Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)

1991-10-22 / 290. szám

s

üj Dunántúli napló

1991. október 22., kedd

is magyarnak

Molnos Lajos

Milyen lenni?

A költő Hajdan elhangzott kérdése, miszerint: „Mit ér az ember, ha magyar?" - alig hanem előbb-utóbb, s legalább egyszer mindenkiben feltevő dik. Rendszerint az élet „rossz" óráiban, melyeket többnyire annak a társadalomnak a válságos helyzete, mélypontra ju tása idéz elő, amely társada lomban (országban) az illető nek élnie „elrendeltetett”. Trianon óta a nemzeti kisebbségbe szakadt magyarokban már-már szükségszerűen, s közösségi szinten is mindunta lan feltevődött ez a kérdés, í valamilyen választ is kellett adni rá. Egyénileg, külön-kü- lön is, és közösségileg is. Hisz olyan válságos időket élt — é< sajnos, él ismét - meg, amelyekben újólag és újólag „döntésre" kell vinnie magában:

egyrészt a helyben maradás (kitartás, átvészelés, túlélés, hűség, ragaszkodás stb.) kérdését:

másrészt pedig (ha mégis a maradás és nem az elvándorlás mellett dönt) a vallani és vállalni „dolgát". Magyarán azt, hogy szép lassan, szinte észrevétlenül feladja-e etnikai másságát, ezt az áldatlan és kényelmetlen státust, s felszívódik-e, beolvad-e a többségbe, vagy pedig - bármilyen „kényelmetlen" és fárasztó, olykor reménytelen is — tudatosan és cselekvőén vállalja nemzeti(ségi) hovatartozását.

A kommunista rezsim kelet- közép-európai összeomlása, úgy tetszett, jelentős változást hoz □ magyarság életében is. .Többségi" (Magyarország) vonatkozásában például azt is (akárcsak a többi volt szocialista ország esetében), hogy végre újra visszakerül a perifériáról oz európai „társadalomba", a nagy európai közösségbe. Ami pedig a kisebbségi sorsban élőket illeti, remélhették, s hihették (darabig) azt is, hogy nem kell többé a tudatos, szívós és következetes, „távlatos” felszámolástól rettegniük, s hogy etnikai másságuk nem lesz, nem minősül többé eredendő bűnnek a józanul toleránssá váló többség szemében, s így gyakorolhatja végre ezt a mássá got is, gyarapíthatja, kitelje- sitheti, s ezzel mintegy gazdagabbá, színesebbé tévén az országnyi közöst.

Nos, mo még nyugodtan elmondható:

magyarnak lenni Európában továbbra is pont olyan, mint - mondjuk - németnek, fran- Amint megláttam a helyszínt a hegytetőn, a Mátra Bükk felé eső oldalán, mindjárt megszületett bennem o plasztika terve, és elhelyezésének lehetősége. Azután még számtalan variációt találtam, de mindig visszatértem az eredeti gondolathoz — mondja Farkas Ádám szobrász- művész, a recski emlékmű alkotója.- Mi ispirálta ennyire azon a helyen?- A recski fogolytábor helyén minden barakkot elbontottak, minden árulkodó nyomot eltüntettek. Az egész területet beültették fenyővel. Ezért is fontos, hogy legyen ott egy jel, egy emlékkő, amely emlékeztet, felidéz, és megrázóvá teszi a találkozást.

Ez az emlékkő két nagy, mészkőből faragott, törött rácsból és egy csiszolt gránitgömbből áll. A kompozíció fizikailag is nagyméretű; 12 és

ciánok, orosznak, angolnak, spanyolnak, svédnek vagy finn- nek lenni Európában, csupán valamicskével nehezebb;

magyarnak lenni például Romániában is még mindig pont olyan, mint románnak lenni Romániában, csak sokkal nehezebb;

Azt jelentené-e ez vajon, hogy Európában nem jó magyarnak lenni, mert hogy Európában csak németnek, olasznak, angolnak, finn-nek, franciának, spanyolnak stb. jó lenni, de nem magyarnak? És azt jelentené-e ez vajon, hogy Romániában nem jó magyarnak lenni, csak románnak lenni jó Romániában, miként Szlovákiában is csak szlováknak, Jugoszláviában is csak szerbnek jó lenni, de nem magyarnak? S ha már Magyar- országon is nehéz, nem jó magyarnak lenni, akkor tán Amerikában, Angliában vagy Ausztráliában, Németországban jó magyarnak lenni - lévén, hogy off már úgysem akar senki magyar lenni, miként litván sem, horvát sem például, merthogy Amerikában mindenki amerikai, Ausztráliában ausztrál, Németországban német, Angliában angol, de még Burgenlandban is már csak osztrák akar lenni, tudatosan vagy észrevétlenül?

Magyarnak lenni annak idején Ázsiában sem lehetett nagyon jó, különben miért vették volna eleink nyakukba a világot?! Talán (mégis) valamiféle ösztönszerűségből, tudatalatti vallásból és vállalásból, abbéli akarásból, hogy mégis csak meg kellene valahol maradniuk magyarnak, ha már magyarnak teremtette őket a Fennvaló, a Hadak Bölcs Ura, s ha már Ázsiában nem lehet maradásuk és megmaradásuk. Lehet, hogy ez is oka volt az elindulásnak, Európa felé kirajzásnak, de az is lehet, hogy mégiscsak, hogy mindössze csak a legelő után bőgő jószág késztette őket az Ázsiából kijövő útra, s nem létük veszélybe kerülése? Erről nekünk nincsenek pontos értesüléseink, ám annyit ennek hiányában is nyugodtan elmondhatunk, tényként leszögezvén: bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is történt, ami megtörtént, a lényeg mégis csak az, hogy oz új hazában is, az új, az idegen néptenger, s történelmi viharok, kihívások és sorscsapások közepette is valahogy megmaradtak, megmaradtunk - magyarnak is.

Emezen oldaláról nézvén magyarságomat, úgy hiszem (s érzem) én is: magyarnak lenni bármilyen nehéz, mégiscsak jó és megnyugtató számomra.

fél tonna súlyú és 700x240x70 centiméteres. A képi szimbólum egyszerű, közérthető. A rácsok a bezártságot, a széttört rácsok ennek megszűnését jelentik, s a köztük fel - magasló gömb az életet, c tökéletességet.

És hogy mi van még emö- gött a műben, azt Farkas Ádám így magyarázza:

— A mesterséges, életidegen rendszert - a börtönt, tágob- ban a bolsevizmust — magc az élet, a tökéletességre valc törekvés töri széjjel. A mészkőrácsok egy panelház elemeihez hasonlóan megsüppedve állnak a hegytetőn, jelezve, ezek a megkötöttségek eltűnnek, elsüllyednek.

— Fűzi valamilyen személyes emlék is Recskhez?

— Ha Recskhez nem is, de a rendszerváltozáshoz, s szocializmus megszűnéséhez igen Főleg lélekben. Azzal nerr szívesen kérkedem, hogy apám

(Miként más nép, más nemzet fiának is az, hogy ő éppen annak, s nem más népnek a fia!) És ezt nem csak érzésből mondom, de mondja az ész is, józanul, tudatosan. Másként nem is szólhatok erről, hogy ha már — túl azon, hogy magyarnak születtem - vallom én is és vállalom is a magyarságomat. Vallom és vállalom - úgy, amilyen ez a magyar mivoltunk, ez a mi magyar milyenségünk és ez a mi magyar sorsunk a több mint hetven esztendeje tartó (esetemben romániai) kisebbségi létben. Vallom és vállalom még akkor is, ha ez a kisebbségi magyar sors-Hyenség fárasztó is, áldatlan is, próbára tevő is minduntalan, s lehangoló, elfásult, megfáradt, reményét vesztett is, miként: csakazértis!, és ökölbe szoruló is . . . Nem kötelességből való vallás ez, s nem muszój-vállalás, de mint a fának a növekedés, gyümöl- csöt-termés, s mint az, hogy mindig felkél a Nap. Mindettől még persze, nem lesz köny- nyebb (egyénileg sem) magyarnak lenni, legfennebb - ahogy az tűnik -: anakronisztikus, divatjamúlt, korszerűtlen Igen, mert tény lett mára az is, hogy mindaz az erkölcsi, szellemi, érzelmi és történelmi végeredmény, amit a magyar, magyarság fogalma jelentett valamikor, az mostanra épp úgy (bizonyos fokú) devalváción, leértékelődésen ment, illetve megy ót jelen időben is, miként például a haza, a nép, a hűség, a gyökerek fogalma is.

Ha mégis szalonképes akar nőnk fogalmazni, azt mondhatnák: legkevesebb két irányba „mozdult" el ez a fogalom is. Eayik irány az újfajta, európai gondolat, européer eszme iránya, részben a tech- nokratizmus, részben pedig az ún. apolitizmus zászlója alatt

A másik irány épp ennek az ellenkezője (emez (következménye, avagy éppenséggel kitermelője —, attól függően, hogy honnan nézzük a kérdést.) Ez a nemzeti, nemzetiségi voltot már-már főfoglalkozásnak tekinti, mindenek elé és fölé helyezi.

Nos, valahol e két radikális vonal között volna jó megteremteni azt az etnikai egyensúlyhelyzetet, amelyben az egyén és a közösség nem adja fel identitását, hű marad önmagához — jó magyar marad! —, de ugyanakkor ezzel az etnikai hovatartozással nem hivalkócJik, nem tekinti azt felsőbbrendűnek és kizárólagosnak. Igen, valahogy úgy kellene jó magyarnak is lenni, hogy jó szakember is legyünk.

a Nagy Imre-kormány minisztere volt '56-ban. Ezt nem is tudták a Recski Szövetségben, amikor benyújtottam a tervemet.

— És miért éppen Recskre készitett szobrot? — faggattam a Szentendrén élő művészt.

— A Baranyai Alkotótelepek japán—magyar szobrászszom- poziumot szervezett. Erre, mint Villányban gyakran megfordult kőfaragót, engem is meghívtak. Ott merült fel az ötlet, hogy kétszítsünk szobrokat a lebontott politikai emlékművek helyére. Huszonnyolc lehetőség közül választhattunk. Végigjártuk a helyszíneket. És amikor megláttam a helyszínt, rögön megfogott. Jelentkeztem a tervvel, és mivel a Recski Szövetségnek is tetszett, elfogadták.

Recsken már jó egy éve szeretnének emlékművet emelni, de anyagiak híján erre nem kerülhetett sor. Most, a

A meggyilkolt Tutsch József traktorszerelö emlékének

A városon átvonuló vihar kipucolta az eget és a földet, temetői tisztaság csillogott az alkonyotban álldogáló gesztenyefák dús lombjain és a liget vörös kavicsokkal behintett útjain.

— Velünk van az Isten - gondolta István, s ahogy végignézett kopott farmerján és kockás ingén, úgy érezte, nem illik hozzá az ünnepélyesség, megpróbálta hát mélyebben és szegényebb napokra elraktározni friss élményeit. Többször elismételte magában: Világraszóló nap ez a mai; 1989. június tizenhatodiko nemzedékekre meghatározza az ország népének gondolkodását, reményeit és várakozását. Hát mégis erkölcsi erővé nemesedik a sok szenvedés! Harminchárom év . . . Mennyi mocskon, gyalázaton, véren és eltitkolt szomo- úsógon, mennyi megaláztatáson kellett átlábalnia ennek a népnek, míg eljutott idáig, megérhette halottaiból való feltámadását. Ebben a pillanatban a legkisebb kétely nélkül hitte, hogy van Isten. Amikor a Hősök terén lassan, egymás után felolvasták a kivégzettek névsorát, moccanni sem tudott a döbbenettől. Micsoda őrült halál pusztított itt. S a meggyilkoltak többsége munkás. Azt várta, amit annyian, hogy egyszer csak megszólal valaki, elkiáltja magát, hogy: leien! De a nevek csak peregtek - az ötvenedik, a századik, a kétszázadik .... és mind halott. Nincs bocsánat - ismételgette szédelegve, s hogy a bresciai hiéna ehhez a gyilkoshoz képest egy doromboló kis macska. Tegnap, tegnapelőtt nem volt tanácsos idegesíteni a vérengző fenevadakat, ki kellett várni a rendszer végel- gyöngülésben való pusztulását. S mi valamennyien ott voltunk az összeomlásnál. Tudott várni a nép, hát hétszeresen megérdemli a szabadságot. István ma nem fért be a temetőbe, csöndes belső örömmel kóborolt a ligetben, s kimondhatatlanul örült annak is, hogy kertész lett a mestersége.

Pedig milyen szorgalmasan gondozta volna a hősök és mártírok sírjait! Olykor közelebb merészkedett a tiltott területhez, s riadtan nézte az arrafelé kószáló rendőröket. Akkor még nem tudta, hogy az enyészetet védik, gyilkos uraik bűneit, gyalázatukat. Pedig a rendőrök tudhatták volna, hogy az erőszakos védelemmel a hatalom sírját ássák. Nem csoda, hogy a temető fiatal kertészét .igen vonzotta a titok. Régebben, amikor még nem tudott semmit, talán nem is sejtette, micsoda világban él, el-ellopa- kodott a 301-es parcella közelébe, megleste a rendőröket a vadon nőtt akácosból, közeszimpozium japán szponzorai nak segítségével elkészülhetett a mű.

— Hogyan?

— Villányban faragtam, kilencven napos, megfeszített munkával, főiskolás hallgatóim segítségével. Hajnaltól, kése estig dolgoztunk azzal a bizonyossággal, hogy jó müvet alkotunk. Huszonhárom éves szobrászi pályafutásom leg- élvezeesebb feladata volt. És legnagyszabásúbb is. Szellemiségében és amúgy is, merthogy többnyire kisebb méretű plasztikáim vannak.

— Hogy került Recskre a hatalmas súlyú szobor?

— Morvay Ferenc, a kazánkirály szállította saját kamionján.

— És a szimpózium többi alkotásának mi lett a sorsa?

— Három japán és négy magyar szobrász dolgozott két hónapig Villányban. Iszai Amemia japán művész, aki az egész' akció kitalálója, lelkes támogatója, olyan japán szponzorokat nyert meg az

lebbről is. Máskor meg a szeméthegy mögül figyelt; zavartan és szomorúan gubbasztott az elszáradt, mindenhonnan összehordott koszorúk mögött. Tudni akarta, miféle gyalázat ez, miért táncolnak lovaikkal a rendőrök éppen itt, a temető elhagyott zugában, ezen a gid- res-gödrös helyen, ahol a szegény párák könnyen kitörhetik a lábukat. Egyszer-kétszer ugyan elkapták a rendőrök, s durván visszaparancsolták a sírjaihoz, de aztán amióta az öregasszonyt meglátta, végképp nem nyughatott. Csodálta a kis fejkendős, fekete ruhás asszonyt: rajta jelét se látta a félelemnek. Pedig, hogy táncoltak fölötte kétlábon a lovak! Egyszer aztán, amint visszafelé jött, megfigyelte és megszólította.

Benke László

fiú

— Többször látom a nénit a temetőben. Megmondaná, hogy kihez jár?

— A fiamhoz — mondta kedvesen a néni. - Ott hátul, lopva földelték el a gyilkosok.

A kertész úgy megdöbbent a választól, hirtelen nem is mert többet kérdezni. De aztán látva a ráncokkal sűrűn beszőtt arc biztató tekintetét, azt is megkérdezte tőle, dolgozik-e még, miből él, vagy már nyugdíjas?- Dolgozom hát, pedig már nyugdíjas vagyok. Varrogatok. - S mert látta a fiú félénk és tétova értetlenségét, hozzátette: - Nemigen járok emberek közé, ha csak lehet, elkerülöm őket. Isten ne rója fel bűnömül, de hát mondja meg, kiben bízhatunk, ki kiváncsi az én arcomra? Elszomorodnának tőlem, hát inkább nem megyek sehova.

István furcsának tartotta, hogy az idős asszony szavai nem veszik el a kedvét, inkább jóleső bizalmat ébresztenek benne.- Egyedül tetszik élni?- Élek, fiam, ha nem is igen tetszik! Magához vehetne már az Ür, de még terve van velem. Azt akarja, hogy addig ne haljak meg, amíg vissza nem veszem az én egyetlen fiam becsületét.

Indult volna, de aztán két- három lépés után megállt.

— A menyemmel élek meg az unokámmal. Megvagyunk valaügynek, akik 40 ezer dollár értékű szerszámmal, szuper- technikával szálltak be. így készülhetett el a recski emlékmű és a többi szobor. Iszai Amemiáé Egerbe, egy másik lapán szobrász munkája Kecskemétre, magyar művészek olhogy. Megszoktuk a szegénységet.

Munkás-pieto - futott át Istvánon a gondolat, s ahogy rótta a liget útjait, azon tűnődött, mikor is ment el először az öregasszony házába. Amikor megérlelődött benne az elhatározás, hogy segíteni kell az igazságtevésben. Még a bíróságra is elment, hogy megsze rézzé a periratokat, de nem járt szinte semmi eredménnyel Már annak is van vagy tizenöt éve, hogy a temetőben megszólította. A sírok gondozása közben is mennyit gondolkozott az öregasszonyról és az ő traktorszerelő fiáról, akit már mióta úgy lát maga előtt, mint a testvérét. Hányszor megfigyelte az Istentől és embertől eldugott temetőzugban Teri nénit, mindig ugyanazon a helyen, s milyen sokára értette meg, hogy valójában sohasem tudta, hol is porlad az ő egyetlen fia a vadfűvel felveri földben, a sok közül melyik behorpadt gödör rejti a gyerme két. A kivégzés után Teri nén megkereste a városban a hiva tálból kirendelt ügyvédet, adott neki ötezer forintot, de az is csak annyit tudott, hogy a kivégzettek valahol a temető sarkában vannak elföldelve. Találomra választott ki egyet c jeltelen gödrök közül, s amikor elgondolta, hogy soha nem tudhatja meg, melyik is lehet az övé, egyet körülrakosgatott kavicsokkal, hogy mindig visz- szataláijon hozzá. S amint a köveket rakosgatta, mintha a földből nőttek volna ki, úgy termettek előtte a halál lovai. A lovas fején rendőrsapka volt, nem félt tőlük, azt gondolta, élt ő már eleget, varrogatás közben ezerszer is megedzette türelmét. De azt képtelen volt felfogni, mit vétett a hatalomnak az ő traktorszerelője, miért ölték meg a fiát. A rendőrlovak újra meg újra szétta- oosták a sírt, vagyis azt, amire nincs megfelelő szó, mert ember ilyet nem képes kitalálni. Helyére rakta a köveket, virágot tett a magával hozott pohárba, pedig tudta, amire visszajön, a kavicsokkal együtt azt is széttapossák. Mégis rendíthetetlen maradt a szeretet- ben. Hitte, hogy előbb-utóbb úgy lesz, ahogy ő gondolja: visszaszerzi fia becsületét, úgy fogja visszakapni, ahogy elvesztette. Nem félt a fölötte áqaskodó, habzó szájú lovaktól.- Táncoljatok csak! Azért táncoltok, mert féltek! - mondogatta. — Ha itt kell meghalnom, ahol a fiam van, nem lesz okom panaszra. — Te se félj! — hallotta István az öregasszony hangját. — Csak legyints rájuk a kezeddel, s meghátrálnak - mondta a fiúnak, akivel már úgy járt ki a fia sírjához, mint saját gyerekével.

kotása Ceglédre, Ózdra és Pécsre került. Es mivel meg meglehetősen sok város vái -ebontott emlékműve helyére szobrot, jövőre tovább folytatódik az akció. További japán és más külföldi segítséggel.

Kádár Márta

A recski emlékkő >- még Villányban

II recski emlékkő és alkotója