Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)

1991-08-10 / 218. szám

1991. augusztus 10., szombat aj Dunántúli napló 9 Babits Mihály hiánya .....bombmboázást" - próbálta leírni az akkor közhasznú­nak mondható kifejezést a költö. De hiába emelt fel ifjú korában a hízelgő karikatúra szerint fél kézzel harmincezer olyan magyar szót, amelyik bé betűvel kezdődik, ez az utolsó már nem sikerült. Nem is irt le többé semmit. Másnap, 1941. augusztus 4-én sokáig kinzó betegágyáról Babits Mihály el­távozott a halhatatlanok közé. M ihalik Zsolt­Méhes Károly Füst Milán Az új hajó búcsúja Talán a lányok! Talán a lányok érthettek volna mégis engem . . . Habár egyetlen, végzetes, tompa morajlás volt csakugyan nékem itt - e koszos planétán - mind a lét. .. S hogy visszhangtalan: Jól tudom azt. De hogyho a sűrű csillagokat bámulom - egyre csüggedtebben - szememben olykor azért megcsillan még valami titkos, égi fény . . . Köd gomolyog. Lassan úszik a daru felöl. A lámpák felé kapom fejem: ott is minden olvad, burkolózik. Ősz van és én készen állok. Megmásithatatlanul. Tűnődöm s örvendezek önmagam részleteinek ilyen egyszerű egybeesésén. Holnap pezsgősüveg csattan oldalamhoz s tapsvihar közepette kifutok a vízre, keblemben vasmotor jár majd, füstöt lököd a hullámzó ég felé. ■'iévZu-o* •m*. I Kutnyánszky Géza „Adria" Szűcs Mariann Lekopott időkövek Mindennek 50 éve, de nem tudom, hányán emlékeznek er­re. Ki fogja ma zászlóra tűzni öt, aki sokáig maga volt a zászló? A magyar irodalmi életnek nem volt hozzá ha­sonló hatalmú fejedeleme. Ta­lán Kazinczy ülhetett így a trónján, de öt már életében letaszították onnan a háta mögött fővárosi irodalmat szervező fiatalok. Ám Babits, mint a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten-díj kurátora, haláláig magánál hordta a szigorúan őrzött magyar Par- nasszusz kulcsát. Nyomasztó, jellempróbáló hatalom volt ez, amelyet kellően átérezve ért­hetjük csak meg a feltörekvő új nemzedék prominenseinek, Szabó Lőrincnek, József Atti­lának, Németh Lászlónak és o többieknek a lázadásait. El is takarta olykor a vezér alakja a kitűnő Írót, a brilliáns for­dítót, a messzire látó esszéis­tát és az oly sérülékeny lelkű lírikust. De mára már rég el­porladtok az őt körülvevő kül­sőségek, ideje, hogy maga az életmű a helyére kerüljön. Akár zászlóra is kerülhet. Nem hiszem, hogy a manap­ság újjászerveződő középosz­tály tolálhatno magának al­kalmasabb íróideált Bobitsnál, aki szláv nevének filológiai hitelét őrizve volt magypr, az Istennel való perlekedés jo­gát fenntartva volt keresz­tény, és mindig saját mércéje szerint alkotott véleményt há­borúról, békéről, kommünről, Trianonról, mindig saját ere­jével úszott az egyengondol- kodást legfőbb erényként megkövetelő kor különféle áramlatinok ellenében. Egészében sohasem tudták igazán vállalni. A ’45-ös ce­zúra előtti legteljesebb köte­téből 1942-ben két verset ki­hagyatott, kettőt megcsonkí­tott a cenzúro. 40 évre rá az 1982-ben megjelent legutolsó, legteljesebb Babits-versgyűjte- ményből három verset kellett kihagyni és négyet megcson­kítani. Csupán a két rendszer közötti szűk mezsgyén, 1945- ben jöhetett ki egy sebtében összehozott, de cenzűrázatlan kiadás. És most szeretne egyet az évforduló tiszteletére, első­sorban a fiatal olvasók szá­mára, megjelentetni a HT PRESS Sajtóügynökség. A cenzorok szempontjait rit­kán szoktuk végiggondolni. Pedig ők irodalmunk krónikái szerint gyakran nemcsak első olvasói, hanem első igazi ér­tői is voltak később halhatat­lanná vált műalkotásoknak. A Bánk bánt színpadról letiltó férfiú is többet tudott a mű lényegéről, mint a szerző ösz- szes kortársai, Kazinczytól Kis- faludyig. A Babits-életmű 1942-es felülvizsgálója nagy­vonalúan engedélyezte, hogy a háborús helyzet ellenére bent maradhasson a kötetben az egy háborúval korábban még a szerzőt a tanári pályá­ról is eltávolító Játszottam a kezével, vagy a Fortissimo, amelyért egykor istenkáromló si pert akasztottak a nyakába. Két első világháborús vers, a Fiatal katona és Ne ily halált, ne ily harcot. . . minősült destruktívnak, továbbá az új versek közül — cenzori szem­pontból teljes joggal - az Ezerkilencszáznegyven és a Talán a vízözön egy-egy kité­tele. Bennünket azonban most érthetően sokkal jobban érde­kelnek azok a versek, amelyek negyvenöt után kerültek az előbb szigorú, később egyre szűkülő tilalmi listára. A tiltás itt is többnyire külpolitikai ok­ra vezethető vissza. Általában a „testvéri népek érzékenysé­gére" volt tekintettel a tilal­makat meghozó kultúrpolitika, így esett áldozatul például ennek a tapintatnak a foga- rasi tanárként a vásárban lá­tott oláh pásztor leírásának egy sora. Babitsot Trianon után sem lehetett szélsőséges irredentiz­mussal vádolni. Az erről a té­máról irt versek gondolatisá­gába nehéz lehetett volna be­lekötni. Csupán az Áldás a magyarra cimű költemény, amely a területi visszaadáso­kat a természetes igazság ér­vényesüléseként élte át, fele­selt a hivatalos történelem ta­naival. Biztonság kedvéért azonban kihúzták néhány versből a Trianon következ­ményeire utaló földrajzi té­nyeket. Kimaradtak például az ilyen kitételek: „Erdélyben, Felvidéken”, „Cseh határ”, „Csonka Magyarország”, és csupán ilyen meggondolások­ból maradt ki az egész Er­dély című vers. Igazán politi­kai okokkal csak a „Szivtál-e lassú mérgeket?" elhagyását magyarázhatjuk. A Tanácsköz­társaságtól egyetemi katedrát kapó Babits gyors kiábrándu­lását dokumentáló vers a cen­zor korában sem vesztett so­kat aktualitásából, és ennek a tevékenységnek igazi alap­ja leginkább a rossz lelki­ismeret. A csonkítások természetesen nem érintették az életmű lé­nyegét. Babitsot inkább csak körbedobálták a vádak és ti­lalmak, mint egy cirkuszi po­rondon. Arra szolgálhattak, hogy végül pontosabban kör­vonalazzák teljes alakját. Ép­pen apró hiányai álltak ösz- sze bennünk egyetlen nagy, teljes hiánnyá. Hiányzik ne­künk. Most már ötven éve. Rigó Béla HT-PRESS A folyóparton kavicsot ke­resek. Laposat, ami hosszan, legalább háromszor pattan a víz színén, ha eldobom. A sze­mem is kidülled, annyiro fi­gyelem, ahogy egyet tottyan a kavics. Hát persze, nem volt jó. Még turkálok egy da­rabig a lapuló kövek között, de aztán feladom. Eszembe jut öreganyám, ré­gen érdeklődtem felőle. Akár a tóparti kő, otthon ül és vár; alig csobban, észrevétlen kö­röket fodroz környezetében. El kéne menni, meg kéne látogatni! Nemcsak őt, mind­egyiket; mindegyik öreg-kö­vet I öreganyám betessékel, az­tán saját házában lábujjhe­gyen elbiceg a szoba sarká­ba, félig ül a székre, kicsit elörenyújtott lábakkal, egy ki­csit félrebillent derékkal, ölé­be ejtett fáradt kezeivel, so­hasem felszabadultan. És ráül a lelkemre, mert csodálkozik, mert követelődzik, mert min­dent újra és mindig tudni akar. Ö és a hozzá hasonlók, vé­gül is ifjúságom ki nem egyenlített számlái. Az öre­gek, a topák, a csőszák, a nyűgösek, a bottal tipegők, a szuszogok, a zsörtölődök, a ráérők, az úttesten átrobo- gók, a reszketők. Kórházak el­fekvőiben, ködösen bűzlő presszók sutjaiban, mindenütt és mindenhol a rosszul sike­rült hétköznapjainkban, ott ül öreganyám, és réveteg szem­mel néz, talán a jó szót, ta­lán a falat kenyeret, talán o végleges számlát kéri. Kérése még csak nem is hozzám szól, hiszen a figyelő fáradt szem­mel tudják csak pontosan, ho­vá. . Minden évjárat, akár o jó bor, testesedik, lesimul hetyke szavajárása. így válunk több ezer éve egy pillanatnyi em­beröltő részesévé. Most és aligha alaposan fölkészülten. Lehet, hogy ebben a pillanat­bon már annyiro lekopott kö­vek, kavicsok vagyunk, hogy majdnem bölcset csobbanha­tunk? Őket nézem, az igazán le­tisztult köveinket; öreganyó- mékat, vasutas-soseismert nagyapámat, technikus másik szépapámat. Igen, ott ülnek a szívemen. Az orvosom könnyedén sóhajt, hál' isten, az ékágéd- remek. Az, hogy a szíved körül fáj valami, azt csak úgy érzed. Egyszerű szív- idegesség. Ezzel, ha nem hú­zod föl mogad minden marha­ság miatt, még azt a kort is megérheted, amikor már nyűggé válsz saját magad­nak. Most csak egy a fontos! Megtalálni azt a folyópartot, ahol laposro koptatott kövek hemzsegnek. A keresésbe bele­szédülök, mert újra öreganyá­mat látom. Zavar a jelenlété­vel, Zavar az öregségével, mert gyenge és védtelen, akár a gyerek, miközben tapasztal­tat mond, és állandóan figyel­meztet a veszélyre, pedig azt csak én tudhatom meg a sa­ját kóromon. De ezt ő biztos nem akarja. Kuszálódnak bennem a kér­dések, de végül is itt vagyok, meglátogattam öreganyómat, úgy érzem magamat, mintha megtaláltam volna azt a tö­kéletesen többször-pattogó kö­vet lent a parton. Aztán megvonom a válla- mat, karon fogom sajátjaimat, szép-öreg kedveseimet, és to vább élek mellettük. Szorongón, többet-odni-aka- rón, és élek mellettük átko­zottul sután, mint amikor elő­ször meglátjuk a saját gyere künket. 1919. július Szittál-e lassú mérgeket, illatok átkait? jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szitt melyektől elzsibbad az ész, és megürül a Tett - ó, kárhozat, kiben a szó először született az ábrándokbahurkoló, álomharanghúzó, bíborszínü, tömjénszagú, trombitahangú szó. Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze fuss, mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborús: mert minden édenek neve vad poklokat bűvöl s Kasszandra átkát gúnyosan visszárui veri föl. Hazánk, harson, s már durva harc dúlja a drága tájt, s új tusa borzadt oka lesz, hoki békét kiált. Eszmét neveznek - és a föld bitókkal fölfakad; jövőt - és viszik halni már a gyönge fiúkat népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést; emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a kést; szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd, mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond! O, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés, hol o konkolyt arassa az, ki a búzát veti, s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki. Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, - sőt hogyho érzed, hogy a szó, ez álnok gyütövény, ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején, égesd föl inkább o mezöt, és legyen kételyed tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett. (Az 1982-es kiadásból az egész vers kimaradt.) Bényei Dózsef Schumann Drezdába mennék Lipcse iszonyú Minden fa mögött árnyék ácsorog És dőlnek dőlnek lépteimre lassan Az elmebeteg rácsos házsorok Drezda tágas Tornyai mögül A megszállott és vad Wagnerre látni Drezdába vitték S árva álmait Összetörték az őrület fugái / Áldás a magyarra Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik. A haza, a haza egyenlő volt mindig ezer év óta már, és mindig az marad, mert nem darabokból összetákolt darab: egytest a mi hazánk, eleven valami! Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani. Máskor is hevert mór elkötött tagokkal. Zsibbadtan áléit a balga erőszakkal. De mihelyt fölengedi fojtó köteléke, futni kezdett a vér elapadt erébe.- Visszakapta ami soha el nem ve.szett. Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb. Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, bár a világ minden fegyvere őrizze. Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, de leghatalmasabb mégis az igazság. Útja, mint a Dunánk és csillagok útja: nincs ember, aki azt torlaszolni tudja. Él a nagy Isten és semmise megy kárba. Magyarok se lettünk pusztulni hiába, hanem példát adni valamennyi népnek, mily görbék s biztosak pályái az égnek. Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga, hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna. Erős igazsággal az erőszak ellen: igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten. Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok. Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod. Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, és jön az igazság, közelebb, közelebb.< Pesti Napló, 1938. nov. 6. (Az 1982. kiadásból a vers kimaradt.) * IS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents