Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)
1991-09-21 / 259. szám
IO űj Dunántúlt napló 1991. szeptember 21., szombat Szabálytalan úti beszámoló Európából Mindössze néhány napja annak, hogy az Új DN-ben arról olvashattunk, milyen jók o magyar—francia kapcsolatok, s a magyar, illetve keleteurópai mezőgazdasági kivitel ügyében alkalmazott francia vétó csupán ideiglenes, az elnök taktikai lépése csupán a francia parasztság megnehezült helyzetére való tekintettel. Különös módon adalékul szolgálhat ehhez a témához mindaz, amit a Pécsi Nevelők Házo Kamarakórusának az elmúlt napokban az egykor híres Burgundiában tett látogatása kapcsán tapasztaltunk. Nagyszabású ásatások folynak a bourgognei Saint Léger közelében, a Beuvray hegyen. Magyar régészek is dolgoznak a gall-román emlékek feltárásán. Hamarosan felépül egy római múzeum, melv a leletanyagot fogja bemutatni. Itt polgármester az Europa Cantat elnöke, a Pécsett is jól ismert Marcel Corneloup. Elképzelése szerint a Mont Beurrayn évről évre nagyszabású ünnepségeket rendeznének a francia kulturális miniszter támogatásával. A nemesnek ígérkező hagyomány megteremtésére ez évben került volna sor. Nem lehet véletlen, hogy a hajdani római birodalom két végpontjáról, az egykori Ibéria és Pannónia provinciákból hívtak meg az országos jelentőségű ünnepi napokra egy-egy kórust, s a három francia együttes is a Raino mentéről, Burgundiából, illetve Provence felől érkezett. Az ünnepségen részt kíván venni Mitterand köztársasági elnök is, a hírek szerint egy európai jelentőségű beszédet szándékozott a híres római emlékhelyen elmondani. Első koncertünk baj nélkül zajlott le egy közeli városkában. A polgármester vacsorán látta vendégül kórusunkat. A vidám hangulatú esten csak egy elejtett megjegyzésből sejlett, hogy az egyesülő Európa, s újabban a három közép-kelet-európai ország mezőgazdasági törekvései nyugtalanítják a francia gazdákat. Másnap azután, hogy autóbuszunk Saint Léger felé közeledett, váratlanul meg kellett állnunk. Kiderült, hogy a környékbeli parasztok traktorokkal eltorlaszolták az utakat. Megtudtuk, az a céljuk, hogy meggátolják, hogy az e vidéken, az ő pátriájukban született Mitterand elnök a tervezett nagy ünnepségre eljusson. Ezért senkit nem engednek tovább. Ott vesztegelt már előttünk a lyoniak autóbusza is. A mienket kocsijával előttünk haladva az alpolgármester vezette. Előre sietve beszédbe elegyedett a parasztokkal, majd visszatért hozzánk, s arra biztatott, szálljunk ki, s énekeljünk valamit. Mi egy itteni bordalba kezdtünk. Talán hihetetlenül hangzik, mégis ez történt: a traktorok behúzódtak az erdőbe, s minket továbbengedtek. Sajnos később, mint megtudtuk, a helyzet rosszabbra fordult. Az utakra nagy trágyahalmokat helyeztek, mintegy háromszáz gyönyörű fát döntöttek ki úti akadálynak, összetűzések is voltak, ezekben hárman meq is sebesültek. Este Saint Léger-i koncertünket biztonságunk érdekében nem engedték a templomban megtartani. Helyette a város fölött, az erdőben épült csodálatos kórustovább- kéDző ház nagytermében került sor a hangverseny megrendezésére. Meglepő volt, hogy az események ellenére telt ház volt. a bojkott a város polgárait nem érintette. A Mont Beuvray-re tervezett nagy ünnepség azonban természetesen elmaradt. Mitterand elnök, a miniszter s velük a kulturális élet jelentős személyiségei, a sajtó, a rádió és a tévé nem jöhettek el, a dicső gall-római kultúra ünnepe egy másik akció áldozatává vált. A rengeteg előkészítő munka hiábavaló volt, s a lelkes, nemes célokat álmodó rendezőség csalódását elképzelheti az olvasó. A következtetések levonását is rábizzuk. Ám hadd számoljak be még egy kis epizódról. Az Európa himnusz tanulása közben nagyobb szünet. Az együttesek tagjai a kóruspalota előtti tisztáson sütkéreznek a szeptemberi napfényben, a rendkívül tiszta levegőn Kyr kanonok italát (száraz fehér bor és cassis keveréke) kortyolgatják. Mi rázendítünk egy angol madrigálra, aztán egy Kodály- népdalfeldolgozás következik. Kedvet kapnak a többiek is. Előbb a spanyolok andalítanak el énekükkel, majd szlovák zenészek havasi kürtje szól, a franciák régi körtáncot indítanak, ebbe mindenki belefogódzik, s végül Kunos tanár úr vezetésével a tömeg spirituálékat énekel. Európa csatlakozott hozzánk, Európa egyesül Az éneklő Európa . . . Tillai Aurél Amerikai pilóták Baranyában Repülőnapon mutatkozik be az amerikai légierő ma, szeptember 21-én Taszáron. Cikkünk szerzője ebből az alkalomból visszatekint a második világháború eseményeire, amikor már jártak amerikai pilóták Magyarországon — más céllal, más körülmények között. A háború utolsó hónapjaiban — jelenlegi ismereteim szerint - 16 amerikai nehézbombázó végzett kényszer- leszállást vagy zuhant le Baranya különböző pontjain, Kémes, Mohács, Sásd, Lothárd, Nyugotszenterzsébet térségében és a volt pécsi repülőtéren. Ezek közül néhánynak o története: 1945. február 1 -jén hajnalban startolt a dél-olaszországi Cerignolából 200 B 24-es Liberátor, hogy bom/batómadást hajtson végre a Bécs melletti moosbierbaumi olajfinomítók ellen. A kötelék egyik tagja volt John 5. Howell pilótafőhadnagy gépe is, kilenc főnyi személyzetével. Ez volt a huszadik bevetésük. Felszállás előtt azt az eligazítást kapták, hogy baj esetén Magyar- ország felé vegyék útjukat, lehetőség szerint repüljék át o Balatont, mert ott már a szövetségesek, az orosz csapatok állnak. A cél fölé érve bombáikat kioldották, de ekkor rendkívül hatékony légelhárító tüzet kaptak. Gépüket súlyos találatok érték, az üzemanyag a szárnyakból a törzsbe kezdett öm- leni, ezért a bombatár ajtóját is nyitva hagyták, nehogy a benzin tüzet fogjon. Howell úgy döntött, hogy a Balaton felé veszi útját. A Balatont maguk mögött hagyva az üzemanyag vészesen fogyott, s Pécs után Howell elrendelte a gép elhagyását. Nyolc ember kiugrott, majd egy forduló után Howell és másodpilótája is elhagyta a gépet, mely Lothárd közvetlen közelében csapódott be o szántóföldbe. Howell és legénysége sértetlenül ért földet, kivéve Plude őrmestert, aki a földet érés pillanatában bokáját törte. A pilótákat az orosz katonák Pécsre szállították. Howell leírása szerint a „téren lévő" hotelben koptak szállást. Ez valószínű a Nádor volt. Itt tudták meg, hogy ez idő tájt még két másik Liberátor is kényszerleszállt a pécsi repülőtéren üzemanyaghiány miatt. Az egyik gép leszállás közben belerohant a kovácstelepi házak közé, három pilóta megsérült. Pécsett az amerikaiak jól érezték magukat, mivel honfitársaikkal találkoztak. Ugyanis három amerikai fiatalember még a harmincas években Pécsre jött, hogy az -Erzsébet Tudományegyetem orvosi karán diplomát szerezzen. A háború kitörése miatt azonban már nem tudtak visszatérni hazájukba, itt maradtak, sőt, itt is nősültek meg. A fiatal orvosokkal kellemes -napokat töltöttek együtt. Howell — aki jelenleg a texasi Fort Worthban él — nagyon szeretné tudni, mi lett velük. Több mint két heti itt-tor- tózkodás után orosz katonai teherautókon Bajára vitték, majd Csávolyban szállásolták el őket. A falusiak szeretettel fogadták őket. Howell még mindig emlékszik a magyar paprrkáscsirke ízére,' illatára. Ezután Bukarest következett, ahonnan repülőgéppel tértek vissza a támaszpontjukra. * 1945. március 4-én szállt le a következő Liberátor Pécsett, amely kötelékével Szombathelyt bombázta. A gép bázisa Panthanella volt, parancsnoka Curtis J. Eatman repülőfőhadnagy. Az orosz katonai hatóságok jegyzőkönyvet vettek fel, mely szerint a gépet légvédelmi találat érte, a személyzet sértetlen. Március 8-án o 3. ukrán front NKVD parancsnokának, Pavlov vezérőmagy- nagy intézkedése alapján a pilótákat ejtőernyőikkel és összes személyes holmijaikkal együtt útba indították Bajára. * Vajda lózsel helytörténésztől és Mezey Lászlótól kaptam meg a sásdi B 17-es történetét. Ezek szerint 1945. március 16-án délután 4 óra tájban Sásd felett igen alacsonyan egy amerikai B 17-es repült déli irányba. A bakóca-godi- sai állomás felett megfordult és a Sásd melletti vázsnoki réten álló motorokkal landolt, Az amerikaiak a gép szárnyára másztak ki. Amikor két orosz lovas-t láttak meg, örömujjongásban törtek ki, mert tudták, hogy nem a németek által megszállt területen értek földet. A gép vezérgép volt, parancsnoka egy 33 éves ezredes, helyettese egy 29 éves őrnagy. A legénység egyik tagja magyar származású, szülei Miskolcról vándoroltak ki az USA-ba. A leszállás után a gép hátsó része leszakadt, a lövész keze megsérült. Dr. Szabó lózsel körorvos gyors műtéttel távolította el a mutatóujját. A pilóták közben bementek az orosz parancsnokságra, ahol elmondották, Bariból indultak, Bécset bombázták. Igen erős légelhárító tüzet kaptak, motorjaik megsérültek, ezért kényszerleszálltaik. Ezt követően az egyik amerikai taxit kért, hogy Bariba menjen, mert estére mozijegye van. Amikor megtudta, Bari igen messze van és momentán taxi nincs, csalódottan tépte össze a két narancssárga jegyet. Elutazásuk előtt az oroszok a filmszínházban a sásdia'k részvételével ünnepséget rendeztek az amerikaiak tiszteletére. A pilóták március 18-án hagyták el Sásdot és GMC teherautókon Pécsre utaztak. * Nem volt ilyen szerencsés az a Liberátor, amely 1945 március 31 -én szállt le Pécsett. Bázisa Grottaglia volt, az egyik parancsnoka William F. Grath, megfigyelő Thomas McDonald hadnagy. Súlyos találatot kapott, útját nem tudta folytatni. Elérték a pécsi repteret és a leszállás közben Thomas McDonald oly súlyosan megsérült, hogy azonnal meghalt. A pilóták bázisukra való visszatérés után a következőket jelentették kérdőíveken: „Az orikeréik hibája okozta a szerencsétlenséget, McDonald a felső forgatható géppuskatorony és a pi I óta ü lés között nyomódott össze. Azonnal meghalt. Sok időbe tellett, amíg testét kiemelték a roncsokból. Egy orosz orvos megkísérelte feléleszteni, de ez nem sikerült. 1945. április 1- én temettük el az orosz hadsereg katonai díszegységének részvételével." Az amerikai repülőhadnagyot húsvétvasárnap délben temették el. A ravatalt a város lakosságának és a Vörös Hadsereg koszorúi borították. A temetést az evangélikus egyház szertartása szerint Kál- dy Zoltán végezte. A sírnál a Vörös Hadsereg díszszázada jelent meg és dísztűzzel búcsúztatták a 22 éves pilótát. Dr. Pagáts Pál 1945. február 1-jén Lothárd térségében földet ért amerikai pilóták. Az alsó sorban balról a második J. S. Howell főhadnagy-parancsnok, felső sor jobbról a második Plude, ötödik Metzger, hatodik Eash őrmesterek. Erdély útjain Udvarhely, Gyimes, Kalotaszeg Erdély, s Erdélyben magyar testvéreink - megszámlálhatatlanul sokféle és másféle tájat, otthont, embert, magyar sorsot és életet takar, jelent. Más embernek, s magyarnak lenni a Székelyföld közepén, Székelyudvarhelyt - a kisváros repedezett, hepehupás aszfaltján. sivár munkahelyein, a blokklakás erkélyén, mindenütt magyar szót hallani, s mondani. A gyermeket magyar líceumba vagy reáliskolába járatni, a kiszolgált Daciát a benzinkút előtti sorban fényesre törölgetni, s reménykedni, egyszer majd eléri a magyar kormány a magyarországi tévéadások műholdas sugárzását. Itt a magyar szó székelyes hangsúlyokat és ritmust kap, s román kifejezést is eleget. Errefelé Tamási Áronnak, Benedek Eleknek, s Orbán Balázsnak állítanak kopjafát, s szobrot, s gondolkodnak erősen, hogyan lehetne néhány hetes magyarországi munka forintjaiból Romániában színes tévét venni. S a környező székely falvak is élhetik zárkózott magyar életüket. A Hargita alatt kanyargó utak mentén kiírhatják magyarul falvaik nevét, nem úgy, mint kicsivel arrébb, a Maros mentén, ahol ötméteres oszlop tetején sem nyugodhat sokat a magyar betű. Egészen más, s talán nem is valóság, mi él még a Kárpátokban, a meredek gyimesi hegyek közt, a szűk völgyekben futó hideg patakok partján, az egykori országhatáron éppen csak innen. Hihetetlennek tűnik, hogy megmaradt a több száz évvel ezelőtti székely kultúra, zene, tánc, nyelv s életmód néhány ezer gyimesi csángó magyar szívében, lelkében. Ott a zene ütemében a fejsze csattanása, a táncos lépésében a ló dob- bantása, suhintásában o fenyő zuhanása, tenyerének erejében a fenyő kérgessége érzik. A kemény és nyers, de tiszta és érthető természet, s élet. Kedves szó, s pálinka kijár barátnak, s beköszöntött idegennek, Maguknak a munka, a világosodástól sötétedésig. A kicsi csángó gyerek is büszkén indul a hegyoldalba villával, s gereblyével — fején kalap, kezében vizesüveg. Apja, s öregapja érezte, a forradalommal eltűnt a hatalom, mely erdeit, kaszálóit egykor elvette. Mindenki pontosan emlékezett, merre húzódtak a mezsgyéket jelző fenyőkarámok négy évtizede a hegyekben. Most újra ott találhatók. De egyre kevesebben hajtják le sötétedéskor a marhákat a hegyekből, kelnek fel fejni hajnalonta, kaszálnak a meredek lejtőkön lefelé araszolva naphosszat. A fiatalok már nem sütnek kenyeret, készítenek sajtot, s tejfelt, a szövést meg sem tanulták már. Talán évtizedig él még ez az ősi paraszti életmód. S egészen más, és nagyon is valóságos, mi látható, érezhető Kalotaszeg völgyeiben. A tiszta szobák fehér bútoraira festett piros virágok, s a zöld levelek már émelyítően gics- csesek, míg a ládában őrzött sok tucat soha nem viselt szőtt és varrott ruhadarab visszafogott, ízléses. Legfeljebb ünnepnapokon kerül elő o díszes viselet, a gyerek, bujka helyett öltönyben akar járni iskolába, a városba költöző menyasz- szony kézzel festett parasztbútorai már nem fognak elférni a kolozsvári lakótelepi lakásban. A család gazdagságának és az eladó lány szorgalmának egykoron divatos bizonyítékai már csak a végigdolgozott évek lehangoló emlékművei. Sokáig nézzük a kopár kalotaszegi dombokat a templom fatornyocskájávol. A legmagasabb dombra felállított, nyugat felé néző antennák erdejét, a lombok közé bújt falvakat, magyarok és románok közös otthonát. Egy félig román, félig magyar fiúcska megmutatja a padláson megőrzött kopjafákat, a torony még működő óraszerkezetét. Felemel két deszkát a padok alatt, a beomlott alagút lejáratánál megbámult emberi csontok. Erre menekült el a falu népe valamikor a tatátok elöl. De járt erre a királyfi is. Elülhetnénk, hiszen a -tisztelendő úr mondta. Kis kockát vesz ki az egyik sírkőből, s mutatja, mögé rejtette a királyfi a kincset. Egyszer arra járt. . . Bozsó Béla
