Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)

1991-09-02 / 240. szám

1991. szeptember 2., hétfő aj Dunántüli napló 7 Amikor Balatonbogláron jár­tam, Varga Béla -plébános, az 1945 utáni parlament elnöke Amerikából megtérve üdvöz­letét küldte a baranyaiaknak, s 'külön kért: ha találkozók vele, öleljem át helyette is Matheovits Ferit... Akkor még egyikünk sem tudta: Matheovits Ferenc, a Demokrata Néppárt egykori vezető tisztü politikusa, egy­kori országgyűlési képviselő Pécs díszpolgára lesz. A ge­rinces, elveihez és meggyőző­déséhez szilárdon ma is ra­gaszkodó pécsi embert igen kevesen ismerik. Érthető: az elmúlt 40 év felét börtönben töltötte, s politikai számkive­tettként a közéletből likvidál­ták. A Lenke utcai lakásból magányos, szótlan sétákra fu­totta csak, s maradt a szűk, családi kör. Keresztény szelle­miségben nevelkedett, s azt őrizte, akár a hatalommal kompromisszumot kötők elle­nére. Magam sem igen ismertem, csak olvastam és hallottam ró­la, s a néhány találkozásunk — legutóbb egy riport Mind- szenty temetése kapcsán — ki­zárólag a tényekre szorítkozó beszélgetés volt, mosolytalan. Feri bácsinak amúgy is ne­hezére esik a beszéd ... A héten rövid látogatást tettem nála, egyik unokájával tré­fálkozott, s talán a hír halla­tára, hogy Pécs díszpolgára lesz, beszélgetésünk végéig megőrizte jókedvét. Még arra is futotta, hogy börtönéveiről anekdotázva elárulja, ő -még Aczél Györggyel is volt egy cellában Rákosiék országlása idején . . . igaz, soha nem azo­nos úton jártak. A hétvégi kitüntetés óhatatlanul öröm, amiről bizony, nem is olyan régen még álmodni sem mert. Hisz, ki tudta - tudhatta? —, futja-e erőből, energiából megélni a rendszerváltást, a rehabilitáció maradéktalan té­nyét. Feri bácsi csők abban bizott, s csak azt tudta: előbb- utóbb demokratizálódik Kelet- Európa, s benne hazája is. Öt többnyire csak a poli­tikai rendőrség ismerte. Amig börtönben ült, nem kellett tö­rődni vele, gondolatait a rács fogta. Amikor megnyíltak a börtönkapuk, minden lépésére vigyáztak. Mesélte, hogy rend­kívül kemény dolgokon esett át, s most a kihallgatásak- zaklatások emlékeitől szeretne megszabadulni. De lehet-e?... Talán kárpótolja néhány apró elégtétel. Az éveket nem ad­hatja vissza senki, önmaga elégtétele: gerincét soha sem tudták meghajlítani. Tartotta magát jóslatához, amit pártja 1947-es keszthelyi konferen­ciáján mondott, a politikai légkör, a várható jövő isme­retében: ,,Ha becsületesen, bátran harcolunk célkitűzése­inkért és megtartjuk válasz­tóinknak tett ígéreteinket, ak­kor azért üldözés, börtön lesz az osztályrészünk. Aki erre nem érez magában elég lelki erőt, az már most mondjon le . . ." Benne volt lelki erő; kitar­tott. Ma is dolgozik, sokat olvas és irogat, talán emlékeit ren­dezgeti. Hatalmas, szépívű íróasztalán mindig akad napi posta. Igaz, egyre kevesebbre futja, de hévvel, energiával nem kell külön töltekeznie. Munkaszeretete, munkabírása megőrződött, s tudom, gyer­mekeibe is átplántálódott. S kitalálni is könnyű: elveivel hűen, ma a Kereszténydemok­rata Néppárt tagja, aki akti­van részt vett a párt újbóli szervezésében, tanácsaival se­gítve, személyével fémjelezve azt. Korára és egészségi ál­lapotára való tekintettel az országos pártvezetésben nem vállalt szerepet — vigyék to­vább az eszmét a fiatalok. A megyei szervezet tiszteletbeli, örökös elnöke. Kozma Ferenc Dr. Óriás Nándor Dr. Horvát Adolf Olivér Óriási Nándor professzor. Van, ki e nevet nem ismeri Pécsett? Bizonyára kevesen, hisz hosszú-hosszú életéből 50 esztendő 'kötötte a városhoz, a tudományegyetemhez. Az uni- versitasban azonban nem csu­pán a római joggal ismertet­te meg tanítványait, hanem becsületességgel, tisztesség­gel, emberséggel.- Sok jó emberrel találkoz­tam az életben, köztük olya­nokkal, mint dr. Pázmány Zol­tán professzor, akiknek kö­szönhetem, hogy a szegény sorsú Erdélyből eljuthattam a napfényes Dunántúlra, a mandulafáktól virágzó Pécsre — mesél ágyában fekve a professzorok professzora, ahogy egyik tanítványa nevezte —, akinek teste ugyan nem en­gedelmeskedik akaratának, de szelleme 105 éves 'kora elle­nére is roppant friss. — Szívesen hallgatták római jogi előadásaimat, sikerült megtalálnom a hangot az ifjúsággal — 1930 és 1939 kö­zött, mint magántanár 98-szor fordultam meg a pécsi egye­tem falai között —, ez a professzoroknak is feltűnt, így sikerült elnyernem a diákok és a professzorok szeretetét. Ezért magától értetődő volt, hogy Pázmány tanár úr nyu­galomba vonulása után nem is írtak ki pályázatot, hanem egyhangúlag engem választot­tak tanszékvezetőnek. így let­tem 55 évesen pécsi egyete­mi professzor... Dr. Óriás Nándor nem csu­pán az egyetemen szolgálta a tudományt, szoros kapcso­latot tartott fenn a várossal is, így amikor Esztergár Lajos polgármester szociális tanfo­lyamokat szervezett, természe­tes volt, hogy a társadalom­bölcseleti és erkölcstani elő­adásokat Óriás professzor tar­totta. A jogtudományi kar dé­kánjává választották 1944—45- ben — akkoriban egy évre szólt e megbízatás —, majd egészen szokatlanul újabb egy évre. — A marxizmus—leninizmus korszakában nem élvezhettem megbecsülést, sőt, állandó gyanakvás kísérte működésé- met. A pártos tudomány mű­velését nem lehetett tőlem el­várni, de a tanszékemen a teendőket olyan pontossággal láttam el, hogy 1955 nyaráig megtűrt a tényleges szolgálat­ban a kulturális kormányzat. Akkor valamennyi professzort, akiket Horthy nevezett ki — így jómagámat is -, eltették a süllyesztőbe. Azóta teljes visszavonultságban élek, s szó­rakozási igényem éppen olyan kevéssé jelentkezett, mint sze­replési vágyam. A professzor úr tavaly köl­tözött el Pécsről — miután felesége örökre elhagyta — Kaposvárra, ahol rokonai gon­doskodása és szeretető veszi körül. S ami elismerés elma­radt az elmúlt évtizedekben, azt az élet most pótolja. Szá­zadik születésnapjára II. János Pál pápa a Nagy Szent Ger­gely Rend parancsnoki foko­zatának kapitánya címet ado­mányozta, két hónapja meg­kapta a Magyar Köztársaság Zászlórendje kitüntetést, most pedig Pécs város diszpolgára lett. Mit jelent ez utóbbi a számára? — Pécs polgárának lenni magában is dísz, melynek fo­kozására nem tudom, hogy igényt tarthatok-e. Ha igen, akkor meghatottan és köszö­nettel fogadom, mert így nem csak tűké lettem, hanem a tükék tükéje . . . Roszprim Nándor Hetvenedik születésnapja al­kalmából különleges ajándé­kot kopott, amely egyaránt tisztelgett kiemelkedő kutatói és tanári munkássága előtt: egykori tanítványa, a Har­vard Egyetemen dolgozó Les­lie A. Garay róla nevezte el az Andokban felfedezett orc­hidea nemzetség jelenleg egyetlen ismert faját: Hor­vátié andicola. Kevés kuta­tónak, s még kevesebb tanár­nak adatott meg ilyen elis­merés. Érdekes véletlen, hogy egyik kedvenc növénye az illa­tos hunyor latin neve is kötő­dik hozzá, hiszen monogram­ját foglalja magába: Hello- borus odorus. Dr. Horvát Adott Olivér tanár úr idén márciusban töl­tötte be 84. életévét teljes szellemi és fizikai frissesség­ben — mostantól Pécs dísz­polgára. A papi hivatás iránti elkötelezettsége, a botanika iránti szenvedélyes érdeklődé­se nem kis részben családi örökség.- E két vonzalmat úgy le­hetett összekötni, hogy belép­tem egy tanító szerzetes rend­be: a ciszterci rendbe. Ere­detileg tulajdonképpen álta­lános biológiával szerettem volna foglalkozni, s 1931-ben az egyetemi gyakorló évem­ben azért jöttem Pécsre, mert akkor egyedül itt volt általá­nos biológiából egyetemi tan­szék. Ez a vonal végül is nem vált be, viszont új távlatot nyitott számomra az a körül­mény, hogy a ciszterci rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziu­mában fiatal tanárként reám bízták a természetrajzi mú­zeum rendezését. Az itteni növénygyűjtemény tudományos feldolgozása indított el bota­nikai kutató pályámon. Ezt a majdnem minden vo­natkozásában Pécshez, kuta­tási témák kiindulópontjaként pedig a Mecsek hegységhez kötődő hatalmas ívű pályát legfeljebb csak nehezítette, de megtörni nem tudta az a körülmény, hogy szerzetesta­nári múltja az 50-es, 60-as években a tudománypolitika irányítói szemében kutatásai­nak támogatása mellett is szálka volt. Felsőoktatási in­tézményben soha sem tanít­hatott. Bár 1948-ban már a Szent István Akadémia tag­jai sorába választatott, a kan­didátusi fokozatot csak 1958- ban kapta meg, a nagydok­tori fokozatot pedig csak idén tavasszal, „A Mecsek és kör­nyéke florisztikai és cönológiai kutatásainak eredményei" című értekezésének a lehető legkiválóbb eredményű meg­védésével. Nemzetközi hírű tudós: ed­digi mintegy 140 publikációja közül számos megjelent kül­földön is és 30 botanikai vi­lágkongresszuson képviselte a magyar tudományt, amelynek Pécsett egyik fő társadalmi szervezője mind ez idáig. Pél­dának okáért társalapítója a pécsi múzeumnak, a mai Ja­nus Pannonius Múzeumnak. — Hatvan éve élek Pécsett és o kollégák mindig is irigy­séggel emlegették a szeren­csémet, hogy ide kerültem az ország legdélibb, szubmediter- rán jellegű területére és el­végezhettem annak korszerű botanikai feltárását. Igazuk van, hogy irigyek. Manapság a molekurális biológia diva­tos, ám a feltárt növényföld­rajzi tények, adatok évszáza­dokig nem avultak el. így aztán talán elmondhatom Ho- ratiussal, hogy nem egészen halok meg, amikor majd nem leszek az élők sorában, mert ameddig kutatják a flórát és a vegetációt Magyarországon, s amíg a pécsi lokálpatriotiz­mus a Mecseket értékeli, ad­dig munkáim mindig kézbe kerülnek. D. I. Dr. Romhányi György Milyen egyértelműnek és egyszerűnek tűnt akkor ott a csütörtöki városi közgyűlésen az újságíró feladata, amikor egyhangúlag megszavazták dr. Rorríhányi György egyetemi ta­nárnak, akadémikusnak a Pro Civitate-dijat. Csak felveszem a telefont, s megkérem, hogy fogadjon egy rövid interjú el­készítéséhez ez alkalomból. A készülék azonban hosszasan csengett ki az üres lakásban. Alig egy órával később már tudtam, dr. Romhányi György, a Pécsett mindenki által is­mert tudós professzor egy agyvérzést követően igen sú­lyos állapotban fekszik az idegklinika intenzív osztályán. S másnap reggel érkezett a hír: dr. Romhányi György nincs többé. Elgondolkodom, vajon mit mondott volna ezúttal szá­munkra? Hiszen a vele való beszélgetés a sziporkázóan friss szelleme és kedves hu­mora mindig élményszámba ment. Ma is emlékszem szin­te minden egyes mondatára, amit 80. születésnapja alkal­mából készített interjú alkal­mából mondott. A jellegzetes, mindig visszakérdező stílusá­ban hozott az ember tudo­mására mindent, amit el akart mondani. ,,A génius-locit megéltük mellette, a szellem sziporká- zósa vette körül, amit ma nem lehet megtalálni. A zseniali­tása mellett a hite volt a döntő számunkra és az, hogy ezt a hitet át tudta adni” — mondta róla akkor az egyik tanítványa. Azt is mondták ró­la, ha nem ilyen szerény No- bel-díjas is lehetett volna, fel­fedezései olyan jelentőségűek voltak. — Tudja — mondta nekem egyik beszélgetésünkkor —, csodálatos volt, amikor vizs­gálataim során olyat észlel­tem, amilyent még előtte so­ha senki. Szinte misztikus ér­zés. Ez a tudományos tevé­kenység vonzereje. Ugyanak­kor a tudomány művelése rab­szolgaság is. Aki nem úgy csi­nálja, hogy ennek a rabszol­gája, az semmit sem ér. Mert minden csak akkor szép, ha teljes lelkesedéssel, odaadás­sal csináljuk.-Dr. Romhányi György már nem veheti át a Pro Civitate kitüntetést. Sarok Zsuzsa Csorba Győző Csorba Győző költő, pécsi polgór megkapta a „Pro Ci­vitate" emlékérmet. Csorba Győző idén lesz 75 éves, és leszámítva egy néhány hóna­pos római ösztöndíjat, egész életében Pécsett élt és mű­ködött. Rövid interjút kértem tőle, hogy mint már oly sok­szor, beszéljen arról, amitany- nyiro szeret: Pécsről. — Mi az, ami igazán pécsi­vé tesz egy embert azon túl, hogy itt születik, itt él? — Mindenkibe beleivódik egy idő múlva az a hely, ahol született, és a várost mindig úgy képzeli el, ahogy ő ma­ga megéli. Én akárhovó utaz­tam, mindig Pécset kerestem, egy hegyet, egy völgyet, ösz- szehasonlítottam a helyet Péccsel, ha nem is tudato­san, hogy kisebb vagy na­gyobb. Hogy mi az, ami Pécs­ből leginkább Pécs? Azt, hogy „pannon táj", meg „pannon költő", teljesen hamisnak tar­tom, hisz Babits -is, ■ Vörös­* -4 marty is pannon volt, mégse azt valósították meg, amit pannon szellemnek nevezünk. Talán a legfontosabb, hogy „kulturált" város, mindenkép­pen város. Ezért is örülök a „Pro Civitas" elnevezésnek, mert míg az űrbe általában csak várost jelöl, addig a ci­vitas inkább kulturált, szelle­mileg összetartozó közösséget. A civilizáció is ebből a szó­ból származik. S ha már itt tartunk, hadd mondjam ei egyfajta eszmei kívánságomat: pont azt, hogy ez a város jobban feleljen meg a fogal­mának, érvényesüljön a civili- záltság. Ez a város, mely oly hirtelen megnőtt, olvadjon jobban össze, és ha az em­ber az utcán végigmegy, ne tapasztafjon lépten-nyomon olyasmit, ami nem illik egy városhoz. — Milyen lenne Csorba Győ­ző számára az eszményi Pécs? Vagy az már csak a múltban létezik? — Az emlékezet mindent megszépít. Én 1944-ben 28 éves voltam, az azelőtti dol­gokat csak mostani emlékeim­ből tudom visszaállítani. Any- nyi biztos, hogy az akkori Pécs kisebb, intimebb volt. Én például nem szerettem a jár­dán járni, mert kerülgetni kellett az embereket, mindig az úttesten mentem, hogy nyu­godtan elmélkedhessek; ez ma már elképzelhetetlen. Pécs művészközössége is egysége­sebb volt, zenészek, _ színé­szek, költők, építészek össze­jártak, ott volt a Corso, a Janus Pannonius Társaság törzshelye. Szóval voltak iga­zi otthonok, ami most hiány­zik, s bár előretekinteni elég­gé kockázatos, azt gondolom, hogy még beletelik egy kis időbe, mikorra Pécsből újra egységes civitas lesz. Méhes Károly * A # 4 Matheovits Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents