Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-22 / 290. szám
e aj Dunántúli napló 1991. október 22., kedd Fehér mezőben vörös kereszt A megsárgult lapu notesz az ügyeleti beosztásokat őrzi. Azoknak az orvosoknak a nevét, akik 1956 őszén a pécsi mentőállomáson teljesítettek szolgálatot. Dr. Benkő István, oki akkor az állomás helyettes vezetőjeként többek között az ügyeletért volt felelős, most magával hozta a noteszt, amit megőrzött, s amelyben nevek sorakoznak: dr. Bánky József, dr. Bischof Henrik, dr. Sas Erzsébet, dr. Újvári József és dr. Szabó Lajos, aki mint volt mentőorvos, önként visszament közéjük. A nevek emlékeket idéznek. Eseményeket, amelyeket dr. Than Nándorral - aki akkor a pécsi mentőszolgálat vezetője volt, s aki most visszaemlékezéseit írja - együtt éltek át. — Egyszer már megadta nekem az élet, hogy évek múltán olyan emberrel találkozzam, akire pontosan emlékeztem - kutat vissza az időben Benkő doktor. — Amikor a gázt szerelték a lakásunkban, ismerősnek tűnt egy arc. Az illető bal alkarja hiányzott. Abban a percben beugrott, hogy ő az, akinek a gyorsvonat vitte el a karját, és soroltam neki az időpontot, a helyszínt. Nagyon örültünk egymásnak. Másnak is ugyanígy örülnék, de van egy ember, akire különösen kiváncsi lennék. Mi lehet azzal a férfival, aki 1956 novemberében a Petrezselyem utca sarkán haslövést kapott. Súlyos állapotban volt, sokktalanítás után az l-es sz. Sebészetre vittük. Itt derült ki, hogy hólyagot sértett a lövedék, tovább kellett mennünk vele az Urológiai Klinikára. A posta felé indultunk, s épp ki akartam egészíteni újabb gyógyszerrel az érbe kötött plazma infúziót, amikor orosz katonák megállítottak bennünket. Ellenőriztek bennünket, hátuk mögött egy harckocsival. Fel- rántották az ajtót és a kezemben látva a fényes, henger alakú, nagyméretű paro- tusz fecskendőt, azt kiáltották, hogy bomba. Szerencsénkre a harckocsinak fordulnia kellett ahhoz, hogy minket célba tudjon venni. Csikorgó kerekekkel tolattunk vissza a Dischka Győző utcán, s alighogy befordultunk a Váradi Antal utcába, végigzúgott utánunk a lövedéksorozat. Mindez már a forradalom pécsi eseményeinek sodrában történt, de a mentők már korábban készenlétben álltak. — Október végétől egyértelmű volt, hogy horcok lesznek - idézi azoknak a napoknak emlékét dr. Than Nándor. - Az Országos Mentő Szolgálat főigazgatójától azt az utasítást kaptuk, hogy készüljünk a rendkívüli körülményekre. Az állomás dolgozói - egy-egy kivételt nem számítva — szinte folyamatosan, önként szolgálatban voltak. Pontosan tudták - mint ahogy ez be is következett —, hogy a lövöldözések, az ellenőrzések közepette nem lesz egyszerű feladat a betegek kórházba juttatása, a sebesültekről nem is szólva. A gondunkkal azonban nem maradtunk egyedül. Még az októberi napokban dr. Schank László, a pécsi Honvéd Kórház belgyógyász főorvosa, aki a Forradalmi Katonai Tanács vezető orvosa /olt egyben, összehívta a vá- os egészségügyi intézeteinek vezetőit. Tekintettel a mentők szűkös elhelyezésére, utasítást adott a József Attila utcában ekkor már üresen álló pártházba való áttelepítésre, ahol egy hatvan ágyas fektetőt is ki kellett volna alakítani. A terv végrehajtása a hamarosan bekövetkezett orosz megszállás miatt elmaradt. Nagyon sok önként jelentkező is felajánlotta nekünk a segítségét, előjegyzésbe vettük őket. Kivétel volt a TEFU ajánlata, tőlük azonnal elfogadtunk két kis teherkocsit.- Hány kocsijuk volt? — Négy. A Fiume utcába r volt az állomásunk. Innét indultunk a szülő nőkért, a vesegörcstől gyötrődőkért, csakúgy, mint a lőtt sebből vérzőkért.- Mindenkiért mentek? — Igen. A vesegörcsöt nem véletlenül mondtam, ugyanis ez a hívás, pont a 48-as téri óvás laktanyából jött. Mint beteget, őt is elláttuk. Ugyanakkor nagyon vigyáztunk arra, hogy azokat a sebesülteket, akiket kórházba vittünk, ismeretlenként vagy álnévvei szerepeltessük. Ugyanezt tették a kórházakban is.- Honnét vitték a legtöbb sebesültet? — A Mecsekről. Először az első összecsapás napján, november 5-én, a Tettye téri lövöldözés sebesültjeiért vonultunk ki. Az oroszok elől ugyanis sok forradalmár a Tettye fölé húzódott, november elején itt voltak összecsapások. A mieinkkel együtt volt egy gyermekorvos, aki a könnyebb sérüléseket ellátta, a súlyosan sebesülteket pedig lehozták c Hegyolja utcába. Egyszerre négy nagyon súlyos sérültei hoztak el Benkő doktorék. Fényes nappal, az oroszokat kijátszva, gyalog közelítették meg a házat. — Lőttek ránk, fütyültek mellettünk a golyók — veti közbe Benkő doktor —, de akkor hidegen hagyott bennünket o veszély. Kettőt fordultunk a hord ágyakkal. A kórházba vitel már akkor másodlagos feladatként szerepelt a mentősök gyakorlatában. A legfontosabb az volt, hogy a helyszínen megadják a sérülteknek vagy betegeknek a legszükségesebb ellátást. A sérültek egy részét sokkos állapotban találták. Náluk óriási jelentősége volt például annak a holland gyártmányú plazmának, amit október végén kaptak az Országos Mentő Szolgálattól. A két, ma már hófehér hajú orvos érthetően büszke arra, hogy az országban az elsők között - ha nem elsőként - Pécsett, s pont a forradalom napjaiban kezdték alkalmazni a plazma transzfúziót. Nagy szó volt ez akkoriban, hisz az egyéb felszereltségüket és o gyógyszerkészletüket tekintve szegények voltak. Ráadásul időnként a kocsikért is verekedniük kellett. Két eset kit5 lönösen emlékezetes számukra. Az egyik alkalommal beteghez riasztva őket, felfegyverzett orosz katonák várták őket. Az orvost és az ápolót kiparancsolták a kocsiból, a gépkocsivezetőt pedig arra kénysze- ritették, hogy vigye őket a Misinatetőre, a Kiss János- kilátóhoz. Azonnal tiltakoztak az orosz városparancsnokságon, de ez mit sem használt. Azzal utasították el őket, hogy a fővárosban mentők szállítják a magyar ellenállókat. A kocsit végül is csak este kapták vissza. — A másik alkalommal egy szülő nőt hoztunk Pécsvárad rój az őt kísérő férjével és két másik, szintén kórházi ellátást igénylő nővel — emlékezik dr. Than. — Pécs határában orosz katonák feltartóztatták, lefoglalták a kocsit, bevitték az A/1-es laktanyába. A benne ülők a Budai vámig gyalog tették meg az utat. onnét tudtak telefonálni másik kocsiért. Nagy szükségünk volt minden mentőkocsira, de a magyar hatóságok az orosz városparancsnoksághoz utasítottak, ami a 48-as téren, az óvó laktanyájában volt. Itt egy őrnagy — feltételezhetően a városparancsnok - meglepően megértőnek bizonyult és megígérte, hogy intézkedik, menjek ki a laktanyába a kocsiért. Hárman érkeztünk az erődítménnyé változtatott épületbe, ahol katonák kísértek le az alagsorba, egy kivilágított, nagy terembe. Egy hosszú, vörös drapériával leterített asztal mögött három szovjet főtiszt ült. Mint egy bírósági tárgyaláson. Tőlük távolabb három magyar civil nő, látszólag oda tartoztak. Később kiderült, hogy csak véletlenül voltak ott. Dr. Lissák Kalmár professzor, az egyetem akkori dékánjának megbízásából ki akarták vinni a Keleti-Me- csekben elfogott 16 orvostanhallgatót. Engem egy fazsámolyra ültettek, elkérték o papírjaimat. Először akkor rázott ki a hideg, amikor kétségbe vonták, hogy azonos vagyok a képen látható személlyel. Ekkor szólt közbe először a civil pécsi nő, igazolva engem. Utána a mentők létszámáról, munkájáról faggattak, mindenáron azt firtatva, hogy kaptunk-e utasítást arra, hogy fegyvert, lőszert szállítsunk a magyar ellenállóknak. Az Országos Mentő Szolgálatra céloztak, de mivel mi már régóta nem ezen a vonalon, hanem a MÁV telefonján tartottuk a kapcsolatot, biztos voltam abban, hogy semmit sem tudnak a beszélgetéseinkről. Utána számon- kérték, hogy miért szállítunk sebesült ellenállókat. A Genfi Konvencióra hivatkozásomat elfogadták, s végre a mentőautónk is szóbajött. Miután elmondtam, hogy történt az eset, visszájára fordították a történetet. Szerintük barbársággal vádolom a szovjet katonákat, azt állítva, hogy kiszállították és futásra kényszerítették a nőket és a velük lévő gyanús férfit. Ekkor szólalt meg másodszor a civil pécsi nő, jobban mondva szinte kiabált felháborodásában, tiltakozva az ellen, hogy így bánjanak egy szülés előtt álló magyar asszonnyal. Úgy gondolom, ő győzte meg c rangidős tisztet, aki végül is intézkedett és visszakaptuk c kocsinkat. Mint utóbb megtudtam, Právicz Lajosné voh ez az asszony, akit elkötelezett pártaktívaként ismertek c városban. — Végül is Önök segítettek vagy nem a Mecseken harcolóknak? — Elsősorban egészségügyi elsősegéllyel és tartalék gyógyszerrel, kötszerrel. Meg élelmet, meleg italt is vittünk nekik. Ezt a komlóiaktól tudom, akikkel a mecseki harcok idején - nagy kerülőkkel közlekedve - együtt hoztuk le a sebesülteket. Azt viszont ma sem tudom megmondani, hogy volt-e szerepünk egy bekerítő akció kudarcában. Egy szigorúan titkos utasítással ugyanis minket kirendeltek a kőlyuki barlang közelébe. Akinek tudtam, megmondtam az időpontot. Tény, hogy másnap hiába fésülték át a szovjetek az egész területet, egyetlen ellenállót sem tudtak kézre keríteni. — Mi történt a lorrodalom leverése után? — Ahogy múlt az idő, egyre sötétebb megvilágításba kerültek az októberi, novemberi napok. Tény, hogy az első értékelésekben még elismerték a mentők helytállását, de később mély hallgatás következett. Pedig az ügyeleti beosztást tartalmazó noteszbe az orvosok neve mellé azokét is bejegyezhetnénk — többek között Budán László, Cserna Pál, Lengyel István, Horváth Jenő, Kecskés Lajos, Kovács Lajos, Baranyai Bálint, Bitó Antal, Farkas Mihály, Tóth Ferenc —. akik ápolóként, illetve gépkocsivezetőként helytálltak. T. É. Korszerű orvosi rendelők a falvakban? Á magyar orvos külföldről is segít A mindszentgodisai orvosi rendelőben már üzemel az ultrahang és az EKG-berendezés Fotó: Läufer László Ne kelljen a beteget faluról a városba szállítani Amikor úgy fél éve hallottam, hogy a bakócai körzeti orvosi rendelőt EKG-géppel, ultrahang-készülékkel és mini laboratóriummal rendezték be, szerencsés és egyedi esetnek tartottam. Hiszen, akinek jóvoltából olcsón hozzájutottak ezekhez a nyugatnémet gyártmányú készülékekhez, az valamikor iskolatársa volt a bakócai orvosnak, ezenkívül családi kapcsolatai is a faluhoz kötik. Ám azóta Baranya megyében már hat rendelő lett ugyanígy felszerelve, a megyén kívül pedig öt, s a berendezésekről minden esetben dr. Lémárt Sándor, az évek óta Passauban élő magyar orvos gondoskodott. Azt gondolnánk, természete sen bizonyára jó üzletről van szó, ami különösen előnyös a felek számára. Kiderült, dr. Lénárt Sándor részéről ez nem annyira jó üzlet. — Sőt, az ország különböző városaiban rendezett kiállításokat, amelyeken ezeket az orvosi alapellátásban jól használható berendezéseket bemutatom, saját zsebemből fedezem — hallhattuk tőle. — Nyugat-Németországban olyan az adórendszer, hogy az orvosoknak az éri meg, ha gépeiket 3—5 évenként leszerelik, újat vesznek, s ezt az adójukból leírhatják. Ezeknek a készülékeknek még semmi bajuk, kis felújítás után évekig jól eldolgoznak. — Nos, én ezeket a használt gépeket olcsón meg tudom szerezni. Itt bemutatom a kínálatot, s az orvosok igénye, illetve pénzügyi lehetőségei szerint a megrendelt készüléket én megveszem, kölcsönzőm addig a márkát, amit nekem itthon a bankszámlámra forintban fizetnek be. A Külkereskedelmi Bankkal kötött megállapodás szerint ezt visszaváltják nekem márkára. Tehát nem Kell valutát fizetni itt a vásárlásért. Egy olyan komplett felszerelés, mint amilyen a bakócai, 16—17 ezer márkának megfelelő forintba, plusz az itt rátett áfába kerül. (Itt hadd jegyezzem meg, nem tartom tisztességesnek, hogy az emberek gyógyítását szolgáló készülékeikre is rátegyék a magas forgalmi adót.) A legtöbb községben az önkormányzatok adják rá a pénzt, de van olyan szegény falu, ahol az orvos különböző más forrásokból szerezte meg o pénzt. Remélhetően a társadalombiztosítás új finanszírozási rendszerében a későbbiekben ez már nem lesz ilyen nagy gond. A szerviz- ellátást is megoldottuk egy ügyes pécsi mérnök segítségével. — Azt mondja, az ön haszna ezen szinte semmi, nem ezért csinálja. Hát akkor miért? — Nézze, itt éltem, tudom, hogy a vidéki körzeti orvosi rendelők színvonala katasztrofális. Ugyanakkor hallom, olvasom, hogy itthon az egészségügy reformjára készülnek. Létre akarják hozni a családorvosi hálózatot, ehhez viszont jól felszerelt körzeti orvosi rendelők szükségesek. Mert semmit sem ér a reform, he a jelenlegi állapotokat nézve, továbbra is a beteget a legalapvetőbb vizsgálatokkal a faluból a városokba kell küldözgetni. Ebben szeretnék én az országnak segíteni, hogy csaknem nyugati színvonalú falusi körzeti orvosi rendelők legyenek itt is. Miért? Mert magyar vagyok, és mert megvan rá a lehetőségem. Abban bízom, egyre több követőm akad, mert az országnak, úgy gondolom, most szüksége van ránk. S. Zs. (Archiv fotó) Sebesülthöz induló mentőautónál tort eligazítást dr. Than Nándor
