Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-22 / 290. szám
1991. október 22., kedd aj Dunöntüli napló 7 35 év utált Megszólal a budapesti harcok egyetlen amerikai „katonája” Az 56-os forradalom alatt és után a felkelés magyar és szovjet leverői sok mindent összehordtcfk arról, hogyan segített az ..'amerikai imperializmus" becsempészett fegyverekkel, sőt, katonákkal. A vádakat soha nem sikerült bizonyítani, hiszen a tragikus igazság éppen az volt, hogy Amerika, a Nyugat általában, világpolitikai megfontolásokból tudatosan nem segített. Az MTI washingtoni tudósítója mindenesetre 35 év után fel tudott kutatni egy amerikai polgárt, aki valóban, fegyverrel a kézben vett részt az eseményekben Budapesten Nem is akármikor, hanem november első napjaiban, a második, a végzetes szovjet támadás idején. Leonard Wolfe jókedélyü, 63 éves bostoni üzletember A patinás város jóhirü egyetemén 1956 nyarán végzet! — történetesen orosz nyelv és irodalom szakon ... A sikeres vizsgák jutalma európai körutazás volt, s a szépreményü fiatalember októberben éppen Bécsiben élte világát, amikor a magyar forradalom kitört. - Egy ideig a lapokból követtem, aztán azt mondtam magamnak: ezt meg kell nézni- az életben egyszer lát az ember forradalmat. . . Az egyelőre csak kalandra vágyó Wolfét Nickelsdorfból november 2-án egy helyi parasztember vitte át jó pénzért Hegyeshalomra. A határon c nemzetiszín karszalagos magyar katonák az amerikai útlevél láttán kezet ráztak vele:- örülünk, hogy segíteni jött- mondták nekem. — Akkor kezdtem érezni, hogy itt többről lehet szó, mint kalandról Az amerikai fiatalember majd' 24 órát vonatozott a határtól Budapestig, útközben csalk a győri állomáson ingyen osztogatott kakaó tartotta benne a lelket a fűtetlen vonatban. Ezután már gyerekjáték volt a Rákóczi úton, a villamos lépcsőjén eljutnia az Astoria Szállóig, ahol — meglepetésére — megint Európa: meleg és kényelem fogadta. Mélyen aludt, amikor 4-én hajnalban szörnyű lármára, ágyúdörgésre ébredt. A szál lodai személyzet riadtan közölte, hogy megindult az orosz támadás, menjenek az óvóhelyre.- Huszonhat éves voltam - persze, hogy nem a pincébe, hanem az utcára siettem . . Az emberek szedték fel a kockaköveket, hogy barikádot építsenek a tankok ellen. Amint nézelődtem, egy kótono odajött: Maga kicsoda? Amerikai, mondom. — Akkor biztos akar nekünk segíteni? - Persze - vágtam rá, hiszen szíven ütött a kép, amint gye rekek, öregek építették az út zárat. Volt, oki sírt. Kaptam egy nemzetiszín karszolagot és egy dobtáras szovjet gép- piszolyt. Az Astoriával rézsút szemben, a Rákóczi út és a Kiskörút sarkán álló nagy épületben bújtunk meg, máig emlékszem, óra van a tetején. A második emeleten voltunk: onn'an szemmel lehetett tartani az egész keresztezést. Szörnyű volt, máig előttem van, amint két irányból is jönnek a szovjet tankok és géppuskáikból, lövegeíkből szüntelenül tüzelnek. Láthatóan nem is céloztak, terrorizálni akarták a szembenállókat. Egy gyerek, lehetett vagy 14 éves, Molotov-koktélt dobott egy páncélosra - a következő percben szabályosan kettékaszálta egy géppisztolysorozat. Akkor húztam meg először a ravaszt. Wolfének és társainak helyzete ötödikére reménytelenné vált, a 200 felkelőből 75-en maradtak életben. - Alighanem az a magyar szabadság- harcos mentett meg, oki felszólított: hagyjam ott a fegyvert és menjek azonnal az amerikai nagykövetségre, amíg nem késő. Hallgattam rá, s még ott voltam egy hétig. Megismerhettem Mindszenty bíborost, azután egy autó- konvojban, együtt az ott rekedt amerikai újságírókkal, kivittek bennünket Bécsbe. Az amerikai nagykövetségen közölték: hallgassak arról, ami történt, mert ha bevallom, hogy külföldi országban fegyverrel harcoltam, megfoszthatnak az állampolgárságomtól. — így hát hallgattam — máig. De úgy érzem, hogy most, idős koromra, látva, hogy békéi meg egymással hazám és a Szovjetunió, ideje nyilvánoson vállalnom: Igen, én is részt vettem a magyarok elnyomása, kizsákmányolása elleni harcban. Tájékozódtam, s úgy tudom, én vagyok az egyetlen amerikai, oki fegyverrel a kézben volt ott Budapesten. Leonard Wolfe a Budapesten átéltek ellenére megmaradt az orosz irodalom szerelmesének, közben megtanult japánul és kínaiul is. A vietnami háború idején az amerikai hadsereg számítógép- szakértőjek'ént járta be a világot, tizenkét éve pedig kis utazási iroda tulajdonosa. Budapesten azóta sem járt. - Elfelejteni azokat a napokat soha nem lehet. Máig őrzöm a piros-fehér-zöld karszalagam egy darabkáját, a bélésbe rejtve hoztam magammal. Az ifjúságomra emlékeztet — tudja, milyen fogékony akkor az ember. En jobban ismerem a magyarokat, mint bárki más Amerikában . . . Heltai András Boston, 1991. október 11. ,»Úgy, tűnt mindenki forradalmár volt, vagy annak hazudta magát..." A vádirat A Baranya Megyei ügyészség 1957. szeptember 6-ár 3735 ügyszám alatt állította össze a vádiratot dr. Kertész Endre és társai ellen a népi demokratikus óllamrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette miatt indított bűnügyben. A jpnyeg: a megyei munkástanács tagjai feletti ítélkezés. Hogy-hogynem, Neuhauser János a megsárgult, itt-ott szakadozott 26 oldalas vádiratot megőrizte. Olvasata immáron történelem. Tizennyolc vádlott szűk élettörténete, az ötvenhatos október-november tükrében. Kinek-kinek ismerőse köztük: ügyvéd, jogász, tanár, író-újságíró és munkás. Néhányon élnek még közülük, többen nem. összeállításán érződik: akart is lecsapni a hatalom rájuk, meg nem is: a főügyész és a kirendelt ügyész helyett a vádiratot „nevenincs" irodavezető szignózta a kiadmány hiteléül, olvashatatlanul. Hasonlóképpen lágyak és kemények voltak az ítéletek — összeférhetetlenség miatt Budapestre vitték az ügyet. Szó ami szó: a tizenegyrendbeli vádlott, Neuhauser János ülte le a legtöbbet, hat esztendőt, de a többiek is megkapták a figyelmeztetést. Likvidálták őket a közéletből. Kit végleg, kit óráig, ideig. A névsor a vádlottak „rend- beliségének" sorrendjében: dr. Kertész Endre, dr. Dómján Mihály, dr. Kálmán János, Gyenes István, Abay Gyula, Vér Elemér, Barnóth Antal, örsi Ferenc, Dicső László, Csete József, Neuhauser János, Magyal László, Rohonczy Ignácz, Kész Ottó, Halfár Rudolf, Treiber Ottó, dr. Csolosz Jenő és Szántó Tibor. (Utóbbi, Szántó Tibor volt az egyetlen a sorban, akit nem a demokratikus államrend megdöntésével, hanem az ál- famrend elleni izgatással vádoltak. Többek között, mert lapja, a „Dunántúl" irodalmi folyóirat fekete címlappal jelent meg, s a „Túlkapás" című elbeszélése a nyomozó- szervek elleni gyűlölet felkeltésére találtatott alkalmasnak.) • Vigasztalanul zuhog az eső. A magyarbólyi ház üvegverandáján is félhomály: a 76 éves házigazda egyik cigarettáról a másikra gyújt. Fiatal kora óta erős dohányos, de maga beszélgetésünk témája is adja a lehetőséget. ötvenhatról beszélgetünk. Neuhauser János háta hajött meg - gerince soha. Mód se lett volna rá. Élete a de- klasszálódott úriemberé; nem fért se az ötvenes, se a hatvanas évek portréi közé. Ismeretségünk hogy-hogyse régi keletű, s mór előre tudtam, hogy személyét illetően zavarba lesz, s első szavaival arra kér, fogalmazzak óvatosan, csínján bánva a jelzőkkel, ö se több, se kevesebb, mint más, s érdemei ha vannak: négy gyönyörű unokát tudhat magáénak, okosak, szépek, s az élet legszebb elégtétele az lesz, ho becsületes emberré válnak. Provokálni próbálom:- A politika? . . .- Érdekel, érdekelt mindig Boldog voltam, hogy amit annak idején akartunk, amiért ki álltunk, egy új nemzedék során valóra válni látszik. Igaz, sok dolog, ami ma történik, nem az én világom. — Hogy érti ezt? — Nyugalomra volna mái szükség ebben az országban nem egymás nyomorgatására boszorkányüldözésre. Volt időm megismerni embereket; nem ideológiák és pártok szerint osztódnak, hanem, hogy akad köztük becsületes és akaa becstelen. Mondja, annak idején a bí róság előtt éppen egy párttitkár vallott becsületesen, s ezzel kerülhette el a kötelet. Ma is jóba vannak, majdhogynem ba rátok.- Hogy került ön a munkás tanácsba, annak is az intéző bizottságába?- Az AKÖV-nél voltam sofőr kollégáim mind ismertek, s talán szerettek is, mert autómentővel jártam, ha valahol el akadtak, rajtuk segítettem Azokban a felhőtlen, eufórikus boldog időkben egyszerűen o vóllukra vettek, s nem volt apelláta. Pedig mondtam, velem még bajuk lesz. Neuhauser János művelt, tanult ember, beszél néhány nyelvet. Franciaországot is megjárta. Apja módos ember volt, fiát taníttatta. Három évet végzett Pécsett a jogi egyetemen, katona lett; tisztként szolgált a háborúban, megsebesült, fogságba esett. Veres Péter idejében elvégezte a „demokratikus tiszti átképzőt", majd jobbnak látta: leszerelt és hazajött dolgozni. Nősült, s születtek a gyerekek. — Apóm rám íratta a kombájnját, s azzal kerestem a megélhetésre valót. Persze nem sokáig . . . Maga is nevet a dolgon: — A fordulat évében időnként jól összevertek, s meggyőztek, hogy a kombájn a magyar dolgozó nép tulajdona, ugye? Bevallom: egy idő után már én sem láttam másként. Aztán, mint kuiák, a helyi tszcs-ben ugyanazzal a kombájnnal dolgoztam még néhány esztendőt. . . Aztán jött a teherfuvarozás, majd ötvenhat ősze. A munkástanács ülések, s valami több, mint addig: hit abban, hogy mindenki ugyanazt akarja. Jani bácsi meg is jegyzi, hogy úgy tűnt, mindenki forradalmár volt, vagy annak hazudta magát. A munkástanács értelmes, okos csapat: Kertész Endre, az ügyvédi kamara elnöke, a Dómján, megyei ügyész, s örsi Feri is mindig ott lábatlankodott. Nem akartak se többet, se kevesebbet csak hogy az ország szabad legyen. Benne a legalapvetőbb emberi jogokkal.- Nemrégiben, 88—89-ben mintha azokat a napokat éltem volna át. . . Régi dokumentumokat hoz, októberi újság Petőfi versével, Németh László és Déry Tibor címlap-jegyzeteivel. Egy röplap, amit az akkor megalakult MSZMP bocsátott ki, s szabad fogalmazásban az ígéret: jöjjetek a sorainkba, hogy meg valósíthassuk a dicső népfelkelés követeléseit. S egy másik: Budapest szovjet parancsnokának parancsa, a november eleji összeomlás után. Az MSZMP megalakítói között ott volt Nagy Imre is, Kádár János is. S milyen ellentmondásokat indukál: a pécsi munkástanács intézőbizottságának tagja, Magyar László azért kapott két évet, mert ezt az MSZMP-s röplapot megtalálták nála!- ön tudta, hogy jön a retorzió . . .- Ez nem ilyen egyszerű. A munkástanácsok tovább működhettek, akadt nem kevés feladatunk. Teltek a hónapok, végeztem a munkám . . . 1957. február 27-én tartóztatták le sokukat. Neuhauser János egy GMC — General Motors típus — nagyjavítását végezte az udvaron, amikor szóltak, hogy az igazgató „elvtárs” hivatja. Meg sem mosakodott, csak megtörölte a kezét, s ment, mit sem sejtve. Két nyomozó várta, s vitte azonnal. Mondván: a legkisebb gyanús mozdulatra lövünk . . .- A cellában aztán lehúzták rólam a gépkocsivezetői téli bundát, mondván, az a TEFU tufajdona. A per úgy folyt le, ahogy a többi: a vallatás szintén. Első fokon hét esztendőt kopott, fellebbezett, s másodfokon tíz évre „enyhitették". A csapatban János bácsi „példa-figura" volt: katonatiszt a múlt rendszerben, aztán kulák.- Igen kegyetlen napok jártak rám. A pécsi AVH-n olyan cellába raktak, ahol leülni sem lehetett, aztán meg szépen elmondták, hogy mit kell vallani, le is írták helyettem, s addig dolgoztak, míg aláirtom. Időnként megállt mögöttem valaki, suttogott: „Ugye ez volt?" S jött a válasz is: „Igen. Jól ismerem . . ." Aztán felgöngyölték az „ellenforradalmór" kapcsolatrendszerét.- A család erről hogy értesült?- Este már tudták; egyik kollégám kijött Magyarbólyba, s elmondta, hogy letartóztattak. Később Kistarcsáról megérkezett a hivatalos okmány is. Hat év - Márianosztrán. Igazán szép miliőben, neves emberek között. Mensáros László, Obersovszky Gyula, Háy Gyula, Faddi Ottmár, Turcsányi Egon, Déry Tibor. . . Utóbbival is jó barátságot kötött: egy életre szólót. Egy időben Antal István, a 45 év előtti idő igaz- ságügyminiszter-helyettese is cellatárs volt, régi, tapasztalt rab, még ötvenhat előttről. Türelmes embernek ismerte meg. János bácsi hosszasan elgondolkodik:- A reménytelenség volt a legrosszabb, s a sok hiábavaló álommal megáldott éjszaka.- Látogatók?- Eleinte ritkán, később három havonta egyszer bejöhetett a feleségem. Csomagot is kaphattunk, de abban csak házi készítmény lehetett... A smasszer arca ragyogott, ha kikaphatott belőle tilos holmit, egy darab csokoládét vagy cukrot. Dolgoztak keményen, s azért reménykedtek is. Igaz, kívülről semmi hír sem jött. 1963 tavaszáig. De akkor valahogy megtudták, amnesztia készül, március elején átvitték a rákoskeresztúri „Gyűjtőbe", s 28-án szabadult. Útja elsőként a nagylányához vitte, aki pesti rokonnál lakott, így járhatott gimnáziumba. Aztán haza. Az öröm teljes.- Hiszen éltek még szüleim . . . Mondom, sokan „disszidáltak", külföldre távoztak a retorziók elől. Ö itt a határszélen lakott; akkor mehetett volna át, amikor akart. Elhessinti a gondolatot: legföljebb, ha Kis- tarcsán jutott eszébe, hogy szökni kéne, de onnan nem lehetett. . .- Miről álmodik manapság?- A félelem nélküli életről.- ön lél? . . .- Én nem. De most is akad olyan, aki retteg valamiért, mert a másik oldalon állt, mert mondjuk kommunista volt. S én nagyon tudom, mit érezhet, mi az, hogy félni . . .- ön hivő?- Nem, nem is voltam soha. Tudja, én nem hiszek a szavakban, csak a tettekben, erre tanított az élet. Az az én világom, a megismerhető, kézzelfogható dolgok, ami mögött bizonyság van. Megisszuk a kávét, János bácsi újabb cigarettára gyújt. Ki tudja, hogy ma a hányadik? Hallgatjuk az esőcseppeket, mígnem kivágódik az ajtó, s megérkezik az egyik unoka. Lecsapja a táskát, matricákat vesz elő, s egyiket a nagyapa kezébe nyomja: „Ragaszd a hűtőgépre." Búcsúzunk. János bácsi kikísér a kiskapuig, s még egyszer megerősíti, hogy el ne feledjem: „A szerdai ünnepen szeretettel várunk!" Kozma Ferenc
