Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)
1991-08-10 / 218. szám
e új Dunántúli napló 1991. augusztus 10., szombat Könyvespolcomon A méhész vendégének meséi Emlékszel-e még, Kedves Olvasó, Vörös Panykóra, a méhészre? Ha kicsit töröd a fejed, bizonyára rá fogsz jönni, hogy Gogol hőséről beszélek, akinek tanyáján télen, a mezei munkák végeztével, amikor nem látni többé se darvat az égen, se gyümölcsöt a fán, összegyűlnek a kiváncsi népek, hogy kökényes körtekvaszt szürcsölgetve meghallgassák a sekrestyés meg a cifra beszédű vendég meséit. Talán még az is eszedbe jut, hogy volt ott még egy mesemondó, de az olyan szörnyű históriákkal hozakodott elő, amiktől az ember haja égnek állt. Az ő történeteit a méhész nem is vette be elbeszélés-gyűjteményébe. Vörös Panyko úgy járt el, midőn kirekesztette kötetéből e hátborzongató furcsaságokat, mint a kritikus, aki ajkát biggyesztve fordít hátat a kalandokkal és rémségekkel szórakoztató történeteknek, sőt az efféle könyvek szerzőit legszívesebben tüstént felállítaná a kemencepadkáról. Am a mesére szomjas emberek ma is örömmel töltik el az estét a méhész harmadik vendégének újabb történeteit hallgatva. Legfeljebb annyi változott Gogol óta, hogy manapság az egyszerű halandónak inkább a nyár kínál néhány erre való, békésebb napot. Ezért szólnék én most e különös és ijesztő históriákról. Itt van mindjárt Ken Follett A katedrális című könyve, amit a debreceni Victoria Kft. úgy adott ki, hogy a miheztartás végett egy véres tőrt helyezett a címlapra, viszont a fordító nevét szükségtelennek tartotta feltüntetni, A történet Angliában játszódik a XII. században, s ez az időszak, mint tudjuk, arrafelé sem volt nyugalmasabb, mint nálunk. A szerzőnek igy bőségesen adatik alkalom, hogy véres eseményekről tudósítson, de mivel a legvadabb erőszak sem volt képes elcsitíta ni a test esendő vágyait, ezzel kapcsolatos jelenetekben sem szűkölködünk. János mester, az építész hányattatásait követve a támív felfedezésének, azaz a gótika születésének lehetünk tanúi, miközben az író mohón halmozva a művészettörténeti adalékokat — és az anakronizmusokat. Azt hiszem, Ken Follett sokat tanult Walter Scott-tól, ám a mértéktartás és a művészi beleélés terén, úgy tűnik, nem óhajtotta követni őt. Agatha Christie-nek szerencsére nincsenek ilyen előkelő igényei. Bölcsen tudja, hogy amit művel, nagy-nagy hozzáértéssel és bujkáló iróniával, az nem „igazi" irodalom, csak egyszerű detektívregény, ebben vrszont ma is elsőrangú. Ezt igazolja három újra megjelent munkája, a Gyilkosság meghirdetve (Magvető), az ABC gyilkosságok és a Tíz kicsi néger (Európa). Ez az utóbbi talán a műfaj csúcsteljesítménye, hajszálpontos szerkezettel és visszafogott, szigorúan funkcionális, kiegyensúlyozott stílussal. A szerző nem pszichologizól, nem fitogtatja ismereteit, s eszébe sem jut bölcselkedni. Finomon lehetővé teszi csupán, hogy •hibátlanul elmondott története mögött felfedezzem a rejtett pokolvíziót, mely komor hitelességűvé teszi az igazságszolgáltatás hálójából kicsúszott szereplőkkel való könyörtelen és tébolyult leszámolást. A műfaj legújabb termékei között elég nehéz ehhez mér- hetőt találni. De talán megközelíti a „nagyasszony" színvonalát John Sandford, akinek Soha ne ölj. . . című könyve (JLX Kft.) fortélyos számítással megírt munka, mely nemcsak a veszettnek nevezett gyilkos félelmetes bemutatásával képes feszültséget kelteni, hanem sikerül megrajzolnia egy hitelesen egyéni arcú és hasonlóan elszánt detektívet is. „Minden sorát élveztem" - mondta róla Stephen King. A lélektani horror amerikai mesterét azért is említem, mert gyors egymásutánban öt műve is megjelent a magyar könyvpiacon. A képzeletgazdag Christine, a sokrétűen összetett Tortúra, a rettenetét árasztó Cujo és Tűzgyújtó (az Árkádia, illetve a Maecenas kiadványai), s A ragyogás, az Író legismertebb munkája, melynek szintén az Árkádia jelentette meg új kiadását. Ez a regény bizonyára Gogol méhészének is tetszett volna. Világképe szervesen kibontott, s korunkra jellemzően kegyetlen. „A világ cudar hely. Nem törődik velünk" - magyarázzák a főhősnek, a hatéves Dannynek, akinek zsenge lelke a könyv legvil- lámcsapásosabb és legtitokzatosabb „helyszíne". Mondanom sem kell, hogy az ésszel föl nem érhető jelenségek, mint például a benső tartalmak elképesztő sűrítettségének es közlésének, továbbá a psziché rendkívüli túlérzékenységének, azaz a „ragyogás"- nak a képessége, melynek révén a kisfiú jelenlévő borzalomként éli át a múlt rémségeit és a készülődő rettenetét, igencsak hozzánk bilincseli a regényt. Azt sem szükséges hangsúlyoznom, hogy a kiszolgáltatott gyermek nézőpontjának érvényesítése fel - fokozottan érdekeltté teszi az olvasót. Mindez, persze, kiszámított fogás, mint ahogy az időszeletek egymásba metszése és a párhuzamos montázsra épülő elbeszélésmód is az, de fabatkát sem érne az egész, ha a leírt szöveg nem igazolná e furfangos módszereket. Talál ómra felütöm a könyvet a 451. lapon, ahol Wendy kétségbeesetten menekül tébolyult férje elől: „Félelemtől nyüszítve tovább kapaszkodott felfelé. Tíz lépés, tizenkettő. De az emeleti folyosó még mindig olyan távolinak tűnt, mint egy elérhetetlen hegycsúcs. Lihegettt, az oldala tiltakozva sípolt. A haja vadul lebegett az arca előtt. „Figyeljük meg, ahogy a vibráló látószöget belülre vetítve Stephen King a tárgyias helyzetrajztól eljuttat bennünket a lelkiállapot átéléséig! Érti a mesterségét. Ezeket meséli manapság a méhész különös vendége. A sekrestyés valószínűleg összevonja szemöldökét, a cifra beszédű pedig lekicsinylőén mosolyog. És a méhész? Legközelebb majd ő mond el egy történetet. Az lesz ám csak az igazi! NAGY IMRE Színe es uisszaja Áz utolsó oldalon kezdjük Olvasom egy sajtóügynökségi jegyzetben, hogy ha valaki a mai Móra Ferenc Könyvkiadót a tavalyi telefonszámon hívja, esetleg a Playboy szerkesztőségében köt ki. A kiadó ugyanis bérbe adta korábbi helyiségeit: mert a bevételeket növelni kell. Az az akció ugyanis, amely privatizáció és piacosítás névvel nemcsak a régi rossz, hanem a jól vagy tűrhetően működő mechanizmusok szétverésére is folyik, elérte a könyvszakmát: előbb a kiadókat, aztán a kereskedelmet. Madártávlatból minden rendben: a bolti polcok tele vannak. Kérdés azonban, meddig lesznek polcok. A könyvesboltokat ugyanis el fogják adni - hogy könyvesboltnak-e vagy butiknak, azt ma még nem lehet tudni biztoson, bár az elmúlt két-három év tapasztalatai alapján lehetnek tippjei n k. Pécsett például a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatnak (amely egy korábbi osztozkodás alkalmával a vidéki terjesztés gazdája lett), ma 11 boltja van. Lehet, hogy a 11 könyvesbolt marad, de lehet, hogy csak egy, kettő. Hiszen a helyiségek többsége az önkormányzat tulajdona, mégpedig értékes helyeken, és a városnak szüksége van a pénzre. Az Állami Vagyonügynökség illetékese cáfolta ugyan, hogy az önkormányzatok eddig — az előprivatizáció időszakában - lemondtak volna egyetlen boltról is (sőt: „határozottan ragaszkodnak a profil megtartásához"), de a könyvesboltokban már megjelentek a divatárusok, zöldségesek, italárusok, hogy szemlét tartsanak. Ha szó kerül a majdani üzletről, a látogatók magabiztosan jelentik ki a könyvesboltosoknak: „maguknak arra úgysem lenne pénzük, hogy megvegyék”. Ez igaz is, mondják a könyvesek, és némelyek hozzáteszik: „ha volna, akkor sem vágnék bele: nem üzlet ma már a könyv”. És miért nem üzlet? Mit lát mindebből a vásárló? Először is az árak emelkednek: ma 40-50 százalékkal kerül többe egy könyv, mint tavaly ilyenkor, s vevők és eladók szomorúságára nemcsak a lektűr, hanem az igazi irodalom is. (Ez utóbbi aránya egyre csökken: Petőfi, Móricz, Ady, Vörösmarty ma hiánycikk Magyarországon.) A forgalom 80- 85 százaléka a tavalyinak, és - vélhetően szociális okokból - éppen azok a rétegek maradtak el, amelyek a vásárlók zömét adták: a diákok, értelmiségiek, alkalmazottak. És annak a néhány megszállottnak, aki még megengedheti magának, hogy keressen, válogasson, rendeljen, annak is nehezebb a dolga. Amikor volt húsz nagyobb kiadó, o megjelenési tervek több-kevesebb rendszerességgel eljutottak a boltokba: döcögve, bosszúságokkal, de működött a tájékoztatás. Ma több mint 400 kiadó van, többségük terveiről nem értesül a -bolt - bár a vállalatok törekednek a belső információra —, s a vevő számára szinte követhetetlen, mikor, hol lehet megvásárolni valamit. Esetleg fel tűnik a mű az utcai árusoknál. Ók rugalmasabbak: kisebb a rezsijük, nagyobb a mozgási szabadságuk, mint o boltoknak. Kettejük viszonya hagyományosan konfliktusokkal terhes. Az utcai árustól mi sem áll távolabb, mint a művek irodalmi-művészeti értékére figyelni (amit azért a régi boltosok intézményes nyomásra vagy személyes ügyszeretetből megtettek), az utcai árus eladni akar gyorsan és úgy, ahogy lehet. A boltos meg nem szíveli az új konkurenciát. Amolyan „ha megírod, letagadom" - alapon mesélte egy árus: cégének megvannak saját hírforrásai a nyomdák expediciós osztályán, és vannak markos legényeik is, hogy segítsenek: egy-egy kurrens mű előbb kerüljön a placcra, mint a boltokba. Egyébként az utcai árusok is panaszkodnak. A politikai szenzációk lefutottak, a szexszel telített a piac, legfeljebb a korábban ki nem adott lektűrök tarthatják még ébren az érdeklődést. Azután marad a szakácskönyv, a természet- gyógyászat és a ponyva - szó szerint. „A kultúrában már nincs annyi pénz, mint korábban", mondja az árus. Pedig ő megteheti azt - igaz, csak az ismerősöknek -, amit a korábbi munkahelyi könyvterjesztők már nem tehetnek meg: hogy részletre adja a könyvet. Mert a bizományos már nem kap könyvet bizományba a saját vállalatától — lásd: infláció. Amit nem ad el, azt is ki kell fizetnie, Magyarán: még kevesebb lesz a vásárló a boltban, és köztük egyre több, aki, mielőtt belelapozna a könyvbe, az utolsó oldalt nézi meg. Aztán - látva az árat - sóhajtva visszateszi a polcra. Gárdonyi Tamás Arató Károly Mikor a lármát... Mikor a lármát végül megsokallom, lépteid közeledni hallom, föllobbansz, világítasz bennem: izzó lámpa egy üvegfejben. Magam vagyok - bundós legyek lepik el a mennyezetet, pingáltfalú, köves szobába nem fér be szived dobogása. Neked van igazad - de csikorog fogam! A kíntól, szerelemtől locskosan, szemem lehunyva várlak nekidölve az éjszakának. Mert megérzem: minden szeret, vagyok napról napra hűségesebb égbolthoz, virágzáshoz, földhöz, tanúskodó romhoz, vibráló délkörökhöz. Tragédiákon, földrészeken át derengeni látom melled vonalát — elém igy varázslód magad: vizek felett, kövek alatt. A kerítések, ólak, házak valaha körülzártak tudják: mi történt itt, mi volt? Kutya ugat, vakit a hold. Romfeld Ákos felvétele Á Gyilkos-tó Berták László A féreg mi belém szorult Hót igen most és ez o hely és ez a nyelv és ez o múlt az önműködő katapult ami akkor sem enged el hazudjam hogy nem érdekel? legyek fantaszta? elvakult? akárhol érintem a húrt minden tettemen ott a jel örüljek hogy összekever aki előtt nagyobb a pult? a féreg mi belém szorult reménykedik hogy áttelel szégyelljem hogy nem adja fel? s hogy perceg is a nyomorult?
