Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)

1991-08-28 / 235. szám

1991. ougusztus 28., szerda aj Dunántúlt napló 9 z 9Jj DIU politikai uitaforuma Hozzászólás a szak- szervezeti vitához Ki milyen érdeket képvisel? Társadalmi kiegyezést! Az Új Dunántúli Napló Po­litikai Vitafórum rovatában megjelent írásokhoz szeretnék néhány észrevételt tenni. A MECSEKI SZÉNBÁNYÁK Demokratikus Szakszervezeti Szövetsége alóirású cikkben leírják, hogy csak egy mun­kástanács létezik, ez nem igaz, ugyanis van a szászvári bá­nyaüzemben, és van a Villa­mos üzemben is bejegyzett munkástanács, és ehhez jön a cikkben említett munkásta­nács is. ,,A szakszervezet nem a hatalom eszköze" c. cikket átolvasva együtt szeretnék rea­gálni mindkettőre, hiszen egy töröl fakad mindkettő. A cik­kekben dühösen támadják a másik szakszervezeti jogú tö­mörüléseket, szerepüket leki - csinylik,^ kategorizálják (a LIGA SZDSZ-es, a munkástanács MDF-es) Azt sugallják, hogy csak az MSZOSZ képes az ér­dekeket képviselni. Hasonló hangnemben válaszolva azt kellene mondanom, hogy o „hivatalos" szakszervezetet pe­dig a marxista ideológián nyugvó állampárt hozta létre, és jelenleg az utódpárt is ke­ményen kiáll mellette, vala­mint magáénak vallja az MSZMP, aki magát csak „Munkáspártiként emlegeti. Az MSZOSZ-nak a legfőbb vezetője ugyanaz a személy, aki a korábbi hatalom legfőbb szervének, a politikai vezetésnek is tagja volt, és hűségesen ki­szolgálta a hatalmat, nem tu­dott igazi érdekképviseletet teremteni. (A jelek arra utal­nak, hogy már nem sokáig küzd a munkavállalók érdekei­ért, hiszen a szakszervezeti bank létrehozásán fáradozik, alig titkolt céllal, valomint ér­tesülhettünk a zalaegerszegi székház vagyonmentési akció­jában vállalt szerepéről is.) Visszatérve az MSZOSZ iga­zi szakszervezeti tevékenységé­re, úgy gondoljuk, hogy a fő akadály az, hogy mivel a szak- szervezetnek tagja szinte min­den vállalati vezető is, akit képviselni kell a szakszervezet­nek, leszűkíti az érdekképvise­leti tevékenységet arra, hogy minden problémát a kormány okoz, tehát csak ott lehet el­verni a port. Ez megfelel a vállalatok vezetőinek is, ugyanis a helyi problémákat is felülről várva kívánják meg­oldani. A munkástanácsok ez­zel szemben nem vállalják a vállalati vezetők érdekképvise­letét, tudnak feltételeket tá­masztani velük szemben is. E- mellett tudomásul veszik a ve­zetők érdekeit, nem vezető­ellenesek. A munkástanácsok az átme­neti időszakra jöttek létre, egyik legfőbb feladatuk, hogy ebben az időszakban a mun­kavállalói érdekeket képvisel­jék, főleg a privatizáció idő­szakában. Természetesen ösz- szeütközésre kerülhet és kerül is sor az állammal szemben is. Szeretnénk azt elérni, hogy o magánvállalkozásoknál (akár magánszemély, akár va­gyonkezelő) is legyen érdek- képviselet, hiszen a létreho­zandó gazdasági egységek sokkal nagyobb önállóságot fognak kapni a jövőben a dolgozóikkal kapcsolatos dön­tésekben. Ha a szakszervezeti ügyek­kel kapcsolatos csetepaték felébresztik az MSZOSZ-t, ak­kor nincs is szükség más ér­dekvédelmi szervezetre. Ehhez az kell, hogy felhagyva a je­lenlegi politikai és vagyon­mentő harccal, igazi érdek- képviselettel foglalkozzon. (Nemcsak krumpli, hagyma, tojás árusítással). A munkástanács is mint a többi MSZOSZ-on kívüli ér­dekvédelmi szervezet fontos­nak tartja az új választásokat, azonos esélyekkel, azonos fel­tételekkel. Döntsék el a dolgo­zók, hogy milyen érdekképvi­selet felel meg nekik. „A szakszervezet nem a ha­talom eszköze" c. cikk szerző­jéről csak annyit, hogy ismer­ve korábbi politikai elkötele­zettségét, majd a változások során tett „sokszínű" alkal­mazkodó törekvéseit, aztán a jelenlegi visszafordulását, a cikkből egy dolog mindenkép­pen látszik, hogy a cikk szer­zőjének legfontosabb, és leg­markánsabb érdekképviselője maga a cikk szerzője. A hozzászólásomat azért nem kívánom aláírni, és nem akarok egy szervezet neve mögé bújni sem, mivel ezen az áron nincs szükségem nép­szerűségre. Azonban „neve és címe szerkesztőségünkben megtalálható". M ásodik kiegyezést! - szó­lítja fel a hatalmi elitet a koalíció két pártjának minden valószínűség szerint befolyásos vezetője, Kocsis András és Széles Gábor. Ez a felhívás rendkívül aktuális, va lóban nagy szükség lenne már egy kiegyezésre. Mégis sántít valahol ez a felszólítás - mégpedig ott, hogy kinek kel­lene kivel kiegyeznie. Nyilván azoknak, akik éles vitában áll nak egymással. Ebben a te­kintetben pedig az egyébként megfontolt, alapos írásnak látszó cikk alapvető tévedése­ket tartalmaz. A szerzők sze­rint az új hatalmi elit, a nem­zeti tőke és a régi rendszer adminisztrációja közötti ki­egyezés teremthetné meg a válságkezelés feltételeit. De valóban itt húzódnak-e a legélesebb ellentétek? Ab­ban valószínűleg egyetértünk, hogy nem elsősorban a pár­tok közötti kiegyezésre van szükség, hiszen, ahogy a szer­zők is megállapítják, a pár­toknak nincs stabil bázisuk. Ez azonban egyúttal azt is je­lenti, hogy a hatalmi elit meg­lehetősen nehezen azonosít­ható. A legitimitás vitathatat­lan, azonban ez nem feltétle­nül jelenti a bizalmat is. Az említett kiegyezés egyik sze­replője már csak emiatt is legalábbis vitatott. De kérdé­ses ez a szereplő azért is, mert legelőbb önmagával kel­lene kiegyeznie, eldöntenie, hogy mit is akar. A kiegyezés másik szerep­lője a szerzők szerint a nem­zeti tőke lenne. Először is, szá­mos ok miatt pontosabb és hasznosabb lenne hazai tőké­ről beszélni. Ez a látszólag terminológiai kérdés eleve kö­zelebb vihet valamiféle kiegye­zéshez. Erinél is nagyobb gond azonban az, hogy ez a bizo­nyos hazai tőke (nyilván itt tőkés rétegre gondolunk) egy­részt meglehetősen szerény, másrészt a társadalom szemé­ben aligha legitim. Ebben töb­bek között éppen a kiegyezés­re felszóltíott, ún. hatalmi elit □ ludas. Erre még mondhat­juk, hogy pont ezért van szük­ség köztük kiegyezésre. Felme­rül azonban a kérdés, hogy elégséqes-e, lehetséges e ez a fajta kiegyezés. A harmadik szereplő a régi rendszer adminisztrációja len­ne. Hol van ő? Romokban, hitevesztetten, krémjétől meg- fosztottan vergődik. Még egy „szereplőt" emlí­tenek a szerzők: a deáki böl csesség megtestesítőjét. A cikk ugyan nem tesz e sze­mélyre javaslatot, csak sejte­ni lehet, neki valahonnan a hatalmi elitből kellene előjön­nie. De hol van ő? A szerzők szerinti kiegyezés szereplőinek létezése tehát erő­sen vitatható. Kétségtelen per­sze, hogy a kért kiegyezés a három szereplő között meg­erősíthetné mindhármukat. Az igazi gond ezzel a kiegyezés­sel azonban ott van, hogy a társadalom legnagyobb ellen­tétei nem az említett, egyéb­ként is vitatható szereplők kö­zött feszülnek. H iányozna a kiegyezésből a negyedik szereplő, aki ráadásul létezik: a tár­sadalom többsége, azok az állampolgárok, akik „egysze­rűen" csak meg akarnak élni. Azok, akik nem tulajdonosok akik nem is akarnak vagy nem tudnak tulajdonosok len­ni, akik nélkül azonban a tu­lajdon nem sokat ér, és akik azért mégis ennek az ország­nak a polgárai. Ma nélkülük nincs, nem lehet kiegyezés! És ez az a pont, ahol a Kocsis András és Széles Gá- bor-féle kiegyezés nemcsak megvalósíthatatlan, hanem ve­szélyes is. Ha ugyanis létre­jöhetne az általuk vázolt ki­egyezés, akkor az csak dikta­tórikus úton lenne képes megteremteni a válságkezelés feltételeit. Ez pedig éppen azt tenné tönkre, ami eddig egy általán megvalósult a rend szerváltozásból. A Kocsis—Széles-féle kiegye­zésnek tehát a legsúlyosabb hiányossága az, hogy „kifelej­tették" belőle a társadalom többségét, a dolgozókat, az értelmiséget. A XIX. század­ban ezt meg lehetett tenni, 1991-ben azonban ezt nem le­het megtenni. Kiegyezésre szükség van, de társadalmi kiegyezésre van szükség. Való igaz, hogy most az együttműködés ideje lenne, de ennek az együttműködés­nek a szerzők által javasolt­nál szélesebb alapokra kell épülnie, mert egyébként még­is az utca marad. Lehet, hogy a megoldás va­lóban nem új választás kiírá­sa. Az azonban valószínűleg túlzás, hogy egy ilyen lépés katasztrófa lenne az országra nézve. Vitatható a szerzőknek az a megállapítása, hogy az elmúlt két évben kialakultak a poli­tikai intézményrendszer de­mokratikus keretei és játék- szabályai Valami kialakult, de a jelek szerint ez még nem az igazi. A kialakult keretek és játékszabályok éppen a ki­egyezés feltételeit nem terem­tették meg. A z elmúlt két évnek a leg­nagyobb eredménye ta­lán az, hogy kezd vilá­gossá válni, hogy az átmenet nem lesz olyan egyszerű és gyors, mint azt sokan hirdet­ték és talán naivan hitté-k is. Kétségtelenül kulcskérdés a hazai polgárság léte vagy nem léte. Az átmenetet ve­zénylő hatalmi elit egyik leg­súlyosabb hibája éppen az, hogy az elmúlt rendszerben már megjelenő polgárosodást derékba törte, ugyanakkor jot­tányit sem engedett a gazda­sági hatalom központosítá­sából. A politikai hatalom (a ha­talmi elit) egyszerűen bele akart ülni az előző hatalom kipárnázott székébe. Ezzel azonban szembe került saját választóival is. A kiegyezéshez valószínűleg elengedhetetlen a játékszabá­lyok módosítása és a játék­ban részt vevők körének szé­lesítése is. Ehhez szükséges lenne egy nemzeti egységkor­mány vagy még inkább egy jn. szakértői kormány, továb­bá a társadalmi érdekegyez­tetési mechanizmus kialakítá­sa: a kétkamarás parlament megteremtése. Ebben a má­sodik kamara egyfajta érdek­egyeztető fórumként működne, amelyben helyet kapnának az érdekvédelmi szervezetek, a települési önkormányzatok és a nemzeti kisebbségek. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a politikai erők a „ki kit győz le" cimű, sajnos, már is­mert kimenetelű játékot játsz- szák. Mintha mindegyikük a maga pártállamát akarná ki­építeni, saját társadalmi szer­vezetekkel, saját szakszerveze­tekkel, saját egyházzal és így tovább. Egy gondolat erejéig tér­jünk vissza a hazai tőke kép­viselőihez. Feltéve, de nem elfogadva, hogy a hatalom és a hazai tőke kiegyezésével esetleg átmenetileg működő­képes diktatúra jöhetne létre, megfogalmazódik egy kérdés: ha a tulajdon döntő hányada az állam kezében van, vajon mire menne a rendkívül szűk hazai tőke a kiegyezéssel? E m s végül: ki lesz az új Deák? Egyelőre túl sok a jelentkező. Valószínű­leg nem lehet mai pártvezér, egyik sem, ezt az elmúlt szűk két év kizárja, de talán nem is alkalmasak erre a szerepre. Ehhez a bölcsesség kevés, tár­sadalmi elfogadottság is kell. Ebből a szempontból a ha­talmi elit vezéralakjainak nem tett iát az elmúlt két év. Ta­lán Pozsgay Imre? Nagy Húszéin Tibor főtitkár, Agrárszövetség A képviselői felelősségről Pécs Megyei Jogú Város Köz­gyűlésének munkáját bíráló - fi­nom szatírával megirt —, és az Új Dunántúli Naplóban megje­lent Dunai Imre cikke, várható volt, hogy nem marad megvála­szolatlanul. Körömi Attila képviselő igyeke­zett is hamarosan reagálni rá, és megmagyarázni a FIDESZ-frak- ció ,,bizonyítványát". Mióta bizonyos témákban érde­kelt vagyok, és több egyesület színeiben és megbízásából részt veszek - csendes szemlélőként - a testületi üléseken, van bizo­nyos rálátásom az itt folyó mun­kára, illetve kialakult bennem a testületre vonatkozó, egyáltalán nem hízelgő vélemény. Azonban most egyetlen kérdés foglalkoztat és foglalkoztatja (dr. Mikes Éva alpolgármester által a közgyűlésen lekicsinyelt számú és erőt képviselő) a kb. huszonhá­rom erer bérlakásban élő, főleg kisjövedelmű családokat, hogy hogyan tudják megvásárolni — az esetleg FIDESZ-es korú vagy leen­dő FIDESZ-es korú gyerekeik vagy unokáik számára — az általuk la­kott lakásokat. És ha ez nem jár sikerrel, az elsősorban a FIDESZ- frakciónak, mint a rendelet kidol­gozójának és előterjesztőjének köszönhető. Kétségtelen tény, hogy a „Tizenkettek" elég sok témá­ban léptek föl kezdeményezőként, és sokszor nem eredménytelenül, de ezzel az ,,Önkormányzati Bér­lakások Értékesítésének Feltételei­ről" alkotott rendelettel, amely nélkülöz minden társadalmi kont­rollt, így többek között a ma már legnagyobb létszámúra nőtt Lakásbérlők és Lakástulajdonosok Egyesületének véleményét is, nem sok „piros pontot" szereztek a frakciónak. (Egyébként is felmerül a kér­dés, hogy kinek tartozik felelős­séggel a képviselő vagy frakció? A pártjának - amely, ha figye­lembe vesszük, hogy az ország­ban működő pártok tagjainak lét­száma nem teszi ki az ország lakosságának másfél százalékát - vagy a választópolgároknak?) Bízom (bizunk) abban, hogy azok a képviselők (igy többek között az SZDSZ-frakció, amelynek vezetője a pécsi rádióban az el­lenkezőjéről nyugtatta meg a köz­véleményt, mint amelyet végül is megszavazott) remélhetően kezde­ményezni fogják a rendelet azon pontjainak megváltoztatását — el­sősorban a kamat törlesztőidőre és az előlegre vonatkozó részét - —, amelyre a jelenleg érvényben lévő rendeletek és a szeptember 1-jén hatályba lépő törvény sze­rint sincs felhatalmazásuk. Pécs, 1991. augusztus 16. A Lakásbérlők és Lakástulajdo­nosok Egyesülete vezetősége ne­vében : Traj Ferenc Aprópénz VALAMIKOR örökérvényűnek hitték, ércnél maradandóbb­nak. 1946. augusztus 1-jétől, születése napjótól külön bizott­ságok őrizték értékállóságát. A későbbi nemzedék(ek) tag­jaiként magunk is úgy véltük: stabil, kikezdhetetlen. Olyan, omely állja — a nem létező — versenyt is, dacol az idővel, meg a Nyugat „anarchikus" erőivel. Tanították nekünk és meg is tanultuk - az ellenkező­jét kár lenne ma már tagadni- a nem kívánatos, kedvezőt­len hatásait majd „lekapcsol­ják" az országhatárnál. Mint a kábítószercsempészeket, a (va- luta)üzéreket, később a terro­ristákat. Igaz, ekkor még erős­kezű atya vezette rögös útjain, a jó, öreg, stabil árrendszer volt a védőszentje. Aztán egyszer csak, égből villámcsapásként, jött a csaló­dás: megkezdődött értékveszté­si folyamata. Megingott védő­szentje is. A stabil árrendszer helyébe egy „tudományos" megalapozottságú és „ezért" elég nehezen érthető új ár­struktúra lépett. Még mielőtt a többség megértette volna, el­kezdődött állandó változásai­nak folyamata. Mindez végül is- az előre jól kiszámítható - áremelések sorozatát jelentette. Kezdetben csak úgy, központi­lag, később mór spontán is, a- nem létező — piac hatása­ként. S ez így ment, így megy hónapról hónapra, évről évre. Eredményeként az együtt élő különböző generációk „közös élményként" élhették, élhetik át az inflációt, a forint devalváló­dását. Am az egykor újnak ható és mára „közös élménnyé" vált devalváció számára szűknek bi­zonyult az eddigi mozgástér. Új területeket kezd meghódító ni magának. Az utóbbi évek­ben elérte az értékrendszert is. örökérvényűnek hitt értékek kopnak meg, halványulnak el, kerülnek a történelmi süllyesz­tőbe. Olyanok is, amelyeknek a változások ellenére is itt lenne a helyük. A nagyobb baj azon­ban nagyra becsült és többre hivatott fogalmaink veszélyes devalválódásának jelensége. Az, hogy a frázispufogtatók szájában kezdenek már egé­szen más jelentések hordozóivá válni. Fogalmak sora veszti va­lódi tartalmát, eredeti jelenté­sét, Az egykoron fénylő érmék - ha nem vigyázunk rájuk - könnyen lyukas fillérekké vál­hatnak. VEGYÜNK HAT néhány na­gyon is jól ismert példát az önkényes szóhasználatra és ön­definícióra. Vajon demokrata-e az, aki nem vitapartnernek, ha­nem ellenségnek tekinti ellen­felét? Aki nem meggyőzni, ha­nem legyőzni akarja öt? Aki nem megnyerni, hanem ember­ségében is megalázni szeretné a versenytársat? Avagy demok­rata talán inkább az, aki vita­társnak tekinti őt, s tud pole­mizálni megfelelő tisztelettel (is) az ellenfél iránt? Vagy demokrácia-e a kizáró­lagosság igényének elismeré­sén, a különböző társadalmi- politikai erők kirekesztésén nyugvó, és ezt a kirekesztettsé­get jogilag-politikailag is alá­támasztani akaró politikacsiná- lási mechanizmus? Demokrá- cia-e a (civil) társadalom „ügyei" iránt érzéketlen, az ér­dekképviseleti-érdekvédelmi szerveződéseket negligáló, avagy csak kényszerből akcep­táló döntéshozatali gyakorlat? Netán ellenkezőleg, a demok­rácia a politikacsinálás (és benne centrális elemként a döntés) valamennyi elemének, fázisának szoros társadalmi kö­tődését jelentő és általa érvé­nyesítendő gyakorlatot jelenti? Az érdekek megjelenésének, megütközésének és a politikai akarat képzésnek a szabadsá­gát, a politikai folyamatok nyíltságát és nyilvánosságát, mindenféle kamarillapolitika el­vetését. És folytathatnánk a sort. Már csak egyet említünk azonban: a liberalizmust. És kérdezzük: liberális-e az államnak a tár­sadalom alrendszereibe történő beavatkozását tagadó felfogás és praxis, csupán azért, mert a korábbi évtizedek direkt inter­venciós gyakorlata helyébe a kívülállást, a kényelmes szem­lélődést állítja? Avagy a tény­leges liberalizmus jegyében azt kellene mérlegre tennie, hogy az állami szerepvállalás a tár­sadalom „megrendelésére”, ér­dekében, szükségletéből és így hasznára, avagy „tudta nél­kül", ellenőrizetlenül, netán a társadalom ellenére történik-e? A valódi liberalizmust ugyanis valahol itt kellene keresnünk. SAJNÁLKOZOM azon, hogy a szavak inflációja az értékek devalvációjához vezet. Vigyáz­zunk hát a szavakkal: a de­mokratával, a demokráciával, a liberalizmussal, de a hazával, a nemzettel, a magyarsággal, meg a néppel is. Ha a politi­kai piac leértékeli őket, úgy járhatnak, mint az egykoron többre érdemes forinttal tör­tént: fénylő érméből kopott fil­lérekké válhatnak ők is. S való­di értéket már legfeljebb a gyűjtőknek fognak jelenteni. Szirtes Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents