Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)

1991-09-07 / 245. szám

IO aj Dunántúli napló 1991. szeptember 7., szombat Hz ember nem tudja, mikor találkozik a csodával A Matterhorn Finoman szólva szagosak voltunk. Ez - számunkra — már csaik abból is kiderült, hogy a Zermattba a turisták százait cipelő vonatban nagyon feltűnt a hölgyek parfüm­illata. Szinte hömpölygött az orrunkba. Márpedig, ha mi éreztük az övékét, akkor ők is a mienket. . . Na, jó. Akkor már túl vol­tunk a Hegyen. A negyedik nap, mosakodásra nem is gondolhatnunk. Hol barlang­bejáratban, hol most nem mű­ködő sífelvonó gépiházában, sűrű levegőjű menedékházban aludtunk. Közben az autó ro­hant velünk négy országon át. A Hegy aim úgy nem „fel­adat”. Bár Benedek István szerint mindenkinek megvan a maga Matterhorn^a — csak­hogy ez a Mont Blanc volt. Olasz oldalról: Monte Bianco. Európa teteje a maga 4810 méterével, de ahogy Misi mondaná: az ember seggen- paeskoija magát, ettől fel­megy. Andris? Meg sem koty- tyant neki, ha akkora zselbe lett volna, mellékesen oda­csúsztatja a 20 kilós hátizsá­kot. Ha a kezétől belefér. Ez a dolog a Kassa utca 14-ből indult, Pécsről. A NORTH LAND-bolt - hegy­mászófelszerelések, turisztikai cikkek, mindenfajta „vad dol­gok" — tulajdonosa kétszere­sen is megszállott: a hegyek, a hegymászás szerelmese és a fejébe vette, hogy az em­bereket rászoktatja a termé­szetjárásra. Ami azt illeti: már felfelé a Mont Blanc-ra, ami­kor kiszáll tűnik a hegyivasút végállomásán, le Nid d'Aigle- nál, közvetlenül a Bionnassay- gleccser lábánál, fél Francia- ország rajzott ki a vonatból. Négyszáz méterrel feljebb ért utol egy hatéves kis srác, szeplős és keményen elszánt. Azután mi értünk utol egy hármast: két negyvenes, kiváló kondíciójú úr között egy het­venes. A gyerektől az idős emberig, a francia hegyeket járja. Szóval: dr. Győrfy Mihály, NORTHLAND-bolt.- Menjünk el a Mont Blanc- ra ! — Jó. .. — Azt hittem, hü­lyéskedik. Igazából akkor ébredem fel, amikor úgy háromezer körül — amikor majd' a fejemre szakadt a Dome du Gouter, az „alsó” menedékház felőli meredek sziklafal, másik ol­dalra lenézve pedig azt hit­tem, átlátok a földgolyón — kétszer megszédültem. Nem baj. Valamit tudni kell: ha a hegyeket járod, jó társaikkal, jó kedéllyel, a ve­szély olyan, mint a bezárt méhkas. Tudod, ha kitnyitná valaki, halálra csípnének. De ott vannak a többiek, akik mindig rápillantanak a kasra: nem nyílt-e ki, csak résnyire Europa lóteje is? Ha igen, elveszik a zsá­kod. Kitalálnak egy viccet. Állandóan látod vissza^vissza- forduló tekintetük: jössz-e. A Misi is. Az első etapon övé volt a legnehezebb zsák. Tudta, miért: se én, se And­ris, még hogy a Mont Blanc, gleccserek, hasadékolk, cou- loire-ok . . . Kopogtak síbotjai­még a Bossonsi —, amig fel nem kapaszkodtam a lábá­hoz: négy-öt emelet vastag jégfolyam csiszolja évezredek óta a hatalmas kőtömböket. S hogy mekkora a csúcshoz vezető gerinc két „előpúpja"? Később kiderült... Röviden: elkedvetlenítően nagyok. A csúcs előtt! kiesett a falból. Meghalt itt magyar hegymászó is. A Mat­terhorn már Svájdbon ma­gasodik. Kihívóan és szépsé­gesen. Lábánál a svájci min­tájú vendéglátás iskolája: kiváló sör mosoly nélkül. De a Furka-hágóI A zord magány. Itt valami megma­radt a világ portalan, zajta­lan, ember nélküli korából. Megmaradtak a fát növelni nem tudó, félelmesen mere­dek hegyoldalak. A szűk völ­gyekben szabadon kószáló hollókárogás. A Galenstock és a Gammastock gleccserének végén kizúduló, fortyogó, hab­fehér víz bömbölése — a Rhone indul a fenséges jégfolyaim mé'héből. Itt még a konok svájci parasztok sem hagytak nyomot legelőket körbezáró drótjaikkal, a földbe süppedt, kőből épült, kőlap-cserepes, elhagyott házaikkal. Csak a szél kiabál és az óriáscsecsemő Rhone. Néha- néha megmozdul a gleccser, recsegve szüli a leváló jég­tömböket. Itt elidőztem volna hosszab­ban is. Amikor azonban a je­ges szél már az ingem alá is betolakodott, eszembe jutott a Bionnassaye-gteccserhez néma fenyöerdőn át vezető mere­dek, sziklás kapaszkodó. Áfo­nyabokrok terítettek zöld sző­nyeget a fák közé. A gyü­mölcs hamvason kék volt és üdítően frissítő. Az ember nem tudja, miikor találkozik a csodával. Mészáros Attila A Mont Blanc csúcsához vezető hosszú gerinc nak végei, ahogy kapaszkod­tunk. — Gyerekek — ordított fel egyszer —, folyik rólam a víz . . . Ez pedig nagy szó nála. Mindenesetre a Dome du Gouter-nél meg ittuk a dobo­zos söröket, pedig a csúcsra volt szánva. De legalább három kiló . . . Mindhármunk­nak jólesett. Andris ugyan so­ha nem iszik alkoholt — de az ő zsákjában volt a sör. Mégis: a Mont Blanc Euró­pa teteje. A magassága a kihívás, nem annyira a meg­mászás nehézségi foka. Bár... Misi és Andris útja a csúcsig néha a szenvedés volt. Az arányok! Nem tudom megmondani, mekkora volt az a hólavina, amely az egyik szemközti lejtőről indult, s mint a mennydörgés, szakadt le a mélybe. Lehet, mint egy ház. Az is lehet, mint a Szé­chenyi tér. Vagy fél Pécs? Nem tudom, milyen magasról indultak a cou/o/re-okban le­zúduló kövek, pattogva, vissz- hangosan, zúgóan sebesen, s hogy hol nyugodtak meg. Nem tudtam, mekkora alattunk a Bionnassay-gleccser — hát Courmayeur, Chamonix — a Mont Blanc két fővárosa. Előbbi az olasz, utóbbi a francia oldalon. Chamonix- ban van az a csodálatos szobor, amelyet a hegy meg­mászásának emlékére állítot­tak. Amikor — pár esztende­je — a hódítás kétszázadik évfordulója volt, boldog-bol­dogtalan kötelességének érez­te, hogy feljusson a csúcsra, valóságos népmozgalommá szélesedett. A hegymászó-fel­szereléseket árusító cégek nagy örömére. Ahogy Courmayeur és Cha­monix a Mont Blanc-nál, úgy Zermatt a Matterhorn-nál: a hegy fővárosa. Kocsival ide bemenni nem lehet — fan­tasztikus bátor döntése volt ez a városka vezetőinek. Pár kilométerről csak a vonattal lehet utazni, az utcákon pe­dig elektromos energiával haj­tott járművek közlekednek. A kőműves, a kenyeres, a szál­lodai taxis is. A Matterhorn! Egy csoda. Pedig most is éppen munká­ban volt a hegyimentők heli­kopteres szolgálata — mint oly sokszor. Valaki — adja Is­ten, hogy csak egy alpinista, nem sikerült megtudnunk — Ahonnan a Rhone indul Tegnap és ma Feledni kellene már. De nem lehet. Álmodból ver fel, melletted jár, s mint árnyék, úgy követ. És az utcán, ha szembejön veled, képedbe röhög — ne nézd: köpenye mily új és di­vatos. Tegnap még kíméletlen föllökött, ma megértést emle­get . . . Az, ki tegnap megrabolt, ma bíróért kiált, s igazságot követel, ki volt mindig: ál- szent, s hazug. Szabad elve­kért száll síkra most, pedig csak egyetlent ismert eleddig: a pártállamét. Emberségről papol ma, bár a minap még cinikus gúnnyal vágta szemedbe: ha nem tet­szik, elmehetsz! Van útleve­led ... De ameddig a szocia­lizmus kenyerét eszed. Érted?! Értetted, persze. Mint a bírót, ki tegnap tör­vénytelenül mondott ki súlyos ítéletet, de ma a jogrend ne­vében védi egykori kínzóidat... Szelíd filozófustudós pana­szolja: nem az a legnagyobb baj, hogy félni kell megint. hanem az, hogy ugyanazoktól kell félni. S ezt mondja a hang is a telefonba: 'kérem, higgye el, nem ok nélkül fé­lünk. A munkahelyünkön ők döntenek még mindenben ... Most, hogy olyan'könnyen az utcára kerülhetünk; megérti ugye? Hogyne értené. Hiszen ugyanaz packáz ma is veled a hivatalban, ugyanaz a hang harsogja az új dalárdában az új szólamot, s ugyanaz kiált ma tisztaságért, ki eddig csak szemetelt. . . S ugyanaz suttogja füledbe baljós jövőd: HorthyJkorsza- kot, keresztény kurzust, anti­szemitizmust, ki tegnap rab­szolgának árulta ki nemzeted. Ki földed, jószágod tegnap elbitorolta, ma alattomban terjeszt rémhíreket: mi érhet, ha jussod visszaköveteled. És az, ki tegnap tönkretette a gyárat, ahol dolgozol, ma ke­zedbe nyomja munkakönyved, mert lám a rendszerváltás idevezetett. . . S tudd meg, mondja, így esett: voltak, akik voltok, va­lamennyien az áldozatok, ki­ket félrevezettek . . . És te tudod: voltak, sokkal többen, kik félrevezették a fél­revezetőket. Egy nyáj voltak ők és egy akol. Csak az egyik mindig vetett, a másik meg aratott. Az egyik hitét, erejét her­dálta, a másik a nemzet érté­keit. Az egyik csak veszített, a másik meg nyert. Az egyik most kiábrándult, hogy légvá­rat épített. A másik markába nevet, s hatalmát, vagyonát menti; tovább törtet, könyököl, új érveket gyárt és magyaráz: mi hogyan és miként történ­hetett. Ebből tudhatod: ludas vagy te is. Ludas, mert voltál és éltél, mert tettél és dol­goztál, mert gyermeket nevel­tél és fölvonultál május else­jén . . . A tétel ilyen egyszerű: sáros itt mindenki. Törődj bele és senkinek szemére semmit se vess! Senki sem jobb itt a Deákné vásznánál; ki korpa közé keveredik. . . hiszen ezt ismered. Mert ugyan mi más lehetne itt, e történelmi rengését met­szővonalaiban, mint együttmű­ködő, ki létezni akart. A szó rosszabb értelmében persze: sunyin és alázatosan megal- kúdva félholddal, kétfejű sas­sal, vörös csillaggal . . . Nézd csak, hengerel le ma­gabiztos ravaszsággal, nézd a tanítót. Nem volt-e részes, tá­mogató, tagság nélkül is pár­toló? Hiszen írni, olvasni ta­nította a funkci gyerekét. . . És az orvos is! Meggyógyította a kedves papát, a T. Beteget, kinek különszoba dukált és drága külföldi gyógyszerek. No és a kőműves? Átépítette a párttitkár államosításból „meg­örökölt” villáját, vagy az épí­tész, ki panelből tervezett pro­letárnegyedeket. De akár a pap is, mert bé­két, szeretetet prédikált harag és lázadás helyett; a kitelepí­tett, a politikai elítélt, mert mind-mind okot adtak arra, hogy ellenségképp tartsa éb­ren a gyűlöletet. A paraszt, mert földjét, jó­szágát „önként" áldozta a köz­nek oltárán, elismervén annak érdemét. A gyáros, ki az ál­lamnak „ajánlotta" gyárát, s a munkása is, mert a bolsik- nok termelt új értékeket. De az is, ki ellenállt, ki érvelt nyugodt szóval vagy el­szánt haraggal, mert bizonyí­totta: veszélyben a nép hatal­ma; kell hát a politikai rend­őrség besúgókkal, szűk cel­lákkal, ütlegekkel és gumibo­tokkal. És az, kit szájos önkény ítélt halálra, mert hagyta, hogy kezét megkötözzék, hogy nyakára hurkot vessenek, hogy fejére kámzsát húzzanak, hogy kirántsák alóla az életet. Mert halálával bizonyította: joga volt a bírónak és joga a hó­hérnak létezni és ítélni és vég­rehajtani. És az emberhod, mert föl­vonult, hogy halomra lövesse magát, hogy lázadni meré­szelt, mert ezzel is csak el­nyomói dühödt erejét fokozta. De a nép is, mert nem lázadt, mert bratyizott az elvtársakkal, mert elfogadta tőlük az ala­mizsnát, az útlevelet, a szak- szervezeti beutalót, a családi pótlékot, a nyugdíjat, a dicsé­retet^. . És most jól figyelj I — szól a nóta másról is — okít, ki mindig tudja, hol süt a nap, hol osztanak nagyobb kenye­ret, ne tagadd: bajok ide, hi­bák oda, jól megvolt itt min­denki. Emlékezz csők: velünk van, ki nincs ellenünk. Nem mondom, ha kilógtál a sorból, ha nem üvöltöttél együtt a falkával, ha firtattad az iga­zat, ha nem voltál szíves kö­szönni a helytartó kalapjá­nak . . . És ugyan mondd: mire men­tél vele? Csak a fejed kop- pant a falon. De azt ne hidd, hogy a föl ettől omlott le, hogy ezért mentek ki az oro­szok, ezért esik most szét a rettegett birodalom. Lásd be hát: nem voltál hős. Nyomorult alattvaló vol­tál, egy névtelen kis együtt­működő. Igen: együtt-mű-kö-dő! Mert a diktatúra nem létez­het ellenség nélkül, miként a fegyőr sem rabok nélkül, s a gyilkos áldozat híján. Ezért mondom: bűnrészes vagy te is! Vagy, ha nem, akkor nem bűnös itt senki! . . . No lám, ilyen egyszerű, ilyen világos minden. S ilyen szándékoltan félre­vezető; a tegnap csapdája ez a mának. Jó lenne már feledni ezt a tegnapot. Csak így — aligha lehet. Búsbarna László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents