Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-24 / 291. szám
a aj Dunántúlt napló 1991. október 24., csütörtök Ez sem volt a borítékban Zeng az ország a most már nem csupán ígéret fűtésszámláktól. Nem is véletlenül! Hiszen ez a mostani emelés szinte o végsőkig zsigereli ki a kispénzű fogyasztókat, s akkoi hol vagyunk még a beígért e szezonbeli újabb emeléstől. Az emberek tiltakoznak szerte a hazában, mintegy kifejezéseként annak, hogy az effajta dolgok sokkal jobban izgatják őket, mint amik tömegigényként hangzanak el a parlament neogótikus falai között kifelé kacsintgatva, hogy lám- csak, amit a nép követel, azt teljesítik is. Valóban azt teljesítik? Vagy nem is tudják, hogy valójában tisztességes megélhetést követel - dehogy követel, csak az után áhítozik - a nép. De még az áhítás is hiábavaló. Fizetünk bizony, mint a katonatiszt. Újólag! Mert voltaképpen valamikor- évtizedekig és folyamatosan- fizettük ezt is. A fűtést, a villanyt, a vizet, a lakbért, a közlekedést, az egészségügyi ellátást, az oktatást, és minden mást, amire ma oly köny- nyedén mondják, hogy olcsón, szinte ingyen jutottunk hozzá az állampárti paternalizmús által. Vagyis az állam támogatta mindeme szolgáltatásokat. De miből? Gondolom, sokan emlékeznek még a „béren kívüli juttatások", vagy az „ami nincs a borítékban" jelmondatokra. Jelesül: évtizedeken át azért kaptunk „etióp színvonalú" bért, mert — úgymond — számoljuk csak hozzá a kapott bérhez mindazon társadalmi juttatások értékét, amit a támogatások által biztosít az állam, és máris egészen más a dolgok optikája. Csak most látjuk, mily rútul becsaptak bennünket. A születő piacgazdaság egyik sokat hangoztatott racionális érve, hogy mindent a maga árán kell megfizetni, mert ezután nem lehet már számítani az állami jótékonykodásra. S ennek a feM eg emlékezés Október 6. napja másfél évszázada gyásznap a magyar nép életében. Az 1848—49-es szabadságharc leverése után ezen a napon végezték ki Aradon a magyar honvédség tizenhárom főtisztjét és Budapesten Batthyány Lajost, a magyar kormány elnökét. E szó morú napra emlékeztünk Kisszkókóban, az egyik nyugdíjas szobrósztársunk által létesített emlékműnél, mint a Pécsi Nyugdíjas Egyesület természet- járó tagjai. Köves Imre tag- társunk mondott ünnepi megemlékezést, majd megkoszorúztuk az emlékművet. Billeg József MEGHÍVÓ! Értesítjük a Vasutasok Szak- szervezete pécsi nyugdíjas alapszervezethez-egyesület- hez tartozó tagságot, hogy 1991. október 30-án 15.30-kor a vasutas üzemi konyha ebédlőjében beszámoló taggyűlést tartunk. A vezetőség Több mint kétszázan vettek részt a Möbiusz Húsipari Vállalat gazdasági és szakszervezeti vezetése által rendezett nyugdíjastalálkozón, amit már évek óta az Eszék étteremben tartanak. Ide hívták és hozták a vállalat mágocsi üzemének egykori dolgozóit is. A találkozóhoz kötődően, de pár nappal korábban, anyagi támogatásban részesítettek több mint kétszáz vállalati nyugdíjast. így ünnepelünk Október 1 -je, az Idősek világnapja adta az ötletet, hogy a Tímár utcai szociális otthonban élőknek egy nagyobb rendezvénysorozatot szervezzünk, mely egybeesett az izraeliták zarándokünnepével, a sátras ünneppel. Október 1-jén az ünnepi ebéd és terítés hangulatát a mindennapoktól eltérő felszolgálás fokozta. Bálint Balázs és Badak Éva, a Zsolnay Vilmos Kereskedelmi és Vendéglátó Szakmunkásképző Iskola tanulói elegánsan, ügyesen tálalták az ebédet. A megnyitó ünnepségen Ligeti Andorné igazgató köszöntötte a ház lakóit, majd zenés irodalmi összeállítás következett az öregségről. A Mátyás Király Utcai Ének- Zenei Általános Iskola kórusa Kunváriné Okos Ilona vezetésével igen színvonalas műsorral mutatkozott be otthonunkban, amely nagyon tetszett lakóinknak. E nap záróprogramja rock and roll-táncbemu- tató volt. Eötvös Viktória és Söjtöri Gábor, majd az eger- ági általános iskola tanulói, Kun Zsófia és Török Tamás látványos táncbemutatója jelentett kellemes élményt az időseknek. A rendezvénysorozat tovább folytatódik, és többek között a következő programok részesei lehetnek még az idősek: Lelki egészségünk védelméről Balog Istvánné tanárnő beszélget a lakókkal. A sportnapon a lakók és a dolgozók játékos ügyességi, asztaliteke-versenyére kerül sor. Kutas László és Villám Irén előadóművészek műsora „Egészséges élet, derűs öregség” címmel ételbemutatóval egybekötött játékos vetélkedő. Eötvös Miklósáé foglalkoztatásvezető nővér A 77 éves úszó idén is kitett magáért Kovács György tovább versenyez Kulcscsonttörés után, sikerek sorozatban Kovács György, pécsi szenior úszó sikereiről mór szó mos alkalommal tudósítottunk lapunkban. Az idén úgy tűnt, hogy ennek a sorozatnak egyszer s mindenkorra vége szakad. A 77 éves sportembert azonban a szezon elején történt kulcscsonttörése sem akadályozta meg abban, hogy tovább szaporítsa a mintegy 200 darabból álló éremgyűjteményét. Március elején az olasz- országi Firenzében megrendezett szenior úszóviadalon rögtön három arannyal nyitott, ami nem kis eredmény volt, hisz’ a versenyen 45 ország csaknem 1000 úszóval képviseltette magát. Az éremgyűjtő remények ezt követően szakadtak meg egy időre, március végén ugyanis egy szerencsétlen esés következtében Gyuri bácsi bal váltónak kulcscsontja eltörött. Az úszókat, úgy látszik, könnyebben éri baj a szárazföldön, mint a vízben . . . Szomorúan vehette hót tudó másul, hogy a meghívások ellenére le. kellett mondania a soron következő római és trentói versenyt, sőt még azzal a gondolattal is megbarátkozott, hogy életében először (!) kórházba kerülhet.- Égy kalodaszerű, merevített ,,nyavalyát" viseltek azokban a napokban — emlékezett néhány nappal ezelőtti beszélgetésünkkor. — Ám, mert úgy nézett ki, hogy rosszul forrt össze a csont, lelvetették a műtét lehetőségét is. Fogtam a pizsamát, a fogkefét, valamint néhány más személyes holmimat és elindultam a klinikára. Végül is a műtét elmaradt (az orvos veszélyesnek találta volna a 77 éves korban történő altatást), és Gyuri bácsi fogkeféstül, mindenestül haza indulhatott. A kezelőorvos pedig rövidesen csúcsként értékelhette azt a gyors gyógyulást, ami ezután következett. Kovács György ugyanis a májusi (!) bajai nemzetközi versenyen mór rajtkőre állt és két újabb arannyal, valamint egy bronzzal szaporította gyűjteményét. Ezt követően jöhettek a sikerek zsinórban. Az ausztriai Hallban, augusztusban például aranyat szerzett hátúszásban, bronzot a gyorson, a gyulai országos bajnokságon pedig (ahol éppen huszadszor szerepelt) három bajnoki cím lett kitartásának jutalma. Gyuri bácsi szurkolói, valamint egyesületének (Pécsi TASI) vezetői megnyugodhattak hát, a nyugdíjastársak pedig az ő példáján láthatják, hogy az idős kor és a sporttevékenység nem zárják ki egymást. Csak néha fordul meg Kovács György fejében, hogy abba kellene hagynia a versenyzést. Nem másért, mint hogy többet törődhessen a munkájával, az úszóbajnok ugyanis még aktív műszerész, Jókai utcai műhelyében írógépet, varrógépet javít és kulcsmásolóként is ismerik. (Balog) dezékében támadnak immár hosszú ideje az ún. árintézkedések. Az elvet csak helyeselhetnénk, ha valóban minden a maga valós árán kelne el. Mert a legfontosabb, a munkaerő ma sem a maga valódi értékén kél el. S különösen távol vannak azok a mai nyugdíjasok, akik munkás életük évtizedeiben „haszonélvezői" voltak a borítékon kívüli juttatások csodás intézményének, s ennek köszönhetően alakultak a nyugdíjaik is. Mindazoknak, amit ma keményen meg kell fizetni. Hogy miből? Természetesen a nyugdíj év eleji ún. emeléséből, aminek az első pillanattól kezdve millió helye volt a mindenféle áremelés kiegyenlítésére. És miközben tiltakoznak az emberek, már hallatszanak bizonyos, lelkifurdalásra ösztökélő hangok. Bégé sugall ilyesmit az Extrában: „Vége a pazarló fogyasztásnak, a téli lürdöru- hás tévézésnek . . Mintha bizony nem tudná, hogy az államilag garantált hőfok mellett bizony jól fel kell öltözni, s hogy a fogyasztónak abszolúte semmi befolyása nincs a fogyasztás mennyiségére. Pazarlásról tehát soha nem lehetett szó. S akármily magasra emelik a fűtési dijakat, akkor sem lesz befolyása a fogyasztónak. Legfeljebb akkor, ha több-tízezer forintért beszerelteti a mérőórákat. Hársfai István Biológiai őrá A nyugdíjba menetellel kezdődik „Oly árvák ők mind, az öregek." Az idézet Weöres Sándor öregek című versének tömör, tragikusan szép első sora. Nagyon sok idős ember életének egyik legnehezebb élményét, a magányt, az egyedüllétet sűríti egy mondatba. Az izoláló- dást, perifériára sodródást még akkor is, ha ez nem szó szerint értendő egyedüllét, hiszen vannak gyermekek, unokák, akik ei-eljönnek látogatóba, talán segítenek is egyben-másban, de igazából nem nagyon lehet beszélgetni velük, valahogyan távol vannak. Nem is fizikailag, hanem érzelmileg. Valahogyan mintha más világban élnének. Vajon szükségszerű e jelenség? Mindannyiunkra ez a sors vár, kikerülhetetlenül? Kétségkívül, az öregkor a társadalmi megítélés szerint a nyugdíjba menetellel kezdődik, még akkor is, ha a megörege- dés testi, biológiai jeleit még nem érzékeljük. Ilyenkor a legfontosabb gondok általában az alacsonyabb jövedelem miatt beszűkült életlehetőségekkel kapcsolatosak. Ekkor talán fel sem tűnik, hogy a nyugdíjba menetel óhatatlanul is kiszakadást jelent a napi munka adta közösségekből, fizikai eltávolodást munkatársaktól, barátoktól, ami leszűkíti a társas érintkezések körét. Kevesebbet kell és lehet beszélgetni az élet komoly dolgairól vagy akár csip-csup ügyekről. Talán mentesülünk vitáktól, intrikáktól, súrlódásoktól. Ennek kezdetben még esetleg örülünk is . . . A nyugdíjba menetel mindezeken túl — és ez sokszor nem is tudatosul bennünk - társadalmi státuszunk és ezzel együtt mindennapi, jól begyakorolt magatartásmintáink, szerepeink elvesztését is jelenti. Már nem vagyunk főnökök, akiknek a beosztottak munkáját kell irányítani vagy beosztottak, akiknek utasításokat kell végrehajtaniuk. Magatartásrepertoárunk így családi, magánéleti szerepeinkre redukálódik. Egyszerre csak „főfoglalkozású" férjek, feleségek, szülők vagy nagyszülők lettünk. Először talán jólesik, hogy végre ki- aludhatjuk magunkat, de egyszer csak rádöbbenünk arra, hogy hiányzik a reggelt vekkercsörgés. A munkába menetel helyett marad a bevásárlás, ami egyre egyhangúbb, unalmasabb. A ránk szakadó többletidő először lehetőséget ad hosszú, nagy, sokszor elmaradt beszélgetésekre házastársunkkal, de egyszerre csak észrevesszük, hogy ugyanazt ismételgetjük. Több idő marad az unokákra, amit nagy' örömmel ki is használunk, de egyszer csak azt érezzük, hogy egyre fárasztóbb az örökké elguruló labda után szaladni. Egyszer- Irétszer talán jólesik visszamenni a régi munkahelyre, elbeszélgetni a volt munkatársakkal. De aztán egyre több az új, ismeretlen arc, meg aztán már a problémák sem a régiek, és azt látjuk, hogy akadozik a beszélgetés és amit mondanánk, az már nem is érdekel igazán senkit. A gyerekek? Mennyi elmaradt beszélgetést kellene pótolni. Megkérdezni őket munkájukról, terveikről. De eddig talán fel sem tűnt, hogy mennyire elfoglaltak, örökké csak rohannak. „Szia, majd jövünk!... és megszakadnak a beszélgetések. M arad az olvasás és a televízió. De a szem egyre fárad és a tv-ben is egyre nehezebben érthető a krimi, sok az új arc, akiket nehéz felismerni, meg „túl gyorsan beszélnek" és ezért nem is lehet követni a műsort, így aztán mindig korábban ki lehet kapcsolni a készüléket. Néhány ember számára adott a kiskert, szőlő vagy hétvégi ház. A megnövekedett szabad idő eleinte lehetővé teszi a sokáig halogatott munkák elvégzését. De rövidesen egyre „meredekebb a domboldal", egyre több gondot jelent a műtrágya beszerzése és egyre feltűnőbb, hogy mennyire udvariatlanok és türelmetlenek az eladók a boltban. És a korábbi öröm és ki- kapcsolódás lassan üröm és növekvő fáradtság, gond. E folyamat bármelyik variációjának azonos az eredménye: egyre inkább redukálódik a tevékenységek köre, beszűkülnek az emberi kapcsolatok és egyre növekszik az izoláció, a visszavonulás. És ez érthető is, hiszen akár a régi munkahely, akár a gyerekek, akár a kiskert mind mind kapaszkodás a múltba ahelyett, hogy elfogadva a fogyó éveket, megpróbálnánk ennek megfelelően alakítani életünket. Sajnos, erre a társadalom ma még alig nyújt lehetőséget azzal, hogy kereteket biztosít arra, hogy az idősek együtt töltsék el szabad idejüket, egymást támogatva, közösen oldják meg problémáikat. És így marad a magányos küzdelem azzal az érzéssel, hogy az életüket végigdolgozó dolgos kezekre, áldó kezekre senkinek sincsen szüksége többé". És ezt nem nekünk fiataloknak, ma még aktív dolgozóknak kellene átgondolnunk és segítenünk az öregeknek? Hiszen a mai idősek jobb megértésével és a számukra nyújtott segítséggel egyben saját öregkorunkra is készülünk. Dr. Kóczán György
