Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-01 / 148. szám
8 aj Dunántúli napló 1991. június 1., szombat A Jelenkor júniusi száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR júniusi számának élén Esterházy Péter új regényének részlete áll (e fejezetet az elkövetkező számokban további három fogja követni). Kertész Imre négy rövid esszéből álló, s itt együtt közölt sorozatot írt „Hazai levelek" címmel. Az első blokkot Földényi F. László a valamikori, emlékeiben őrzött és a mostani Berlinről szóló írása zárja. A szám szépirodalmi anyagában kaptak helyet Vasadi Péter, Pákolitz István és Makay Ida versei, Hadarna Erzsébet elbeszélése, Miodrag Pavlovié esszéje a fantasztikumról, valamint Szentkuthy Miklós Szent Orpheus- ciklusának harmadik folytatása. Lengyel András hosszabb elemzést írt József Attila legálisan most először közreadott írásáról, a „Szabadötletek jegyzéké"-ról. Hogy e szövegnek mi is a valóságos műfaja, s az életműben hol kell elhelyeznünk, arra e tanulmány kísérel meg választ adni. A júliusi számbon folytatódik a két, egyenként is olvasható kritikasorozat: Thomka Beáta ezúttal Földényi F. László esszékötetét elemzi. A másik sorozat, a rádió irodalmi műsoraiból jól ismert Kritika két hangra újabb három darabjában a műsor szerkesztője, Varga Lajos Márton ezúttal három verseskötetről beszélget: Alexa Károllyal Vasadi Péteréről, Lator Lászlóval Baka Istvánéról, Reményi József Tamással pedig Horváth Eleméréről. Mikola Gyöngyi érzékeny utazást tett Thomka Beáta esszévilágában, Borbély István pedig 'kalauzt kínál az újonnan megjelent Esterházy-kalauzhoz, melyben az íróval Marianna D. Birnbaum beszélget. VIGYÁZÓ SZEM A Batsányi János Irodalmi Társaság Második tájékoztató kórlrvrlr lUztrlrli. rrudc*. IrvrlczA én pártol«» tagjaihoz ..Hélelt reg a túliig lel leid híréiül: Tudja, mii végezhet xt fegf/nered éléiül Multiul nut. hmhl lássa, mit lehelsz elmérni: Gyűri meg mindre népei n ítélned Szépugem /.' __ (Bat»áa>"i: A.ha/iii ii\rl«r‘ «•* :inlnn<iiit<r-«: i __________7 Pér«, 1940. Máj— IMk__________________ A pécsi kultúmapok elé Ma. inái«sál*au múlt rgy w. hogy a Jeg- U.r/alin.iviMt hadiárai, amely az emberisénél talaha pusztítón«, vénet ért. Kz a tény adj« meg .1 pécsi kultúrnapok igazi távlatát • jelzi a különbséget. a inelv a/ elmúlt idők minden hasonló ünnepségétől elválasztja. Mérhetetlen a pusztulás. autelv a világot érte. a hazánk a legjobban feldúlt, a li rszán.imbJd) contra jutott országok közé tartozik: P«-s városa nem hever ugyan ro .nnkbitit, de az anyagiaknál becsesebb javakban: vérben, erkökni értékekben.' lelki azenvcdéslK-n ugyanatinvi veaztenrg sújtotta mint az ország más tájait, mint az. egyetemes magyarságot. Az elmúlt korszak csali romokat hagyott reánk: u MVck szomorú romjai felett kellett elh.(tárain, az egész Dttnáulúll reprezentálja s » leveli szálakkal kölü/i nugáJioz. azokat i*. aktk»-t életsornk az ország más tájaira vagy a fővárosba sodort el 4 szikebb ha/áhél- írók. művészek, tűdének lépnek majd elénk, akiknek alakját eg\ ország veszi körül cli«ni«-rrit>cl és tisztelettel. « melléjük cereglettek azok a szervek és társulatok, amelyek a “zéles rétegek kulturális törekvéseit elégítik ki vagy Iiordor/uk ni aguk Iran, azaz a tömegeket jelentik. Ha hiányt érzünk, i*ak az. hogy az ország szellemi kiválóságai közül mm hivhnttnnk el mindehkit. aki közénk tartozik, «le «■z bizonyára nem u szegénység jel«1 s így annál inkább felk<;sziillietüok nuts alkalmakra I«. Szeretettel hívjuk «•' örüttimel köszönt |itk Pécsi kultúr napok, 1946 Eljöttek a magyar szellemi élet kiválóságai A kilakoltatási biztos olyan mély sóhajjal, amely megreszkettette a papírokat, kipipálta az utolsó tételt is, a 266-odikat. Huszonkét emelet, emeletenként tizenkét lakás, plusz a kétbázmes- terlcfkás, az annyi mint kétszázhatvanhat. Kész, valamennyi lakónak másik tető van a feje fölött, a kiürült ház pedig nem az ö gondja, össze is dőlhet, ha akar. Dőljön, ott egye a fene. Vagy korhadion tovább üresen. Vagy csinálja meg, aki akarja, mentse meg az utókornak ezt az emlékművet. Minden kor megépíti a mago emlékművét, piramist, templomot és katedrálist, nyilatkozta a városi főépítész a helyi lapnak, amikor a Házat húzni kezdték fölfelé, így hát a mi korunknak is meg kell építenie a magáét. A régi házak közé ékelt magas betonépítmény se szép, se praktikus nem volt, de hogy emlékműként is csupán egy röpke évtizedig szolgál, azt azért senki se hitte volna. Mindegy, a kilakoltatási biztost ez már nem érdekelte, miután kipipálta az utolsó kiköltözőt, bezáratta a kapukat, fölrakatta az „Életveszélyes, belépni tilos!” táblákat, s hátat fordított a Háznak. Látni fogja ezután is, mert a lakása ablakából - ha kinéz, de általában nem néz ki, minek? - épp a Házat látja, amely, mint egy sűrűn bekockázott, vaskos vonalzó, éppen felinél hasítja ketté a nyugati égboltozatot. A pasziánsz kijött, Karola kellemes irgalommal odament a nagyobbik komód elé, kínkeservesen letérdelt, és ránci- gálni kezdte a fiókot. Mikor befért a keze, vaktában tapogatni kezdett odabent, konyákig turkált a fiókban, érezte a dobozok éleit, de nyilvánvalóvá vált, hogy rendesen ki kell húznia, így nem megy semmire. Tovább kínlódott, térdét törte a padló, lihegett, a fiók nehezen mozdult. Az ördög vigye el az öregséget, kiáltott fel, ledőlve a padlóra, akár egy hanyatt esett bogár, hogy az ember milyen nyomorult, az ördög vigye el! Kiáltására macskanyávogás válaszolt. Későbbre halasztotta a sublótfiókkal való küzdelmet, és beengedte a macskát. Ételmoradékot tett le neki, megitatta, megsimogatta, és a macska hálásan dorombolt. Merre jártál, Cecil? kér-, dezte Karola, s a macska titokzatosan dorombolt. Cecil bócsikám igen snájdig ember volt, mondta neki Karola, úgyhogy vedd megtiszteltetésnek, hogy viselheted a nevét! A macska elnézően (hányszor hallotta már ugyanezt!) dorombolt. Jól van, Cecil, maradhatsz egy kicsit, de nincs itthon tej, mondta Karola. Vagy talán hozzunk? Innál? A macska egyetértőén dorombolt, Karola tehát a hátára terítette horgolt kendőjét (tavasz van már, de hátha hűvös o szél) és elindult a boltba. A macska vele. Hívták a liftet, beszálltak. Karola szokás szerint bal kezét a gyomrára szorította, mielőtt a jobbal megnyomta a gombot, és le- száguldottak a földszintre. A kapu zárva volt. Hallatlan, jelentette ki Karola, zárva van a kapu, fényes nappal. Azért ügyetlenkedett, forgolódott még, döngette a nagykaput, hiába. Visszafordult, körülnézett. A portásfülke üres volt. Becsöngetett a házmester lakásába, semmi nesz. Megint csöngetett, aztán harmadszor is. Tűrhetetlennek találta a helyzetet. Hallatlan, mondta emelt hangon, miért nincsenek a helyükön? Micsoda dolog ez, hát már a házból se lehet kimenni? Panaszt fogok tenni önök ellen, kiáltotta Karola az ajtónak, ez kötelességszegés, a lakók semmibevevése! A nyomaték kedvéért kosarával meg is ütögette a csukott ajtót. De támadt valami furcsa érzése, amitől abba kellett hagynia a méltatlankodást, és egy hirtelen határozott mozdulattal le kellett nyomnia a kilincset. Az ajtó kinyílt, Cecil mindjárt be is ugrott a résen. Karola elengedte a kilincset, mire az ajtó lassú, kísérteties nyikorgással sarkig tárult. Bement a macska után. Hogyan léphet be valaki a mások lakásába, amikor azok nincsenek otthon — nos, erre a kérdésre Karola világéletében sehogy- gyal válaszolt volna. A lakás azonban oly nyilvánvalóan volt üres, hogy nem tűnt többé magánterületnek. Annak ellenére, hogy bent a magánterület megannyi — riasztóan idegen — nyoma fogadta az ál- mélkodó Karolát: tépett szélű, légyfoltos falinaptár és kínos összevisszaságban bevert szögek a falakon, egy rózsaszínű, festett ciklámentő háromszoros nagyításban, ugyancsak a falon, és tarka rongyok, spárgadarobök, használt zsilettpengék a padlón. Hogy lehet itt élni! kiáltott fel Karola és Cecil, akinek talán ugyanez volt a véleménye, a hangra előjött a szobákból, kiugrott az ajtón és eltűnt. Karola is kiment a lépcsőházba. Sokáig ácsorgott, hallgatta, hogy süvölt le a magasból az üresség. Erős szelek Idején az épület rázkódott, zengett és visszhangzott, mint egy roppant kürtő, amely elnyelni készül mindent, de legfőképp a lakókat, ezeket a hangyákat, akik a hasában fel-le száguldozva, a járataiban araszolva élték mindennapos életüket. Olyankor, hacsak nem volt éjszaka, az emberek hangosabbra csavarták a rádiókat, zúgatták a mosógépeket, járatták a gyorslifteket, éles hangon nevettek, és csapkodták az ajtókat meg az edényeket. De ez a zaj most más volt. Ez a Ház belső zaja volt, a kürtő belsejében termett, mint a gyomorkorgás. Nos, igen, mintha egy üres bélcsatornában ácsorogna az ember, a hasonlat nélkülözte annak minden gusztustalan mellék jelentését: felül sípolva bezuhan a levegő, (a szél, a külvilág), spirálvonaíban leszól a mélybe, kavarog, örvénylik, fortyog odalent, el nem enyészik, vissza nem jut, csak van. A Ház belső zaja, most világosan kiderült, sohase szünetelt egyetlen pillanatig sem, legfeljebb nem lehetett hallani. Most, hogy az alsó nyílásokat betömték, a zaj fölerősödött, sőt zavartalanul, gátlástalanul járkált, örvénylett, zúgott a járatokban. Ketten Vagyunk a Házban — gondolta Karola tárgyilagosan —, én és Cecil, egy idős, nőnemű emberi lény és egy fiatal, hímnemű állati lény az egész hatalmas épületben. Benge fölébredt, körülnézett, újfent megállapította, hogy egerek itt egyáltalán nincsenek, csótányok ellenben még fölös mennyiségben is, aztán a kapunak vette az útját. Legnagyobb csodálkozására a kapu be volt zárva. El nem tudta képzelni, mi történhetett. Ebben a Házban két- háromszáz ember biztos lakik, ha nem több. Mind elment volna hazulról? Rájuk zárták volna a kaput? Megpróbálkozott a másik kijárattal is, ott ugyanúgy járt, de lelt egy ki- szögezett felhívást a falon, abból aztán mindent megtudott. Szóval kiürítették a Házat, mert lakhatatlan, életveszélyes. Benge röhögőgörcsöt kapott. Egy házban volt, egy egetverően nagy házban, tökegyedül. Tető volt a feje fölött, méghozzá nem is akármekkora, huszonkét emeletnyi. Saját háza volt, mondhatnánk — ha életveszélyes is, ez közömbösen hagyta, mi nem életveszélyes a nap alatt, kérdezem én! — abban saját lakása, sőt, saját lakásai, több száz, neki, oki tegnap még azt hitte, nincs számára a Földön talpalatnyi hely. Torkaszakadtából röhögött, forgott, táncolt, föl-le futkosott a lépcsőkön, bekukucskált a portásfülkébe, amely természetesen üres volt, bekopogott, megnyomta a csengőket. Röhögése végül elmúlt, de a jókedve nem. Benyitott egy lakásba, megcsodált egy légyszaros falinaptárt Nők Lapja felirattal, ivott az elhagyott konyha csapjából, bement a szobába, odébbrúgott egy ronda kockás ingujjat és egy kombinét, megvizsgált egy baromion felnagyított cserepes Makay Ida Neveden szólított Szederkényi Ervinnek Nem maradhattál. Hiába volt sugár, steril tér, oxigén. És hiába a szerelem, ima, babona, jel az ég ivén, hiába pogány kékarany tavasz, valaki hívott. Az Isten? Szirén?) - - Te hallottad az éjben egyedül, mikor neveden szólított a fény. cikláment a poszteren, iszonyúnak találta, úgy döntött, hogy letépi a falról, ne öcs- mánykodjon ott, meg is tette, de megrökönyödésére egy fénykép pottyant ki a poszter alól, szétrakott lábú meztelen nőt ábrázolt luftballon méretű keblekkel. Hé, papa, itt felejtetted a csajodat, vihogott Benge, mi lesz aztán most veled a kedvenc cicijeid nélkül? Gondosan lerakta a pornóképet a szoba közepére, miután minden kacatot jó messzire rugdosott onnan. A nő hanyatt feküdt a földön, várta, hogy valaki megtalálja. Benge úgy látta, hogy ez olyan játék, amire jó, ha egyszer az életben lehetősége van az embernek. Elindult az emeleteken, és benyitott minden lakásba. Volt, amelyiket bezái'.ák, nyilván megszokásból, de a legtöbb nyitva állt, igaz, a szó szoros értelmében üresen. De egy lakás, amelyben évekig loktak, még akkor is tud gazdáiról mesélni, ha egyetlen cérnaszálat nem hagytak benne. Mesélnek a tapéta mintái, a foltok a gáztűzhelyen, az ujjlenyomatok, piszokfoltok vagy gyerekrajzok az ajtókon, a fürdőszoba szaga, a képek kontúrjai a falakon. A legtöbb lakásban ott is felejtettek valamit, hasznavehetetlen kocátokat, mint amilyen a házmesternél a tavalyi naptár volt, de e kocátok úgyszintén beszédesek voltak. Benge talált egy szobát, melynek a fala telistele volt ragasztva férfiasabbnál férfiasabb figurákkal, súlyemelőkkel, body building- sztárokkal és más izompacsirtákkal — el lehetett képzelni a kis penészvirágot, aki kiollózta és bekente ragasztóval ezeket az Elérhetetlen Példaképeket. Egy másik lakásban, arccal a fal felé fordítva egy olajnyomat állt, amely Szűz Máriát ábrázolta, ölében a vérzőszívű halott Krisztussal. Elég ügyetlen módja annak, hogy egy családi ereklyétől megszabaduljunk, vihogott magában Benge, és megfordította a képet, hadd nézzen csak szegény Szűzanya könnyező szemeivel a majdani belépőre. Talált még ablokkilincsre lógatott adventi koszorút („Szeretettel Gyuszitól"), egy marok tengeri kagylót, elszáradt kaktuszokat, lepattogzott edényeket, s meglepően nagyszámú páratlan zoknit. Még a második vagy harmadik emeleten egy fürdőszobában szappant is talált. Kihasználta az alkalmat és megfürdött, törölköző híján tornagyakorlatokkal szárította le magát a szobában. Élvezte, hogy a függönytelen nagy ablakon túl szinte elérhető közelségben az utca. Be is láthatott volna a meztelenül ágáló fiatalemberre valaki, ha egyáltalán akadt volna, aki errefelé fordítja a fejét. Valahol a hatodik, vagy talán a hetedik emeleten talált egy lakást, ahol a falakból különös illat áradt. Kesernyés, semmihez sem hasonlító, bódító szag volt. Nehezen, de rájött, hogy keleti füstölőtől eredhet. A lakás kicsi szobája sötétvörös aranymintás tapétával volt borítva. „Ma, 1946 májusában múltéi egy éve, hogy a legborzalmasabb hadjárat, amely az emberiséget valaha pusztította, véget ért. Ez a tény adja meg a pécsi kultúrnapok igazi távlatát, s jelzi a különbséget, amely az elmúlt idők minden hasonló ünnepségétől elválasztja” — írta Várkonyi Nándor a Batsányi János Irodalmi Társaság Vigyázó szem címmel megjelent, a pécsi kultúrnapok programját ismertető körlevél címoldalán. A 45 évvel ezelőtti május emlékeinek felidézésében segít néhány korabeli amatőr hangfelvétel, elsárgult újságcikk. Akkori jegyzeteimet silabizálva ma is úgy vélem, hogy az 1946. május 18-23. közti napokba valósággal ösz- szezsúfolódott mindaz, amit a háború után újjáéledő Pécs értéknek tartott. A vidéken elsőnek megrendezett, valóban nagyszabású kulturális mani- ifesztációt a város lakossága az írókkal, képzőművészekkel, muzsikusokkal, színészekkel összefogva rendezte meg. Jelentőségét fokozta, hogy azon megjelentek, Keresztury Dezső kultuszminiszterrel együtt a magyar szellemi élet olyan kiválóságai, mint Kodály Zolán, Ziláhy Lajos, Illyés Gyula, Pátzay Pál, Kassák Lajos és még sokan mások. Kodály mester mindjárt vállalkozott is arra, hogy néhány őszinte, meleg szóval megnyissa a rendezvények sorát a ciszterci gimnázium nagytermében május 18-án rendezett díszhangversenyen, melyen 3 művét meg is szólaltatták pécsi művészek (csupán néhány nevet említek: Tokács Jenő, Thirring Zoltán, Piovesan Sirio, Molnár Klára, Graef Tildi, Veress Endre). Veress Sándor zeneszerző pedig a magyar népzenéről tartott előadást, majd Kodály és saját műveiből zongorázott. Mivel elsősorban a zenei események érdekeltek, jelen voltam vasárnap délelőtt 10 órakor a Székesegyházban, Kodály Missa brevisének első teljes bemutatóján. „Az énekkar, melyet Mayer Ferenc vezényelt, ismét bizonyítékát adta annak, hogy tudása nemcsak magyar, hanem európai viszonylatban is magas színvonalon áll” — olvashattam az Új Dunántúl máj. 21-i számá- bn. A székesegyházi 'kórus kedden délután egyházzenei hangversenyt rendezett, együtt az Agócsy László vezette Pécsi Szeráfi Kórussal, valaminta Leánylíceum és Tanitónőképző énekkarával, melyet Halász Béla vezetett. Utána a Dóm téren az Éneklő Ifjúság nagyszabású szereplése következett. A korabeli diákstúdió hangfelvétele megőrizte Kodálynak a népdaléneklési verseny győzteseit köszöntő szavait. Hasonló módon ott voltok a diákstúdió mikrofonjai a Pécsi Nemzeti Színház színpadán is, ahol május 20-án volt az ősbemutatója Horváth Mihály: Kőmives Kelemenné c. eqyfelvonásos ballada-operájának. Emlékszem, az előadás szünetében meginterjúvoltam Keresztury Dezső kultusz- minisztert, aki előző napon, a Cigánybáró előadásának megkezdése előtt ünnepélyesen átadta az 50 éves 'Pécsi Nemzeti Színháznak a művészi kivitelű emléklámpát. Keresztury Dezsőre e néhány nap alatt nagyon sok feladat várt: ő nyitotta meg a Vármegyei Múzeumiban a Magyar Képzőművészek Szabad Szervezete Pécsi Csoportjának Tizedik Csoportkiállítását, melyet Martyn Ferenc rendezett. Ezt követően elment az Alsó-Sétatérre, ahol alkotója jelenlétéiben leplezték le Pátzay Pál: Nővérek című szobrát. Majd a pécsi írók könyvnapi sátrát kereste fel. Még aznap este a vármegyeháza nagytermében elmondta székfoglaló beszédét a Batsányi János Irodalmi Társaság felolvasó ülésén. Másnap ugyanitt tartották kongresszusukat a pécs-baranyai pedagógusok, akiknek a miniszter igyekezett megnyugtató választ adni sérelmeikre, panaszaikra. Még néhány esemény, név jegyzeteimből: a Ped gógusok Bábszínházában az évad leg- sikerültébb bábjátékait (Csőribe Győző és Maros Rudolf műveit) újították fel. A Munkás Kultúrszövetség ünnepi estjén Berda József, Kassák Lajos működött közre, a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság előadóestjén Zitóhy Lajos, a Magyar—Francia Társaság estjén Gyergyai Albert szólalt fel. Nem feledkeztem meg a fiatal írók és művészek délutánjáról, melyen „színvonalas és nívós műsor keretében bizonytalanság és illúzió, frázis és cinizmus helyett lelkesedést, hitet, realitást és a művészetben kitárulkozó lelkek őszinte, igaz megnyilatkozását kaptuk" — tájékoztatott az Új Dunántúl máj. 22-én. Az ösz- szekötőszöveget Tillai Ernő írta és mondta el. Kiss József, Rajnai László, Zand Róbert új szint és friss mondanivalót tartalmazó költeményeinek, műfordításainak tolmácsától közül az intellektuális átélésről tanúskodó Faluhelyi Veronka nevét emelte ki a lap tudósítója. Dr. Nádor Tamás Hallama Erzsébet Létszámfelettiek (Részletek)
