Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)
1991-09-28 / 266. szám
1991. szeptember 28., szombat aj Dunántúli napló Szűcs Mariann Hányszor lehet világgá menni? J anó undorodva kiköpött, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy a felhajtó két óra múlva megjelenik. A villamosok lassú zöröm- böléssel szedelőzködtek a téren. Ilyenkor csak az éjszakai járatok indultak. Fejűket neiki- d öntve az ablaknak, néhány ember gucorgott az üléseken. Janó a Trombitás kőkerítésének vetette a hátát és leguggolt. Szemét lehunyta, égett mindene. Mintha pokoljáráson lenne, pedig csak néhány decit ivott meg a haverokkal, és azt a vacak martinit a nő kedvéért. Cefetül fájt a gyomra. Az utóbibi időben, sajnos, már nem bírta az italt, hamar kikészült tőle. — De jó lenne, ha nem kéne a hétvégén hazabumliz- ni! — sóhajtotta, majd a fejébe beleálló lüktetéstől el- kábult. M'uszáj hazamennie. Az öregeket meg kell lesni. Nem írtak. Már féléve nem volt otthon. — Hé, Janó! — rúgott a talpába a felhajtó. — Kél rongy per köp. Hattól mikulásig a hegyen. — Ahol a múltkor voltunk, annál a zöldséges nyunyónál? - kérdezte Janó, és majdnem kiesett a száján, akkorát ásított. — Nem. Ez egy fehér muffos csaj. A pailijánalk pénze van, akár a pelyva. Csak hajtani kell. Janó megadóan biccentett, és visszazöttyent a kerítés tö- vibe. Egy óra múlva, gondolta, indulhat a hétvégi keccs. Két napra elegendő lesz, ha az első nap nem botliik bele egy igényes bigébe, mert az rendesen leszivattyúzza a pénzét is. Végül is szerencséje volt a felhajtóval, amikor csaik a második nap fizette ki a malter-gázsiját, összesen öt rongyot. Hétfőn nagy levegőt vett, és felült az expressre. öt rongyból vígan megjárja a falut, meg egy ezrest ott is fog hagyni az öregeinek. De az anyjának adja, mert a fater megbízhatatlan. A vonaton egyedül ült a kupéban, pedig még Füzesabonynál se járlak, ahol a rosszmájúalk szerint, a józan ész visszafordul. A rlngatádzó ritmustól elikókadt, fejét ide- oda ingatva bóbiskolt. Utoljára vérző fejjel ment haza ugyanezzel a járattal, de akkor péntek volt, hétvége. Valamelyik részeg suttyó összetévesztette a haverjával, aki őt átverte, és jött a balhé. Igaz, ő sem volt akkor kristálytiszta. A kalauz rázta fel, hogy most kell leszállnia. A menetrend szerint egy .percig állt a vonat. Rajta kívül senki nem szállt le. Tailpa alatt a kavics elhúzott, Janó emlékezetében a kamaszkor, a szénalboglyá- ba bújt szerélem, a szikkadt apja, a suhogó száknyáj ú anyja, mind-mind végigkattogott színtelen fejé ben. Aztán az utolsó vagon farába bámult, mintha valamit fönthág yott volna a kupéban, majd a tiszta, zöld levegői lassan beszívta, és visszabiccentett az állomásfőnöknek. Léptei a főutcán tompán visszhangzottak a saskós házaik falán. A lámpákat még nem gyújtották meg, pedig igencsak sötétedett. Janó erősen hunyorgott, és bőrdzsekijébe kapaszkodva döngette magát hazafelé. A kocsma előtt lelassította a lépteit, majd tétováin megállt. Végig- szemiélte a kókadtan egymásba csimpaszkodó kerékpárokat. Hat óra körül már az apja is itt szokott tanyázni, villant át Janó agyán a gondolat. Hátha összetalálkozik az öreggel! A fiú bebotorkált a sönté- sig, megállt és körbenézett Az apját sehol se látta. — Egy felest, Józsi bá’l - kurjantotta Janó. A kocsmáros szokott módján hunyorított, töltött, és kitette a ködös színű poharai a fiú elé. — Egészségedre! — Nem ismer meg, Józsi bő'?! — nyúlt bizonytalanul a pohár felé Janó, hiszen a vén lacibetyár máskor már a belépése pillanó tóiban cukkolni szokta. — Janó — mondta homlokát törülgetve. - A Beke Janó vagy, hát hogy a fenébe ne ösmernélek meg, te kölok! — Hol kódorog az apám? — Vendégem vagy, te kö- lök! Meg az apád emlékire is — tette hozzá ez utóbbit halkan a kocsmáros. Poharat vett elő, töltött magának, és koccintásra emelte. — Apód igaz emlékezeti re! Nyugodjon meg ottan, ahol most tán senki nem piszkálja, még ( az öreg úristen se, aki nem átallotta elvonni az életit! Janó először csak vigyorgott, aztán ledermedt, és kezében félúton az áldomáshoz, megállt a pohár. Az ivóban elült a zsongás. Mindenki a söntés felé fordult. Janó nem tudta, hogy merre álljon, hová bújjon, mert a csönd iszonyú itt. Tehát meghalt az öreg. Mikor? És hogyan? És mégis? Ha nem írta meg az anyja, nem táviratozott, akkor most mi van? Lehet, hogy ugratják? Nem, ezék az öreg szivacsok mindent tudnak. Ök nem készíthetik ki az ő lelkivilágát. Csakazértse! A Beke fia se lehet különb, mint az apja! Pedig jól esett volna egy marha nagyot bőgni, egy altárit sírni, zokogni! A kocsmában végigszaladt a pusmogás szele. Ez a Beke fia, tudod, aki négy éve elsöpört innen, mert utálta a föld túrást. A fővárosból néha haza eszi a fene. Igen, legalább az apja temetésire. A szavaik hordalékával együtt a törzsvendégek köribefogták Janót. — Mesélj, fiú! — Muszáj néked a városban őgyelegned? — Aztán ott jó neköd? — Van itt ám mit csinyáilni! — Mennyi a havi pénzed? — Van-e ottan tiszta vackod, he?! Janó a sűrűsödő kör közepén állt egyik lábáról a másikra billenve. Időnként vaiaki hátbaverte, vigyorgott egyet- egyet, aztán megragadta a poharat, amit valamelyik kíváncsi földije az orra elé löfk- dösött. Az arcaiktól, a kezeiktől Janó teljesen elkábult. Az apjára gondolt, az öreg Bekére. Nem hagyja szégyenben a nevét. Sőt! Ha temetése lesz holnap, hát tudja meg a falu, hogy kit temetnék, mert annak a fia se akárki! — Tudjátok, ott fönt, a városban, marha jó — kezdte Janó akadozva, aztán a csöndben fölerősödött hangjától megbátorodva egyre gördülékenyebben folytatta rögtönzött meséjét. Ott aztán van minden, csak beférjél a butikokba, meg a soppokba. Meg legyen időd az unatkozó férjes asszonyokra! Mi? Nem hiszed? Csak pénz kérdése, és jön a nő, a pia, a rulett, a napóleonkonyak, meg minden, amit akarsz! A pénzedért azt kapsz, amit csők nem szé- gyenlessz. Kéglit, szuper bútorokkal, ágyakkal, megimin- dent. Szenzoros videótőtyót, meg hifi-őrületet, meg vőkment, hogy teljes legyen a csúcsforgalmi dili. Jamó egyre jobban belelendült. A figyelem és a füst lassan befödte a hallgatóságot. — Tudjátok, milyen a kéglim? Szuper! Van benne mosogatógép, távirányítós garázs, kaputelefon, meg bejárónő, meg amit el se tudtok képzelni! A múl tkor kölcsön kértem egy szdkadt to- jotát, és oltárit villogtam a csajok előtt. Biz' isten nagyobb volt a sikerem, mint a mostani nyüves mazdámmal. Szavaival, úgy érezte, hogy most mindent kifizet. A munkásszálló vizes szobáját, a felhajtó sápját, a művezetőt, a nőket az éjszakában. Mindent kifizet, ezért az egész tróger, rohadt életéért. Mindent eldüddög, elmond, amiért megszökött ammaík idején ebből a leprafészékiből! Egyre szélesebb mozdulatokkal magyarázott, mesélt. Lopott dzsekijét a sápadt Iáim pofé nyűben ügyesen meg- himbálta, szinte szikrázott a sok szögecstöl. Egy-ikét látványos brék-lépéssel kápráztatta el a kocsma közönségét. Micsoda Michel Jadkison vagyaik, gondolta, és élvezte a táto- gó, bonniba arcolkot. A kocsmáros kezeit dörzsölte, és időnként a szája szélét is megnyalta. Hát igen! Most legalább volt fogyasztás. — Áosiiii! — kurjantott Janó. - Csöndet! Egy percig az apám emlékűre! Nyugodj békében, öreg! A ráncos arcú, kisZilklkaidt fejű népség bávatagon állt. — Miért nem vigyáztatok rá?! A kör lassan tágulni kezdett a fiú körül, a cimborák szétszivárogtak az asztalokhoz. J anó gyomra kavarogni kezdett, kiverte a veríték. Kaszáló léptekkel támolygott az ajtóhoz. Egy félek se járt az utcán. A kocsmából szürke gomolygás áradt, mintha misem történi volna. Janó nekidőlt a lámpaoszlopnak, és mélyen beszívta a falu szénaillatú levegőjét. A haláltól, anyjától és önmagától megijedve vissza- kacsázott az állomásra. Szerencséje volt. Egy kis- motoros vicinális jött. Felszállt, és újra elindult világgá. Már egy hónapja nem esett, nem párolgott a gazdag tele- vény, meleg, úszkáló ködöket emelve a kert bokrai, a zöldpaprika-, eper-, hagymaágyá- sök, a málnabozótos fölé; üvegvágóval vágható, tiszta, átlátszó levegő a kert mögött messzeterülő búzatáblák fölött, csak egy-egy kocsi ver porcsíkot a távolbanyúló dűlő- utakon. Bele-belenézek a kútba, vagy tíz méter mély, nem apad az a jó, hűvös vize, bálaisten. Aztán fel abba a mégiis-lkék lángbuborékba: az égiboitra, az aranynál sárgábban villogó Napba. Húz valami felfelé, mintha egy léggömb kosarában volnék, zibálák, szédülök az udvar közepén az iszonyatos hőségiben, feszülő tüdővel emelkedek fel a lángzuhatag- ba, sugárzó ég alatt. Mindenféle piszmogással telik a nap, egy kosárravaló ágat vágók baltával a ház sarkánál, a fészer mellett, kukoricát szórok a baromfiaknak, cukorért szaladok a boltba, csöves kukoricáért a padlásra, ezt m ég le kell morzsolni a délutáni töméshez. Hízó kacsák zihálnak tátott, sárga csőrrel a fészer egy elkerített részén, úgy kerülnek sorra, hogy minden vasárnapra jusson egy a lábosba. Végzem ezéket az aipró dol- gókat, de közben állandóan az égbolt arany gömbjében érzem magam, elgondolom, hogy még csak gyerek vágyók, semmim a kerék világon, csak ez a kis védettség, amely minden gyéreiknek kijár a faluban; és iskolám végeztével — 10 éves vagyak, és most a negyedik elemi után megyek majd ősszel a polgári iskola első osztályába — itt van előttem az egész nyár, az aratás, a közelgő aratás, ahol a kaszások után markol szedhetek majd, kötözhetem sodrott szaimakötéllel a búzakévéket; hordhatom az aratóknak a vizet a távoli csordáikéitól — ha fel nem szippant véglegesen ez az aranyolvasztó egyiptomi églbolt, s benne Ozirisz, a mindegyre megújuló, meghaló és feltámadó természet istene, melyet nem csak künn, lüktető ereimben is érzék. Egész nap szállók felfélé a pulzáló, hő-aranyat okádó végtelen égboltba; estefelé megdördül, váratlan vihar kerekedik, szározviflámök csapkodnak, lilára erezve a sötétülő alkonyt, távoli zápor szagát hozza a meglendülő, hűs szél, kiszállok a megipattaoó höbubonékbál, kiállók az esőbe klottnadráglbon, meztelen felsőtesttel és barna lói bakkal áztatom magam, míg a csirkéket, tyúkokat az álba terelem. A búzatáblák gyors záport kapták, éppen csak any- nyit, ami elveri a port; a holnap hajnalban kezdődő aratásnál nem füstöl maíjd minden kaszasuhantásra az érett, sárga kalász. Aztán az átnedvesedett udvar földjén végigmegyek a kerttől a házig nagyokat lépve a pocsolyákban; minden lépés után hátratekintve, jól kivehető nyomot hagyott-e meztelen talpam az udvar meleg sarában. Csanádi János Sugárzó ég alatt Kétszáz éve született a legnagyobb magyar (5. rész) Széchenyi István naplója A napló eseményekről, élményekről, esetleg a hozzájuk fűződő gondolatokról, észrevételekről és érzésekről időrendben, általában naponta vezetett rendszeres s többnyire nem o nyilvánosságnak szánt személyes följegyzések. Széchenyi István naplóját pontosan ilyennek kell tekintenünk. Mégpedig olyan naplónak, amely ifjú korától haláláig magyarázza a nagy férfiút. Ezek a számtalan füzetbe, könyvecskébe zárt gondolatok még akkor is „magán használatra” íródtak, ha közben részleteit kinyomtatták. Vannak, akik úgy tartják, hogy Széchenyi írónak indult, s olyan költő vált belőle, aki versek helyett hajógyárat, hidat és intézményeket hozott létre. Széchenyi 1814-ben vetette papírra első naplófeljegyzéseit, talán atyja hatására, aki ugyancsak vezetett naplót vagy a kor divatja adta kezébe a tollat. Szándéka eredetileg az lehetett, hogy anekdotákat, tréfás történeteket és érdekességeket jegyezzen fel, olvasmányairól írt véleményt, és naplója csak fokozatosan vált életét és gondolatait rögzítő egységes, hatalmas opusszá. Bár az első években hosszabb-rövidebb időre fel-felhagyott vele, 1820. június 6-tól 1848 szeptemberében bekövetkezett idegösszeroppanásáig már folyamatos a naplója. 1856-ban ismét elkezdte naplójának vezetését. Széchenyinek a naplóírás az önismeret, az önmagával való szembesülés, önminősítés és a tökéletessé válás eszköze, a lélek magánbeszédének a kényszere. Naplójának talán leg- megrendítőbb sorai azok a fohászok, amelyek az önmagát legyőző lélek és akarat nyilatkozatai. Gondosan óvta idegen tekln- tetéktől a naplóját, s zárral ellátott, bőrbe kötött lapokra írta. Egy ideig arra gondolt, hogy halála után naplóit meg kell semmisíteni, de később megváltoztatta álláspontját, és naplóit titkárára, Tasner Antalra bízta könyveivel, jegyzeteivel együtt, hogy „ő azokkal belátása és szabad akarata szerint tegyen, meg lévén nemes érzésről és tiszta leikéről annyira győződve, miképp semmi hatalom által nem fogja magát kényszeríttetni hagyni, hogy irományaim oly részét is köztudomásra adja, mely valakit compromittólhatna, de azt lángoknak adandja át.” Széchenyi halála után a csalód a soproni és cenki levéltárakban levő iratok nagy 'észét átadta Tasnernek. 1877- ben aztán a teljes hagyaték a kiadás jogával együtt a Magyar Tudományos Akadémiáé lett, amelynek épületében külön Széchenyi Múzeumot létesítettek, ahonnan az Akadémia kézirattárába került. A napló azóta több kiadást ért meg, de ezek leginkább fordított válogatások, mint az 1978-ban kiadott is. Széchenyi jelentőségét, de még csak a mának szóló üzenetét is lehetetlen néhány tárgyilagos sorba összefoglalni, hiszen minden vélemény, meglátás óhatatlanul egyéni, személyes. Azt azonban bátran leszögezhetjük, hogy Szécheny működésének, életének és gondolatainak akkor is van jelentősége nemzetünk életében, ho eltekintünk gyakorlati alkotásaitól, mint aminők a Lánchíd, a folyamszabólyozásök, az Akadémia és így tovább. Széchenyinek kínzó gondol jelentett az a tudat, hogy o magyarságnak csupa idegen állam vagy nép között kell fenntartania magát. Azért akarta nemzetét műveltnek és gazdagnak tudni, mert úgy vélte, ez az az erő, amelyről visszapattan minden magyar- ellenes törekvés puskagolyója. A nemzet vezetését csak „kiművelt emberfőkkel" tudta elképzelni. Ezért is szólnak mű- véi elsősorban a magyar szellemi elithez, azokhoz, akiknek a mai és az eljövendő új világban is az ő értelmével, érzésével és őszinte nemzetszere- tetével kell dolgozniuk, hogy beteljesedhessek: „Magyarország nem volt, hanem lesz!” Dr. Csonkaréti Károly
