Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)
1991-09-21 / 259. szám
1W1, szeptember 21., szombat TodorJános Isztambuli ivómat S zófiából naponta egy vonat indul Isztambulba, néhány perccel éjfél után. Jegyet kizárólag valutáért adnak, odáig 19 dollárért. Az információs kisasszonyból nem kis nehézségek árán sikerül végre kiszedni, hogy jobban járunk, ha a határmenti bolgár városig, Szvilingrádig helyi vonattal megyünk, ami nagyjából akkor ér oda, amikor az isztambuli expressz Szófiából elindul. Román fiatalemberekkel utazunk egy kupéba, egyikük, kis szakállas figura, szinte megállás nélkül számológépje gombját nyomogatja. Szvilingrádban, ahova közel öt órát tart az út, ők is leszáltnak, két honfitársnőjükkel kiegészülve. Ahogy az állomásépületbe lépünk, taxisok rohannak meg bennünket. Olyasmit magyaráznak német—orosz keveréknyelven, hogy menjünk velük, ötven leváért levisznek a húszegynéhány kilométerre levő határig, ahonnan éjjel kettőkor indul a busz Isztambulba. Az öt román srác közül három rögtön igent mond, de a másik kettő, a hölgyekkel egyetemben szóra sem méltatják a meglehetősen rámenős fuvarosokat. Róluk letesznek, de rólunk az istennek sem akar leszállni egy fekete pufidzsekis, nagyfejú bolgár. Hiába mondom neki, hogy nincs is annyi levánk, ő int, hogy sebaj, a márka vagy o dollár is megteszi. Sőt, akkor még olcsóbban is megszámitja, hiszen ók szinte mór csak valutáért tudrtak tankolni. Rázom a fejem, mire ő mosolyogva invitál minket a kijárat felé. Csak amikor már taszígálni kezd, akkor jövök rá, hogy ezeknél a bólogatás jelenti a tagadást, a nemet. Ekkorra már egy őszhajú egyenruhás is győzköd bennünket. Olyasmit bizonygat, zsebre tett kézzel, széles terpeszben állva, hogy nem érdemes várnunk az ex- presszre, mert az nem mindig szokott megérkezni. Sebaj, időnk van, mi akkor is megvárjuk, közlöm velük gesztikulálva, többször is kihangsúlyozva, hogy no problem, és még any- nyit teszek hozzá: most már húzzatok el, gyerekek - de ezt már magyarul. Példátlan makacsságunkat nem akarják elhinni, az egyenruhás sértődötten magyarázza, hogy neki pedig hihetünk, hiszen ö itt az állomásfőnök. Mikor végre el- ódulognak, olyan pofát vágnak, mint a gyerekek, akiknek elrontották a játékát. Szemben a pádon már nagyban kajálnak a románok, vo- lami azt súgja, hogy ők profik az isztambuli vonatozásban. A kisebbik szakállassal már o vonaton is váltottunk néhány szót, magyarul nem tud (vagy akar), de angolul ért. Olyasmit vélünk kiolvasni a tekintetéből, hogy díjazta, ahogy elhajtottuk a hatóripar- ban utazó neppereket. Amikor barátnőm érdeklődik tőle, kiderül, jól tettük, hogy nem ugrottunk be a taxisoknak. Ugyanis ők Kapikuléig, a határig elvisznek ugyan, csakhogy onnan fejenként még 11 dollár a busz a Dardanellák városáig. ő sokkal jobbat tud, és szívesen megosztja haditervüket velünk. Azt javasolja, ne vegyünk jegyet, majd megkenjük a kalauzt, hogy a határig hadd menjünk a vonaton. Miközben, meglehetős közönségességgel kacérkodó lányaiknak köszönhetően, románjainkat a vasutasok az irodába invitálják a hideg váróteremből, minket továbbra is barátságtalanul vizslatnak. Rajtunk kívül már csak egy népviseletbe öltözött bolgór-török néni, és ellenzős sapkás, lakli fia marad. Ekkor lép a terembe az a zöld egyenruhás, felettébb ellenszenves férfi is, akiről süt pitiáner hatalmának minden gőgje, s aki már többször is sunyin szemrevételezett bennünket. Előbb a mamát és a fiát, aztán a törököt igazoltatja. Az egy papírt ad neki, s kérdéseire fejét mindannyiszor alázatosan meghajtva válaszol- gat. Tőlünk passportot kér, mire én visszakérdezek, hogy warum? Hogyhogy miért, bő- düli el magát, s hozzá bolgárul (nyilván) káromkodik. Elvégre nem vagy te policáj, gondolom, és mondom is neki, abból az egyszerű tényből kiindulva. hogy nem létezik, hogy egy zsarut ne ismernék föl. Ez pedig, hiába mutogatja a kabátja ujjának hajtókájára varrt szürke paszományt, legföljebb, ha vasutas... Ök pedig nálunk legalábbis, nem szoktak igazoltatósdit játszani. Immár több mint kínos a helyzet, mert a fazon nem tágít, s egyre csak azt sziszegi, hogy passport, passport. A bolond óvatosan mellénk oldalaz, és mutogatja, hogy adjam oda, mert ez tényleg policáj. Neki elhiszem. Lapozgatja az útleveleket, aztán mint egy döglött verebet, undorodva dobja visz- sza. Éjjel három óra van. Hogy Isztambul felől megérkezett a gyors, azt onnan tudni, hogy vagy két tucat álmosképü törököt kisérnek a vámosok. Pillanatnyi megállós nélkül folyik az éjszakai élet a szvi- lingrádi pályaudvaron. Magyarokat is kapunk. Ők itt aludtak Szvilingrádban a szállodában, és most jegyet szeretnének venni. Csakhogy a pénztáros valutáért nem ad nekik. Nyolc óra is elmúlik, mire bedöcöq az isztambuli expressz. A vágányok között ott látom policáj haveromat is. Megvetően nézek át rajta, mire ö a magyarok anyját emlegetve szakállamra bök, és olyasmit mutogat, kár is nekem fölszállni, úgyse engednek át, hiszen az útlevelemben csupasz az arcképem. K iröhögöm, ám meghűl ereimben a vér, amikor meglátom őt is az útleveleket ellenőrző határőrök között. Hiába akarom kicselezni, egyenesen rám hajt. Vagy levágom a szakállamat, vagy leszállók. Elcsigázott barátnőm kétségbeesve néz rám, mire én megadom magam, és sűrű sorykat emlegetve kénytelen-kelletlen, de megkövetem ezt a fasisztát. Ollóm és borotvám ugyanis nincs. Szerencsénkre ők inkább az oroszokra utaznak, s miután vagy másfél órát szórakoznak velük, végre elindul a vonat. A hőn vágyott isztambuli. Máfyás Ferenc Elhanyatló csönd Zsuptetös tanyánk leomolva, erre jártunk összekarolva, nem csupán a testi örömért, kerestük a véglet örömét. Elhanyatló csönd, volt ifjúság, rádcsapódott a vadsors-husáng, erre jártunk, itt cseng neved még a kiserdőn, kergetve lepkét, erre mindőn minden kixöldüjt s vágyunk gyújtotta fel az érdöt. Erre s aztán kedvesem lettél, csak engemet, s nagyon szerettél, erre, de aztán elszaladtál, s számomra többé nem maradt nyár, elgyalogoltak rég a vágyak, s beálltak a sorshoz halálnak. Rózsa Endre Idol Szárnya tárva: ábrákat vés a világra zúgó szélbe vájva, mintha mit se szánna. Szárnya zárva: roppant ég alatt vigyáz a moccanatlanságra, mintha mit se bánna. Szárnya árva: „Voltam én is!" - ezt kiáltja, s mit se szánva-bánva száll az égbe kőként, s a magasság önként köreibe zárja. Konczek József Szelídcsalán A hegylábakhoz nem lapul falu. A faluk nagy mező közepén feküsznek. S a patakvölgyet eltakarják füszerillatú vadvirágok. Fodormento, arcnélküli buzogány. De közte megél a szelidcsalán is. Kifejezhetetlen részletekben gondozza magát a rét. Fűzbokrai éledeznek, szekfű száraz feje rezzen. A reggel talán még nem hangolta össze valamennyi létezője életét. Csak párolog, susog, szellőzik minden. Ártalmatlanul. S nem érzi, hogy levélfonákja alatt kutatott a tekintet. Egy törtgally-keritésen átvonul az őzcsapat. Még visszanézi a bámulatot. Belátom a környéket Olyan alakú, mint egy szelet kenyér. Szememben a táj karéja. Kiharapok belőle egy verset. S mindegy is, hogy fű vagy fa, ha lélegzése égig ér. Fábián LászlA Hilf uläszat- Nna, te leölök, a ménkű durrogtasson beléd — dünnyög- te öregapám, ahogyan a kútról csoszogott hazafelé, én meg ültem fönn a kapulábon, a szokott helyemen, és éppen igen elfoglalt egyik varasodó sebem a combomon, továbbá - azt hiszem - komoly gondjaim lehettek a világnézetemmel, mert a bűn mibenlétén töprenkedtem, ugyanis délelőtt diktáltam föl Csucsusnak a vétkeit a vasárnapi gyónáshoz, színezékképpen néhány halálosat is belekevertem, a hangsúly azonban a lopáson, a káromkodáson és a paráznasá- gon volt: győzze csak leimádkozni az isten barma! persze, azért hálás: egy acskó pipa: dohányt ígért, amit az öregapómnak szántam, ha nem is az egészet, de ha így beszél velem, ahogyan most kezdi, amikor a vödör vízzel billeg befelé, nemigen lesz kedvem az ajándékozáshoz, anyámtól meg nehezen könyörgi ki a paklira valót, ámbár a ménkűt csak nem gondolhatja komolyan, inkább a szájára fut minduntalan, jobb, ha nem háborgók, hagyom folytatni, közben azonban föltétlenül köpnie kell a csibuk mellé, morogja tovább: - a jegyző úr aszonta, hajtás lesz szombaton délután, az meg ma van, de te nem kellesz, meg ne lásson ott, mert te mindig eldugod a nyulat, én kellek neki, ezzel a rossz lábammal, a nyomorúságommal, gyere már le arról a kapulábról, még leesz a rosseb, mert - aszón- gya - én tudom, hol kell zörgetni, ha maga ott van, bátyám, mindig van nyúl, lennie kell, mert igen kedves vendégei lesznek, lesz dohány, lesz pálinka ... — amiben én is ugyancsak biztos voltam, különben nem eredt volna meg ennyire öregapám nyelve, hi- sren máskor napokig kummo- gat magában, nemhogy egy fölösleges szót kiejtene, még anyámra is rámordul, ha túlságosan hangoskodik, tudom, ilyenkor valami eseményt gyanít, az indítja meg benne a szót, izgalom járja át, ahogyan a szél az őszi gyepűt, tudja az a jegyző is, hogyan lehet megfogni az öreget, tőlem meg joggal tart, egy pár nyúl valóban nem jutott el a konyhájára, de nem is fog, mondta a nagyapóm, amikor nyúzta őket: — a csöndérek jönnek érted, te kölök, egyszer -, én meg elfelejtettem meggyónni, majd éppen az ös- pörös úrnak beszélem ki, hi szén az a jegyző komája, úgy vizslatja a kártyát a ferbliben, mintha a jövőt keresné benne, ezeknek én nem kellek, ezeknek a rokkant vénember jó, az nem ér előbb a zsákmányhoz; öregapám áll előttem, szívja a pipát, meg köp, úgy tesz, mintha azt várná, hogy leszáll- jak a magasból, én azonban tudom, ürügy a pihenésre, hát nemigen igyekszem a parancsot végrehajtani, annyi a bajom ezekkel a sérülésekkel, az is eszembe jut, hogy legközelebb Csucsusnak földiktálom, meglopta a jegyzőt a hajtáskor, meg arra gondolok, hogy a dohány felét kiviszem a cigány Gyurinak a Békás-tóhoz, annak ez ünnep lesz, azt úgy se hívják hajtani, mert még az öregapámnál is sántább, és ott ketten szívnak, mert pipál a felesége is, de tovább nem bosszantom az öreget, leká- szólódom a kapulábról — mindenesetre a hátsó kertkaput kitártam, a papföld felől hajtanak, le egészen a kertek aljáig, a srófos botom meg itt van kéznél, benne állok a bodzabokorbon, egészen rendesen eltakar, anyám se láthat meg elölről, még valami dolgot találna ki számomra, egyelőre elég messziről jön a kutyaugatás, jön, természetesen, még közelebb is, a nyúlok pedig előtte, mindenfelől kerítik őket a Hajtok, a vadászok, később puskák is durrognak, nem ám mindig o ménkű, ahogyan öregapám emlegeti, hát merre szaladhatnának, hová menekülhetnének azok o szegény állatok, mint amerre egérutat gyanítanak? akkor jövök én, akkor jön a srófos bot a visszacsukott kapu mögött: a saját udvarában az ember, ugye, azt tesz, amit a kedve enged az én igazi helyem, ha sürgősebb dolgom nem akad, mégiscsak a kapuláb: innét egyszerre látom, mi történik az udvaron, mi az utcán, kifelé vagy befelé kell-e menekülnöm, vagy akár maradhatok is a helyemen? már lassan lefelé indul a nap, nemsokára behajtják a marhákat a legelőről, az utcára vonulnak a lányok, elkezdődik a szombatesti söprés, vörösen kavarog majd o por, én pedig a sűrű por mögött a homályból fölfedezem majd azt a bicegő, horgas alakot, aki - ez messziről látszik, a homályon át — kimerült a hajtásban, csakhogy egy pakli dohányhoz meg egy-két pohár pálinkához hozzájusson, és aki az én öregapám, talán még a pipa is kikerült a szájából, hogy szabadabban lélegezhessen, a söprögető lányok hangosan ráköszönnek, ő csak éppen visszamorrant egy asztmásat, csörtet tovább, már a haranglábnál van, rövidesen a harangszó is elhangzik, nézem a fáradtan vonszolódó vénembert, és valami szorítás növekszik föl a mellemben, váratlanul hűvösebbnek találom a készülő estét, számítgatom, ha ideér, van még időm, lemegyek a tornyomból, megkérdem, eredményes volt-e a hajtás, az is lehet — tanakodom magamban — abból a dohányból nem jut a cigány Gyurinak, kinyitom öregapám előtt az utcaajtót, megmondom neki, ne menjen be egyenest a konyhára, előbb jöjjön be velem a kamrába, majd meglepődik, majd gyanakszik, és komisz kőiket emleget, és biztosan - így gondolom, egész biztosan - értetlenkedni fog a bolondériám miatt, de követ ennek ellenére, én meg fölfordítom o búzásládán a nagy vékát, hogy lássa, miről van szó, és büszkélkedve, de azért csöndeskén rendelkezem a két nyúl sorsáról: - nyúzza meg őket, ahhoz maga ért a legjobban a világon!
