez rengeteg, képtelenség, bár ennek már a felénél tart, akkor csak százhetven és fél, ez azt jelenti, hogy óránként. . . Olyan volt, mint minden egyetemista. Túl volt az előző vizsgán, a következőig tizenegy nap, ez naponta nyolszázhar- minc osztva tízzel, mert egyet kell hagyni az ismétlésre is, aztán az első nap valahogy nem jött össze, az éjszakai bulizás után későn ébredt, meg hát áruházban, ki tudja - lábo kelt a kis kézitáskának, az ohiói barátoknak szánt szuvenírek fedezetéül szolgáló utolsó néhány száz dollárral és a féltve őrzött címlistával. A kis könyvecskével, mely a szinte fél világot átfogó levelezés kicsiny hálózati központjaként funkcionált. És egy életút - soha többé nem rekonstruálható — történelmi dokumentu mának is tekinthető. Tiszta Amerika! - mondhattuk volna egykor, a ma már kihalófélben lévő divatos szlogent. De hát a megállapítás már nem lenne igaz. Tiszta Magyarország — fogalmazhatunk már lassan a meghök- kentőbbnél meghökkentőbb hazai bűnügyi történetek hallatán. Nem csoda hát a barátomtól érkezett legutóbbi hír sem, miszerint a tizenhárma dik út tán a legutolsónak fog bizonyulni. Mert bár a barátok és rokonok továbbra is „a szeretett szülőhazában” vannak, akikkel - szavai szerint „bárcsak mindig együtt lehetnénk a még hátralévő életünkben, amely nem olyan hosszú már”, de ,,a kellemetlenségek utólag rájött, hogy egy nap pihenő igazán kijár neki is, nyolcszázharminc osztva kilenccel, ekkor már elkezdte, a bevezető azonban rendkívül hosz- szú és unalmas volt, délben o tételsorért kellett mennie, másnap este meccs volt, kupaszerda, magyaron is, jugón is, s mire a jó és szorgalmas ember legyőzte benne a lustát és rosszat, s a könyv mellé kényszerítette, már ... te Úristen . . . ha ezt a napot is teljesnek veszi, három nap, csak három . . . az ismétlés fölösleges, úgyis friss az egész, ez azt jelenti, pontosan . . . több mint. . . mennyi??? . . . több mint. . . kettőszáz . . . „A múlt századbeli szcientiz- mus és klasszikus pozitivizmus - századunk elején már érzékelhető módon — kiváltotta a maga reakcióját, ami mind a filozófia, mind az egyes szaktudományok területén hatásosan jelentkeztek. A visszahatást új filozófiai irányzatok megjelenése jelzi, mint az új romanti- cizmus, neoidealizmus, spiritualizmus . . .” Nem vette észre, mikor ült le vele szemben a lány, de egyszer csak ott volt. Még sosem látta, sem a felette levő, sem az utána következő évfolyamokon, pedig egy ilyen lányt biztos, hogy észre vett volna, jobbra pillantott, Zebu felé, határozottan úgy érezte, hogy zavarja a foltozó varga jelenléte, s már tudta, hogy az előbb rá mondta azt, hogy barom, ugyan ki másra, mint erre a pöttyös dakszlira, nem is barom, ultrabarom, a kémiatanárának, a gi- miben, annak volt a szavajárá- sa ez . . . Óvatosan eltolta magától a könyvet, kinyújtotta a lábát, hátradőlt, lezserebben helyezkedett el, egy látótérbe hozva a lányt és a könyvét, a fejét nem is kellett mozdítania, elég volt a tekintetét feljebb emelni sgy picivel, alig észrevehetően, szemének akkomodáciáját pedig a fiziológia reflex-műveletei irányították . . . A lány megérezte, hogy figyeli, felpillantott, mire fölényes könnyedséggel átnézett rajta, mintha csak egy rutin körbenézési akciót kapott volna el, lapozott kettőt, s valahol középen folytatta: „...megismerésünk elsődleges, originális tárgya énünk és a világ viszonyának megtapasztalása. Az én-világom észlelése egyszerűen és közvetlenül . . .”, semmit sem értett, főleg az összefüggést hiányolta a korábban olvasottak és ezek között, tényleg barom ez a Zebu, nem is beszélve arról, hogy nem érzi, milyen fölösleges a jelenléte. teljesen elvették a kedvem — folytatódik a levél —, attól, hogy még egyszer Magyarországra jöjjek". S végezetül ar ról, hogy beigazolódtak az előzetes figyelmeztetések: „vigyázz, ma egy más Magyar országon vagy, mert naponta számtalan bűnözés folyik Budapesten". Valóban más ez a Magyar ország? Bizonyára igen. És sajnos, a köz rendje és biztonsága is más. Meg az ország hangulata is: a tavalyi, tavaly előtti eufória helyébe - tán nem ok nélkül — a közöny, a bizalmatlanság, a széthúzás meg az apátia lépett. Amit, úgy tűnik, már o hazalátogatók is érzékelnek. A személyes kellemetlenségek és a rosszízű hangulatok köny- nyen elvezethetnek — mint barátom története is mutatja - a döntéshez: többet nem utazni haza, nem találkozni az otthoniakkal, elvetni a végleges hazatérés, a letelepedés gondolatát is . . . Fájdalmas, ám talán mégsem végleges az elhatározás Oldódását tán nem csak a honvágy óhazához húzó-szoríés hiába figyelte, szugerálta c lányt, nem nézett fel többet Már végzett volna vagy előkészítős? Valamelyik intézetben dolgozik? Vagy kintről valahonnan? Gyűrű nincs az ujján, oz köves, azt tisztán látta az előbb, persze, az se számit, m számít ma egyáltalán, tapintatlan ló ez a Zebu, egyébként ha a mai napot déltől számítja, az kerek két és fél nap . Nem talált üres lapot, még csak egy fecnit sem. Fojtott haragot érzett, mikor észrevette a dakszli előtt tornyo suló füzeteket, s a jegyzetelésre váró félig üres tömböt Ez most, ebben a szituban alma, gondolta, s benyúlt o bal zsebébe. Aztán a jobba ahonnan patyolattiszta papír- zsebkendőt halászott elő ölébe billentette a könyvet, kisimította azt az egy-kél gyűrődést, majd kínos gonddal ügyelve minden betűjére vigyázva, hogy a toll hegye fel ne sértse a finom papírt: írni kezdett: „Vigyázz, egy légy ül Veled szemben! És rászáll a kezedre, meg a hajadra!" — felpillantott a lányra, majd fejét hátrébb szegve ellenőrizte a mű kül - alakját, olvashatóságát, újrac lányra nézett, még egyet si mított a gyűrt sarkon, s miközben jobbra fordulva Zebut fixálta, bal kezének határozott mozdulatával a lány elé tolta a levelet. A lánynak o pillája se rezzent, de a fiú érezte a reagálását. Mintha mi sem történt volna, visszafelé lapozott a könyvben, megkereste és megtalálta a tó-tapasztó ereje segítheti elő, hanem a hazai viszonyok remélhető változásai is. A még mindig egymásnak feszülő indulatok okozta ricsaj elcsendesülése, a veszekedős demokrácia időnkénti vadhajtásainak meg zajos fenyege- tődzéseinek perlekedéssé hal kulása, meg a „szociális háló' szorgosabb és eredményesebb toldozgatása-foltozgató sa. Barátomat pedig, és a hozzá hasonlókat változatlanul várni fogja az óhaza. Ö már csak hozzátartozik a nyári hó napok hazai melegéhez, meg e politikamentes, lelkeket nyug tató hetek békés hétköznapjaihoz. Mesélőkedvével, emlékeivel, ajándékaival, élményeivel együtt. És akkor jövőre ilyentájt ismét levél érkezhet Amerikából, a nyári pécsi meg pesti emlékekről, és arról, hogy mint korábban. elkezdődöd már a készülődés a jövő évi útra. Haza, otthonnézőbe, meri legutóbb kiderült, hogy más ez az ország. Jó lenne olvasni . . Szirtes Gábor korábban félbehagyott mondatot, erőltetett önfegyelemmel folytatni próbálta a magolást. Pedig eleve tudta, hogy úgyse fog menni, szeme a sorokra tapadt, de minden idegszálával a lányra koncentrált. Az nem mozdult, még csak halvány jellel sem válaszolt. Sőt, egy árnyalattal hátrébb húzódott. A fiú most felemelt fejjel, nyíltan figyelte, jogának érezte azután, amit tett, hiszen ő már „nyitott”, a lány reakcióját megalázónak érezte, sértőnek. — Ha belehúzok az izmusokba, úgy kimosnak, mini macskát szüretkor! — Zebu arca olyan diadalittasan ragyogott saját rögtönzött szóvirág-hülyeségétől, hogy majdnem megsájnálta. — Tudod, mit? Akikor ne húzz bele! — Nem igaz, hogy te nem kevered! » — De igaz! — Ezeket nem lehet be- seggelni! — Nekem még nincs mit keverni . . . Szinte egyszerre néztek előre, s vették észre a vénlány kopogtatásra emelt ceruzáját.. . Mikor újra felemelte a tekintetét, már ott volt. Előtte, alig húsz centire a könyvétől. A papír simábbnak űnt, mint mikor ő áttolta, a betűk rajta fegyelmezetten kerekek: „Én pedig légycsapó!" A lány ugyanolyan távolságtartással ült, mint előtte, szája keskenyebbnek, még el- utasítóbbnak látszott. Nem mozdult, erre nem tudott mit válaszolni. Többször ;s elolvasta, próbálta hergelni magát, ami nem sikerült, a ány riposztja ellenére kárpótlást jelentett az, hogy mégiscsak válaszolt, s miközben újra olvasni kezdett, megjelent képzetében a vizsgabizottság, ketten lesznek vagy hárman, egyik rondább és undorítóbb mint a másik, a prof nincs itthon, úgy hallotta, ilyenkor rosszabb, ilyenkor különösen ügyelnek a szigorúság látszatára, hogy rohadna meg valamennyi .........aztán hirtelen e lhatározással leírta, ami az eszébe jutott: „Te csinálod ma este a vacsorát vagy én? Ha én, akkor hidegtá'at javasolok, de krumplit is főzhetek.” A lány először meglepődött, szemöldökének rándulása je- ezte ezt, szemének vízszintes úszása elárulta, hogy többször Is átolvassa a sorokat, aztán leheletfinom mosoly suhant végig az arcán, majd vonásai megkeményedtek, s mivel ezen az oldalon már nem volt több hely, megfordította és írni kezdett. A fiú visszahúzta a lábát, előredőlt, leplezett örömmel, de feszült izgalommal várta a választ. Tudta, bármennyire is vigyázott az ártatlanság látszatára, arcátlan volt és pimasz. Erre azért mégse számított: „Téged o pszichiátria kezel vagy a mentálhigénie ambulanciája?" Fújt egyet, hangosan, hogy a lány is hallja, s dühösen eltolta magától a papírt. Zebu, akinek mind ez ideig semmi sem tűnt fel, azt hitte, felé tolja, olvasás közben, automatikus mozdulattal nyúlt érte. — Menj a francba! — Mi bajod? Az hittem . . . — Kuss! — és visszahúzta mageb efé. Arcán érezte Zebu semmit-sem-értő tekintetét, hogy kiutat mutasson lelkének kútmély káoszából, előre, az öreg spinére mutatott... A lány felkönyökölt az asztalra, a könyve mellé, tenyerébe fektette homlokát, de kezének ernyő-takarása ellenére is látta a száját és o mosolyát. Beképzelt,, hülye tyúk! Azonnal írni kezdett: „Ha olyan nagyon okos vagy, hogy tudod, hogy káreset vagyok, miért nem tudod, hogy kell velem beszélni?!” A lány visszafordította a papírt az első oldalra és felnézett. A fiú nem állta sokáig, lehajtotta a fejét, aztán a sorokat meddőn űző szemének látterébe felülről becsúszott az újabb levél: „Nem akartalak megbántani!" Rögtön válaszolt: „Ki vagy?" „Miért érdekes?" „Csak!" „Nem szeretem a főtt krumplit!" Újra egymásra néztek, aztán mindketten Zebura, aki tőle szokatlanul gyors kapcsolással leplezte le titkos üzelmüket. A lány elpirult, o fiú éles szi szeg éssel támadott: — Mit akarsz?! — aztán maga is meglepődött a hirtelen váltáson. — Ti nem imseritek egymást?- — Zebu az ütődöt- tek naiv tátogásával rázta meg a fejét, egy pillanatra o csoroszlya felé pillantott,-majd alig hallhatóan lehelte: — Még nem . . . — A feleségem! Rettenetesen élvezte a hatást, Zebu a lány felé biccentett, szája nem egyszerűen nyitva, hanem a szó legszorosabb értelmében tátva maradt. Amikor Zebu ponty- tátogása végre a hallható hangok tartományáig erősödött, agya még nem tért magához a kiütés-erejű információtól : — Én . . . én nem is . . . én még ... — boldog zaklatottsággal nyelt kettőt, folytatni akarta, de eszébe jutott a fegyőrnő, maga elé kapta c jegyzettömböt, felcsapta c végefelé, ahol már biztosan üres lapok voltak, és izgatott kapkodással firkantott valamit, s ahogy az ifjú pártól látta, óvatos mozdulattal feléjük tolta: „Gratulálok!" A fiú elolvasta, majd o lány felé fordította, aki fél szeg mosollyal bólintott Zebu felé. Átlósan hagyta maga előtl a füzetet, s úgy írt rá, hogy sora keresztezte Zebu anti- gót-küllemű lerendezését: „Akkor tapintatoddal igazán tehetné! egy hulla-nagy. szívességet: menj a fenébe!" - Zebu felé lökte az üzenetet, majd ugyanazzal a lendülettel közelebb húzta a papírzsebkendőt, és közvetlenül o lány sorai alá, az oldal aljára préselte: „Hol voltál eddig?" „Itt vagyok!"- Szia! Sziasztok . . . — Zebu úgy nézett ki hóna alatt c könyvvel és a rakás jegyzettel, mintha egy kövér -lázmé- rőt szorongatna. Aztán egy pillanatra még, visszafordult. - Állati klassz! Baromi jók vagytok! A lány tiszta oldal után lapozott: „Mit írtál neki?" „Megkértem, hogy legyen o gyermekünk keresztapja!" „Te tényleg bolond vagy?" „Tényleg!" „A nevemet sem tudod!" „Fontos?" „Szín?" „Kék!” „Évszak?" „Nyár!" „Zene?" „Mahler! És ma nem akarok korán lefeküdni . . .” Betelt minden oldal. A lány játékos tanácstalansággal fordította jobbra, balra, majd huncut csakazértis-mosollyal az oldal széfére szorította apró betűkkel: „Mennem kell!" A fiú agyán kompjuter gyorsaságával villant át az újabb matematikai művelet, marad két napja, meg hát, ugye, akkor ott vannak még az éjszakák is, aztán a lány nyomán, a margó szélére írva, természetes könnyedséggel válaszolt: „Mehetünk!" „Egyedül szeretnék.” „Holnap?" „Ahogy ma . . ." „Mikor?" „Ahogy ma!” Nem jött el. Bálint Endre: Hal, 1948 (a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből) Gábor Jenő: Villa a Tettyén, 1922 (a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből)
