Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)

1991-09-07 / 245. szám

1991. szeptember 7., szombat aj Dunántúli napló 200 éve született a legnagyobb magyar (3. rész) Széchenyi és hajózható vizeink Gőzhajózás (Katzler Vince körajza, 1860) A 19. század közepén még kevés gőzhajó járt az európai folyókon. De Széchenyi már akkor meglátta, hogy a gőz­hajóké a jövő. E felismerést cselekvés követte. Elmaradott közlekedési viszonyainkat vízi utak kiépítésével látta a leg­gyorsabban és legolcsóbban korszerűvé tenni, s ez egyúttal arra is jó, hogy a nemzetet bekapcsolja az európai keres­kedelem vérkeringésébe. De nem csupán az európaiba, ha­nem az Al-Dunán át a Fekete­tengerig, Levantéra is. A Fe­kete-tengerig való hajózásnak a lehetőségeit és a Duna sza­bályozásának körülményeit ta­nulmányozandó indult 1830- ban első al-dunai hajóútjára, amelyet még számtalan köve­tett. A Dunagőzhajózási Tár­saság 1832. évi közgyűlésén pedig már kifejtette, hogy az Al-Duna Magyarország ter­mészetes élettere és azt mi­előbb alkalmassá kell tenni a hajózásra. A Dunagőzhajózási Társaság ennek szellemében intézett emlékiratot József ná­dorhoz, és kérte a hajózási akadályok eltávolítását, ami­kor a szokásos medertisztítást és -kotrást végzik. A nádor pártfogolta a kérést és javas­latára az uralkodó 1833-ban kinevezte Széchenyi István gró­fot a Duna-szabályozás királyi biztosává. Széchenyi ezután beutazta az érintett szakaszt és óriási erőfeszítéseket tett a szabályo­zási munkákat gátló akadá­lyok elhárítására. A szerben kívül a román és török ható­ságokat is meg kellett győznie a szabályozás szükségességé­ről. Vásárhelyi Pál mérnökkel elkészíttette a Duna Ómoldo- va és Turnu—Severin közti sza­kaszának térképeit, valamint a költségvetést, amely másfél millió forintot tett ki. Széchenyi tudta, hogy a köz­véleményt is maga mellé kell állítania, hogy e roppant mun­kát sikerre vigye. A Társalkodó című lapban több éven át cikksorozatot indított „Néhány szó a Dunahajózás körül” cím­mel. Időközben, amikor eseten­ként elkeseredett a sok huza­vona és értetlenség miatt, ilyeneket jegyzett naplójába: „Előbb fogok-e törökül meg­tanulni, semmint felszabaduló Vaskapu átjáró?" Amire a tö­rök pasa és Niazi bej véle­ményét idézi: „Megtanul ön addig nemcsak törökül, de még arabusul és perzsául is!" 1834-ben megkezdték az ún. Széchenyi-út építését, amely a Kazán-szorosban, a Traján-út- tal átellenben lévő parton tet­te lehetővé magas vízállásnál a vontatást, alacsony vízállás­nál a kocsikra való átrakodást. Három esztendei szakadatlan munka után, de az út befeje­zése előtt a kormány beszün­tette a további fizetést. így Széchenyi saját zsebből fizette ki a hiányzó 10 000 forintot a befejezésre. Az utat 1837-ben adták át. A dunai hajózás ügye any- nyira foglalkoztatta Széche­nyit, hogy egyszer Metternich herceg, a kancellár csípős hu­morral jegyezte meg: „Szé­chenyi aróf azt képzeli ma­gáról, hogy ő fedezte fel a Dunát." Pedig Széchenyi nem csu­pán a Dunára gondolt, ha­nem a Tiszára is, amely a múlt századi nagy szabályozások előtt áradásaival időnként kö­zel 2 millió hektárt is elborí­tott. Ezért szabályozását már az 1830. évi nagy árvíz után elrendelték. Első lépésként itt is, mint a Dunánál, a „szőke folyót" fel kellett térképezni. E térképek elkészültével, 1845- től Széchenyi, mint a magyar­országi közlekedésügy rende­zésére a Helytartótanács ke­retében felállított bizottság el­nöke, megbízta Vásárhelyit a szabályozási tervek elkészítésé­vel s közben beutazta a Tisza- melléket. Megyei és hatósági emberekkel, birtokosokkal ta­nácskozott s megírta „Eszme­töredékek, különösen a Tisza- völgy rendezését illetően” cí­mű röpiratát. A munkát végül is 1846 augusztusában kezdték el. Széchenyi figyelme azonban nem korlátozódott kizárólag a folyókra, hanem kiterjedt leg­nagyobb állóvizünkre, a Ba­latonra is. 1845 augusztusában látoga­tott Balatonfüredre, hogy meg­vizsgálja a gőzhajózás ottani kilátásait. Erről A balatoni gőzhajózás című röpiratában így vall: „Az eszme, Balatonra gőzöst állítani, közvetlen nem enyim . . ." De mégis, ő az, aki az ügyet felkarolta. Ugyanis felkeltette a figyelmét az, hogy német és angol útle­írások szerzői mérhetetlenül csodálkoztak a tó kihaszná­latlanságán. Ezenkívül uta­zásai közben ő maga is ta­pasztalta, hogy külföldön a tavakat mindenütt hajókon le­het bejárni, „csak az én sze­gény hazámban nem tudták még annyira vinni . . ." Széchenyi volt az, aki szak­értőkkel is megvizsgáltatta a balatoni hajózás lehetőségeit, külföldi hajógyáraktól — és az óbudaitól — ajánlatokat kért, azután megrendelte a gőzgé­pet Angliában, a hajótestet pedig Óbudán. Gyakorlatilag őt kell tekintenünk a balatoni haiózás megindítójának. A Balaton első - és sokáig (1886-ia!) egyetlen — gőzhajó­ját KISFALUDY-ra keresztelték és Széchenyi iránti figyelmes­ségből, szeptember 21 -i szü­letésnapján, 1846-ban bocsá­tották vízre Füreden. A költő Garay Jánost versre ihlette a gőzös: „Egy évezre­den át ugarul állott a ma­gyarnak, / Tétlen pangásban a gyönyörű Balaton. Szé­chenyi jött: a tó megijedt a nagy haladóiul, / „Ez meg- igáz!" mondó s keble felhá­borodott. Hasztalan: a hul­lámzabolázó gőzös előáll:/És a veszteglő tó haladásnak ered I” Dr. Csonkaréti Károly Cselényi László Kőművesek I Illyés modorában Zeng a fűrész csattog a kalapács serénykedik a kőműves az ács emelkednek a piros téglafalak megáll a nap a nyári ég alatt s csodálkozik hogy pár szilaj legény a napfény csillog mindegyik szemén házat emel a csupasz föld helyén emelkedik egy fal - egy költemény Az épület frissen emelt falán mint karmester a fényben áll apám s rendelkezik hogy ezt meg itt meg itt I s káromkodik ha kell az istenit de megy tovább a munka száll a nap s mire megjön az estéli vonat már áll a négy fal kész van egy világ de mondhatok akár szimfóniát Elmúlt világ futó gyerekkorom nadrágom már nem hátul gombolom de írhatom zsákszám a verseket I utánam mégis az marad a TETT az öröklét előtt hogy egynéhány mázsa beton pár tégla deszka s tán két-három zsák cement őrzi kezem nyomót e házban s őrzi szellemem Takács Imre Gömbölű Máriámhoz Boldogság volt a gyerekkor; Olvadt a tél, kivirágzott a tavasz, Gurult az abroncs-karika át a falun - Nagy lóerővel ugyan még nem, Ártó szándékkal szintén nem. Rombolást csak az égből suhintott ránk a villám Manapság szerelmes vagyok minden nőbe, Árva szamár-voltommal hízelegvén Rózsától Ibolyáig, Ibolyától Rózsáig. Alattomosság nélkül surranok alsó régiókba. Fábián László Álltam a parton abban a sápadt pusztulásban, amely elsőül a nyárfák aranyát érte, nyár óta meghomálylott a víztükör, csaknem olyan volt, mint tavosszal, amikor a kör­nyező fák virágpora lepi, mindössze a csurgók felől vil­lant olykor felém, akárhamúl­tam üvegcserepei villannának, majdnem csönd volt, szegyei- lős szélsusogás, a víz mélyére húzódtak a falánk önök, a széles pofájú harcsák az iszaptúró márnák közé, a sza­kadt partnál üresen tátongtak a partifecskék elhagyott bar­langjai, s a jancsicsádé he­lyén rozsdás kórók meredez- tek — lehetett volna a képze­let henyén levágott tarlója: rozsdásodik az emlékezet, kor­rózió pusztítja emlékeimet, és mindez egyszerre zuhan rám ebben a sápadt pusztulásban, egyszerre itt a parton, ahol annyiszor állongtam nyári ve­rőfényben, lestem társaimat, hogy lenn a partalján kitapo­gassák a rejtező halakat, vasmarokba szorítva kiemel­jék, fölhajítsák nekem, aki a zsákmányt rendre a fűzfa­gallyból rögtönzött füzérre akasztja; akkor még nem me­részkedtem közi bük, igyekez­tem ekképpen hasznosítani magamat, aztán egycsapásra megváltozott minden: jött az a csodálkozó pillantású lány azzal a csodálkozó pillantá­sával, nekem ajándékozta egyik sétáját, noha sétáira mindig bőven akadt igénylő, elhoztam erre a csodálatos partra, keresztülvágva a ré­ten szedtem neki kakukkszeg­fűt, rezgőfüvet, örült minden­nek, egyszerre azonban azt éreztem, kezdek érdektelenné válni számára, az ilyet meg­érzi az ember, és akkor itt a partról beleugrottam a vízbe, tapogatni kezdtem előbb csak ímmel-ámmal a partalját, ott, ahol társaimtól láttam, ez már újból érdekelte, én pe­dig leküzdöttem félelmemet és undoromat az ismeretlen mély­Kakukkszegfű ségtől, eltökéltem magamban, halat fogok neki, akármi lesz, fogok egyet, ezüstpénzű szép­séges halat, látnia kell, hogy nem akárkire akadt, éreztem, látja, hogy nem akárkire akadt, izgatottan figyelte, mit csinálok, és én már nem imi­táltam a kutatást, hanem óvatosan igyekeztem kétféléi megszorítani a lehetséges zsákmányt, éreztem, újra meg újra hűvös testek siklónak ki ujjaim között, éreztem, na­gyobbak is akadnak a sor­ban, éreztem, egyáltalán nem idegesek, inkább csak mintha játszanának velem, magukhoz csologatnának, majd meg szökdösnének előlem (meg­ismertem ezt a kínt rövidesen, megismertem nagyon, szinte a fájdalomig), éreztem, mind­jobban elfog a szenvedély, éreztem, most már nem adom föl, éreztem, a bal kezemnél megszoríthatom, ha jobbról lassan közelítek, megvolt, rán­gatózott, de én egyetlen len­dületből - lám, ezt is el­tanultam — föl hajítottam a partra, a lájoa elé, ahogyan hadvezérek a hadi zsákmányt terítik szívük hölgyének kecses lába elé, nevetett, sikongott, tapsolt, éreztem, annak tekint, megtört a varázs, ami eddig visszatartott attól, hogy tár­saimmal együtt szűrjem a vi­zet, igen, éreztem, növekszem a szemében, hallanom kellett biztatását: még, még, má­sikat! és nem is túlságosan hosszú idő után ficánkolt a kezem ben, és föl hajítottam a második halat is, amelynek ugyanolyan hévvel tudott örül­ni, mint az elsőnek, de már nem sarkallt tovább, nem kí­vánt újabbat, kért, hogy jöj­jek föl, menjünk haza, süssük meg, ez már elég kettőinknek, bennem pedig ez a kettőnk­nek beégette magát a szívem hátsó falára, és olyan nyomot hagyott, akár a bicskák an­nak a hatalmas vérbükknek a kérgében, amit szerfölött cso­dáltunk a kastély kertjében, ha odamerészkedtünk, érez­tem, titokzatos remegés fut ót rajtam, megreszketteti minden porcikámat, és alig bírok föl­kapaszkodni a meredek par­ton a gyengeségtől, szaporán eldadogtam, hogy nyomban visszatérek, csak kicsavarom a fürdőnadrágomat (az volt egyetlen ruhadarabom), hogy könnyebben megszáradjon, a bokrokból is figyeltem, miként örvendezik a ió fogásnak, tör­tem egy füzérnek valót, és megmutattam neki, mennyire értek a halak fölfűzéséhez: be az ágat a kopoltyún; ki a szájon: visszaindultunk a fa­luba, én a halakat, ő a vi­rágcsokrot hozta, éreztem, valóban kettőnké ez a dél­után, éreztem, ez a mi dél­utánunk, s mintha azt a be­vésést is éreztem volna szí­vem partfalán, egyedül vol­tunk a házban, én a halakat tisztítottam, paprikás lisztet kevert ő, zsírt olvasztott, ügye­sen mozgott a tűzhely körül, akkor én már abban a vesz- szőfonatos karosszékben pi­hentem az üvegezett veran­dán, amelyben a nekem ju­tott darabot elfogyasztottam, kínnal és keservvel, mivel jócskán szálkás volt, tartottam a fuldoklástól, abban a ka­rosszékben, ahol aztán egy­szeresek az ölembe ült, érez­tem, megzavarodom, éreztem, éreznie kell, valami megmoz­dul alatta, és én rettenete­sen szégyenkeztem; állok, mindig állani fogok ebben a sápadt pusztulásban, amíg ezen a parton lehetek, megkísérlem rozsdás emlékei­met, ezeket a múltba toko­zott zárványokat időről időre letisztogatni, lázasan kutatok egy arc után, amelyre rá- illenék a csodálkozó tekintet, egy hang után, amelyben föl­lelhetném azt az önfeledt örömöt, de csak a szél susog, csupán a megfoghatatlan mélység érzete látszik ebből a foncsorát vesztett víztükör­ből . . . A könyvpiac újdonságaiból Michael Blake Farkasokkal táncoló Jól megírt, érdekes, bár eléggé szimpla történet, amelyből a hét Oscar-díjjal jutalmazott film készült. Nyil­ván ezért az ember bizony többet várt Michael Blake re­gényétől. John Dunbar had­nagy egy isten háta mögötti helyőrségbe, majd a komancs indiánok táborába kerül. Sor­sa nemcsak múltjával, hanem emberi tisztességével, lelki­ismeretével való szembesülésre kényszeríti. A szokványos in­diánromantika elcsépelt sab­lonjaiból építkező kalandregé­nyekkel ellentétben a Far­kasokkal táncoló komor, bo; rongós, elégikus hangvételű alkotás. (JLX Kiadó) Carlos Castaneda Don Juan tanításai A világszerte több tucat ki­adásban, milliós példány­számban megjelent bestseller végre hozzánk is eljutott. A szerző etnográfusként találko­zott Don Jüannal, a jaki In­dián varázslóval, aki tanítvá­nyául fogadta. A nyugati ci­vilizáció fogalmi rendszerével rendkívül nehezen megközelít­hető ősi indián bölcselet a reveláció erejével hat az ol­vasóra. Don Juan mágikus vi­lágképe ugyanis az emberi tudat határait szinte kozmikus­sá tágítja, s a megismerés új dimenzióit jelöli ki. Castaneda könyvében — mely többek kö­zött a New Age világmozgal­mának is alapműve — egy szokatlan, de kétségtelenül komoly és következetes filozó­fiai rendszer körvonalazódik. (Gondolat — Holnap) Alexandra David-Neel Mágusok között Tibetben Vajon mi késztet egy fiatal európai hölgyet arra, hogy századunk elején évtizedeket töltsön a világtól elzárt Tibet nem túlságosan vendégszerető népe között, a lámáik, va­rázslók, aszkéták országában, ahol iszonyú rítusok, holttest­táncoltató, démoni,déző cere­móniák fogadták? Tény, hogy ez a könyve a maga nemé­ben páratlan, túlzásai ellené­re is hitelesnek tűnő beszá­moló, lenyűgöző, néha hát­borzongató olvasmány. Bár ki tudja, mit szólnának ehhez a könyvhöz maguk a tibetiek? (Sorger Kolon Ltd.) Hernádi Gyula Isten a konyhában vérzik „. . . nekem játssza játékát / az izzó kövezeten, / már csak hálni jár belé a végtelen, / elindul, int felém, / mutatja, követhetem ..." — Írja a kö­tet címadó versében kortárs irodalmunk egyik jellegzetes, extravagáns alakja. Poző r, Intel I ektu á I i s szemf é nyvesztő vagy zseniális sarlatán? Vá­logatott verseinek gyűjtemé­nye akarva-akarátlanul lelep­lezi: Hernádi Gyula a szinte íkafkdi léptékű szorongás, a reménytelen magány, az em­beri lét abszurd tragikumának jelentős költője. A nyelivöltö- getés, a bohócmaskara csu­pán kétségbeesett kompenzá­ciós kísérlet. . . ^Pátria) Aranyi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents