Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-16 / 284. szám
8 aj Dunántúli napló 1991. október 16., szerda Egy (hiányosságaival is) hiánypótló könyvről A gondosan megszervezett sajtópropaganda nyomán jogos várakozás előzte meg dr. Horváth Csaba egyetemi adjunktus Magyarország 1944-től napjainkig című könyvét. A várakozás igazi forrása persze nem a beharangozás volt, hanem az új kutatási eredményeket összefoglaló, a korszakkal foglalkozó (tan)könyv hiánya, a történelemtanárok bizonytalansága s mindenki érdeklődése a háború utáni korszak valós történései, azok reális megítélése iránt. A történész-politológus szerző (aki több mint 10 éve oktatja, de forrásszerűen nem kutatja a tárgyalt időszak magyar történelmét) jó szakmai (és nem kevésbé jó üzleti) érzékkel ragadta meg a hiány adta lehetőséget: „Új magyar történelem" írását. Tiszteletre és elismerésre méltó ambíció a segítés szándéka s az is, hogy elmondja véleményét a korról. Mindez gyors munkát igényelt. Korábbi, rendszerezett ismereteit kiegészítve 2-3 hónapos munkával írta meg a mintegy 13 íves művét. E körülményekből fakadnak a munka erényei és hiányosságai. Horváth Csaba könyve elsőként tekinti át a magyarországi rendszerváltások (és kísérletek) történetét 1944-től napjainkig. Teszi mindezt a szakirodalom, más szerzők legújabb kutatási eredményeinek teljességre törekvő felhasználásával. (Felhasznált irodalom egy részét közölve fontos bibliográfiai segítséget ad az olvasónak a további tájékozódáshoz.) Következetesen igyekszik a korábban elhallgatott események és tények bemutatására, a politikai változások tárgyszerű - a régebbi és az újkeletű ideoló^ giai-politikai megfontolásoktól mentes - értékelésére. Mindezek alapján valóban hiánypótló „Új magyar történelem". A gyors hiánypótlás azonban aránytalanságokat is eredményezett. Különös figyelmet fordít a szerző a hosszú ideig elhallgatott jelenségekre s az olvasó számára ismertnek véli a korábbi történeti irodalom által részletesebben taglalt jelenségeket. Ennek lehet eredménye pl. az, hogy az 1948-1950-es átalakulással kapcsolatban mintegy négy lapon csak utal a politikai intézményrendszer struktúrájára annak tételes ismertetése nélkül. Ennek — bármennyire is kulcsfontosságú — de csak egy elemével, az erőszak alkalmazásával (AVH, koncepciós perek, internálások, stb.) azonban 15 oldalnyi terra bekövetkező - mozgásainak, egyúttal a politikai váltásokra történő reagálásainak elmélyült elemzése. Mivel a külpolitikai körülmények alakulását és azok hazai hatásait is egyenetlenül mutatja be a szerző, a laikus olvasó nehezen Történelem óra a Kodály Zoltán középiskolában. Fotó: Kóródi Gábór alakíthat ki -reális képet a változások okairól, jellegéről. E hiányosságok nem a könyv írójának szándékaiból fakadnak, hanem a könyv megírásának feltételeiből. Egy nagyobb korszak egész problematikáját bemutató, annak összefüggéseit, a fejlődés okait teljességgel feltáró, a lényeg megértését szolgáló munkát csak alapos forrásismeret birtokában, elmélyült elemzéssel lehet elvégezni. Az 1944 utáni korral foglalkozó történésznek azonban még ma is számolnia kell (különösen az 1956-1989 közötti időszak tekintetében) a források feltá- ratlanságából adódó nehézségekkel. A feltárt tényekből reális. igényes összképet alkotni pedig időt is igénylő feladat. összességében dr. Horváth Csaba hasznos munkát alkotott. Könyvének egyes részei közvetlenül is jól hasznosíthatók az oktatásban. Hiányosságai is erénnyé válhatnak azáltal, hogy továbbolvasásra, továbbgondolásra késztetnek. A korszakot minden összefüggésében megérteni akaró olvasót a szakirodalom alapos megismerésére. A korszakot kutató történészeket pedig arra, hogy végre ők is megírják a maguk összefoglaló munkáját, tankönyvét. Dr. Vonyó József jedelemben behatóan foglalkozik. Mindez egy új olvasó (pl. 4. osztályos gimnazista) számára inkább nehezíti, mint segíti a hatalom működésének megértését. További zavart okoz, hogy az 1948-at követően kialakult intézményrendszert az 1957 utáni „posztsztálinista—paternalista modell" bemutatásakor írja le. Azt a látszatot keltve ezzel, mintha új intézményekről lenne szó. Elsikkad így a szerző által egyébként általánosított formában megfogalmazott igazság, miszerint a hatalmi struktúrát tekintve a folytonosság, az azonosság dominál 1948-50 és 1989 között. Jóllehet politikai értékelései okán joggal nevezhetjük a könyvet új magyar történelemnek, egy vonatkozásban sajnos nagyon is régi. Az olvasó egyértelműen politikatörténeti munkát vehet kezébe, melynek a gazdaságot tárgyaló részei is inkább gazdaságpolitikáról szólnak. Különösen hiányzik a társadalom-politikai hatásokA szerző reflexiói Mindenekelőtt köszönetét mondanék dr. Vonyó József értékeléséért és bírálatáért, amit remélem további szakmai viták követnek. Hozzátenném azonban, hogy a munka - funkciójo alapján — összefoglaló jellegű „történelemkönyv” s nem szakmai- tudományos feldolgozás. Nem is lehet másképp, mégha fel is használtam a legújabb történeti publikációk szinte teljes tárházát. Bizonyos vagyok benne, hogy még évek kellenek Magyarország történetének tudományos feltárásához, hiszen a történeti források java része még most is hozzáférhetetlen. A legnehezebb dolgunk a Kádár-korszak feldolgozásában lesz - a többi korszakhoz képest erről született a legkevesebb publikáció. Valóban, politikatörténeti munkáról van szó. Szándékom szerint is, de nem' is lehet másképp, mert az új gazdaságtörténeti alapmunkák is hiányoznak még. Még egy megjegyzés, ami lényeges lehet. A sztálini modell kialakulása és működése nem 4, hanem 14 oldalt kapott s kétségkívül, hogy ennél hangsúlyozottabban szerepel az erőszak alkalmazása. De hát éppen az erőszak volt a rendszer lényege! Ráadásul nyomait, a sérelmeket még ma is hordozzuk. Ezt pedig, éppen dominanciája miatt, szerintem megfelelő hangsúllyal kell kezelni. Befejezésül remélem a vita csak most kezdődik. Az utóbbi ötven év feldolgozása, értékelése és megvitatása valameny- nyiünk közös érdeke, hogy újabb kiadások, újabb történelem- könyvek születhessenek, s valamikor létrejöhessen a magyar történelem teljes spektruma és objektív feldolgozása. Dr. Horváth Csaba Egy újsághír ürügyén Á pécsi tífuszjárvány centenáriuma .........addig 27 székletben találtok a bakteriális vérhas károkozóját. Egyre több vizsgálati eredmény mutat arra, hogy a környék vízellátása a fertőzés okozója." (Clj Dunántúli Naplá, 1991. szept. 29.) A múlt században Pécsett rendszeresen előfordult egy- egy hastífuszos megbetegedés, azonban 1890 őszén robbanásszerűen járvány keletkezett. November elején kezdtek rohamosan szaporodni a tífu- szos (régies nevén: hagymáz) esetek és a hónap végére számuk megközelítette a hétszázat. Decemberben tartós fagy köszöntött be, a járvány alábbhagyott, csak szórványos megbetegedéseket jegyeztek fel. 1891 februárjában újra fellángolt a kór, és ismét több százan betegedtek meg. 1890-91-ben összességében 1228-an kapták -meg a tífuszt a 35 000 lakosú városban. A halálos áldozatok száma 93 volt! A város elöljárósága Fodor Józsefet, o budapesti egyetem európai hírű professzorát, a hajdani pécsi ciszter diákot kérte fel a járvány körülményeinek tisztázására. Ö munkatársaival azonnal munkához látott és részben logikai ösz- szefüggések, részben a bacteriologiai vizsgálatok alapján egyértelműen megállapította, hogy a tífusz baoilussal szeny- nyeződött víz a járvány terjesztője. Erről később a „Pécs" című újságban így számolt be: „A belváros és a keleti külváros — vagyis az 1890/91-ben járványlátogatta egész terület - egy forrásból, a Tettyéből kapja vizét. A Tettye vizét égetett agyagcsöveken vezetik a városba. Útközben, közel egymáshoz, kicsiny falazott víztartók vannak, melyekbe becsurog a víz. Ezek kifolyókkal bírnak, melyekről a környékbeli lakosság vizét hordja. A medencéket nem szokták tisztogatni, ép így a csöveket sem, amelyek többnyire egészen felületesen fekszenek a földben, s a talaj szennye ellenében nem óvhatják meg a vizet. Pl. az úgynevezett Czenger-kút csöve egy szeny- nyes, zsúfolt ház udvara alatt halad, mellette pedig nála magasabban alig pár méternyi távolságban nagy, ronda árnyékszék-gödör van." A bacteriologiai vizsgálatok eredményét így összegezte: „Ennek alapján oly határozottsággal, a minőt csak ismereteink mai állása egyáltalán megenged, állítható, hogy ama 5 kultúra, a melyet Czékus dr. a pécsi vízből kitenyésztett, typbusbacillus volt." Fodor József alapos és bizonyító erejű vizsgálatai nagyban hozzájárultak az új tety- tyei vízmű építésének meggyorsításához. Az elkészült vízmüvet Ferenc József avatta fel 1892-ben. Elődeink tehát a járványból levonták a tanulságot. De úgy tűnik, hamar felejtünk. A régen kristálytiszta hegyi források vizéből ihatunk-e ma nyugodtan? Aligha. A Tettye vízgyűjtő területét is egyre több szennyezés pusztítja, melyek közül elég, ha az állatkertet említjük. Reméljük, nem lesz gyakori, hogy Fodor József kései utódjának, a tiszti főorvosnak — száz évvel a nagy pécsi hagy- máz-járvány után — az ..ivóvíz terjesztette ragályos betegségek leküzdésével kell foglalkoznia. Az 1890/91-iki hagymáz-járvány Pécsett. FODOR JÓZSEF tanártól.*) 1890-dik év késő őszén rendkívül heves hagymáz-járvány tört ki Pécsett, a mely rövid idő alatt az egész város népességét rémületbe ejtette és gyászba borította. ______ A z idő múlását csupán a homokszemek makacs és megállíthatatlan pergése jelzi. Az apró kvarckristályok fel-felvillanó csillogása azonban feloldja és elfeledteti e fura monotónia intő jeleit. És csak mert egyre távolabb kerülnek és ezért mintha érthetetlenül megerősödnének az emlékek, el-elgyönyörkö- dünk a világ és önmagunk múlásán. Míg kelő napban fürdik életünk virágoskertje, minI den rózsaszínűnek tetszik. Mikor delelőre érkezik napsugarunk, szemkápráztatóvá válik a fények és színek játéka. Amikor aztán alkonyba fordul az idő, elnyúlt árnyak, pasztellszínek, aludni készülő csend uralkodik el I bennünk. Szellő csak itt-ott lebbenti fáradt ágainkat, az orkánok elől kitérünk, vagy azok kerülnek el bennünket. így persze meghittebb, megállapodottabb minden, I egyszersmind pompásabb is. Nekem mindig kedvem támad, ha emlékeim virágoskertjében bóklászhatok, s voltaképpen nincs is óra, I hogy ne lelném kedvem ebben a könnyűléptű barangolásban. De mire megállapodok gondolataimnál, azok már fel is emésztik önmagukat. önmagukban fürde- nek érzéseim, kannibál módjára egymást fogyasztják a gondolat-testvérek, s ámbár lehet, hogy ez katasztrófának tűnik, magam igencsak örülök neki. Mert a gondolat, az érzés önmagában is az, ami. Talán még nagyobb is az ereje, mint szavakba öntve, megörökítve. A pohár, melyben érzésvilágunkat tartjuk, legyen mindig tele életeiixír- rel. Kicsordulni ritkán fog. Ha ügyesek vagyunk, s ha az élet szeretetére szoktatjuk magunkat, tán többet az örömtől, eufórikus hangulattól, mint a bánattól. S ha van mit megköszönjünk a sorsnak, alighanem ez a képesség az, amiért hálásnak kell lennünk. Azon bánkódni, hogy egykoron minden másképpen volt, s hogy a dolgok egyértelműen sötétbe, bánatba is fordulhatnak, nem szabad. Nem is érdemes. Minden erőt hitté kell kovácsolni, még akkor is, ha a hit csendes fortyanásait a félelem és rettegés vad kavargásai akarják feliszaposí- tani. öregkorunkra ez a félelem már nemcsak a biológiai rekreálhatatlansóg miatt kér magának kenyeret, de a világ sorsa, rendje miatt is. Ámbár, hogy mi a sors és mi a rend, nehezen megválaszolható kérdések. Mondjuk rend, hogy meg kell öregedni, hogy a sejtek elkopnak, a gondolat szétterül, elvész, elhalványul, az izmok akaratoskodnak, az idegek csak rángásokkal frakcionólt szeszéllyel reagálnak a világra, hogy másodlagos életfunkciók tolakszanak a fontossági sorrend élére, hogy az anyagcsere ritmusa, megbonthatatlansá- ga feletti remény már fontosabb, mint egy jó könyv, film, aforizma. Hogy a szerelem annyit ízlelt gyönyörűsége már inkább reminiszcencia, mint vágy. Hogy az értelem már kevesebb lapot kap osztáskor, mint az ösztönök. Mondjuk: ez a rend. Ez az, amibe bele kell, s talán józanságból táplálkozva' bele is lehet nyugodni. A sors már más figura. A sors kifürkészhetetlen, ismeretlen, kiszámíthatatlan és — tán éppen ez benne a legelkeserítőbb! — minden képzeletet képes felül- vagy alulmúlni. Itt folyik a világ körülöttünk, s látjuk benne a rend és a sors szétválaszthatatlan szövevényét. Sorsokat látunk, amelyek meg nem érdemeltek így is, úgy is. Tisztességes lelkek kerülnek a társadalom perifériájára, mert maradéktalanul és gyógyít- hatatlanul hittek és ugyanúgy hisznek abban a világban, amely ismereteik és tapasztalataik talaján virágzott ki és él bennük. Pedig tán ez volna az egyetlen ténykedés, amit nem kéne, vagy másként kéne tennünk. Végignézve önmagunk és mások sorsán, felismerve a rend másodlagosságát, tán még józan ítélőképességünk teljes vagy maradék birtokában bele kéne nyugodnunk bizonyos dolgokba. Mindenekelőtt tán abba, hogy reményeink, vágyaink, maradék terveink belőlünk táplálkoznak, s nem ismerik a társadalom, a világ farkastörvényeit. Tervezünk, célokat tűzünk magunk elé, átitatjuk hittel, beleszövünk reményfonalakat, de visszarettenünk elvesztjük önmagunkat, ha az élet kiüti kezünkből a karmesteri pálcát. S akár unisonóvá hangolja életünk, akár tragikus szimfóniává, mi az egész világot elveszettnek látjuk. Mint ahogy az ilyenkor valóban az is. Nem tudjuk örömünket lelni abban, hogy egész este jól ment a lap, hogy dőlt hozzánk a pénz, hogy jó szériában voltunk, ha a parti vége felé sorra elhamvadnak tétjeink, s ha — mert már nincs lehetőségünk — tudjuk, hogy nem lennénk képesek többet bankot robbantani. Szerény tétjeinkkel csak vatta vagyunk a játékosok között, kibiceink is egyre kevesebben, s aki akkor, amikor sorra döntöttük és nyertük tétjeinket, mellettünk fürdőit a siker fényében, már szemét sem veti ránk. Mondhatná valaki, mondhatnám: ez is a rend. Inkább vitatom! Ez inkább a sors I Mert azért vannak, akik végig, ha szerény tétekkel is, asztalnál maradnak, s akiket eközben nem kísér érdektelenség, közönyös unottság. Akik tudnak úgy játszani, hogy közben sejtetni képesek: ha kedvük volna, bármely pillanatban nagy szlemmet csinálhatnának. Hogy elhiszik-e nekik vagy sem, mitsem számít. A szemekből áradó érzések táplálnak bennünket. A visszhang, amely segélykérésünkre vagy örömkitöréseinkre felel. A szótagszóm, amely még visszaérkezik hozzánk, a hang finom, frekvenciális rezgései, amelyek azok fűtöttségét deklarálják és a kezek, amelyek képletesen és valóságosan simogatva segítenek bizonytalanná váló tipegéseink közben. A sors és a rend megváltoztathatatlan labirintusaiban bóklászva nem kell hát mindig a homokóra hangtalan munkálkodására odafigyelnünk. Tán inkább és egyre jobban egymásra! Bokrétás András Sors és rend Sülé Tamás
