Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-29 / 176. szám
IO aj Dunántúli naplő 1991. június 29., szombat Ä* utcák a jöuöbe «vezetnek ................. A töttösiek pályája félmilliót nyert az ÖNO kialakítására. Ezzel összefüggően - mert egy épület — oldják meg a hivatal és az otthon központi fűtését, hideg-melegvízzel való ellátását - és kialakítják a házasságkötő termet. Mert eddig az nem kellett. * — Három disznót fogunk vágni, már csütörtökön — mondja a polgármester. A hétvégi programról beszélgettünk, amikor a németországi Steckeproth-ból — 1200 kilométerről — várnak közel 100 vendéget. A kapcsolat nem új, a sport éltette eddig, a múlt évben a töttösiek voltak ott, viszonzása a látogatásnak a péntektől vasárnapig tartó vendégjárás. Pici hely ez a Steckenrofh, talán még Töttös- nél is kisebb - de vannak ott töttösiek is az elszármazottak közül. — Bővíteni lehetne az együttműködést - töri a fejét Weber József. — Akár munkahely- teremtés érdekében, akár azért, hogy az itt megtermelt termények, hús - már feldolgozva - nyugati piacot találjon. A falu népe adja össze o tojást, a cukrot, a lisztet, a csirkéket — egyszóval mindent, ami a németek ellátásához kell. Családok fogadják otthonukban a vendégeket. — Tudja, mindjárt itt van nekünk, töttösieknek egy nagyon szép pincesorunk. Any- nyit mondhatok: már pénteken délutántól minden pince ajtaja minden vendég előtt nyitva áll! Töttös a megyei első osztályban futballozik. Nem állnak rossz helyen. A pályájuk pedig egyenesen szép. Mészáros Attila Az ellentmondások néha feloldhatatlannak tűnnek. Talán az át nem élés teszi, talán az idő már évtizedek alatt is közömbösítő ereje, talán az érthető okok hiánya. Töttös - ez az apró, Bolytól nem mesz- szi kis falu — főterébe nyíló utcácskák partján meggyfák dédelgetik pirba boruló gyümölcseiket. Odébb, közel Jakob Weber házához, a tekintélyes cseresznyefák már előbbre járnak. Egy-két hét, lehet szedni a termést, tükrös üvegekbe rakva, a jövőre gondolni. És akkor itt ez a szürke osz- loo. A múlt. Márvány, aranybetűkkel a nevek: 1941-1945 halottal. Méq tavaly állították fel az emlékoszlopot, mindjárt az I. világháború áldozataié mellett. Fényén most megcsúszik a napsugár. Eav bronz falikép az egyik oldalán, a nem várt és még várható avötrelmes csapásoktól rettenve meggörnyedt, útra cibált család. Trischler Ferenc szobrászművész alkotása. Amikor elkészült az oszlop is - az osztrák határ túlsó oldalára kellett elvinni, hogy a töttösiek által kért formát csiszolni lehessen a kemény kőből -, a falikép is, a művész kibiciklizett ide Bolyból, maga akarta felerősíteni az alkotását. Előtte szó esett az árról is, de a végén azt mondta: ezért ő egy fillért sem kér! Jakob Weber? Látom, igen tekintélyes háza homlokzatán a nevét és az évszámot: 1941. Nem tudta: nagyon rosszkor fejezte be az építkezést. A II. világháborút közvetlenül megelőző években Töttös- nek közel 1200 lakosa volt. Csaknem valamennyien né- metajkúak, egy-két magyar, nyolc-tiz horvát család élt még itt. A németeknek felét kitelepítették — vajon Jakob Webert is? -, jöttek helyettük az újak, a lélekszám Így alig- alig csappant meg. A hatvanas évek azonban a háborúnál is apasztóbbak voltak. — Felerősödött a sorvasztás ... — Mélységes panaszt és fájdalmat érzek Weber Iónéi polgármester hangjában — Évtizedekig nem adtak ki építési engedélyt, felújításra is alig. Elszívták ezzel innen a fiataljainkat. Magam is láttam olyan térképet, amelyen Töttös már nem szerepelt... Ez most a töttösiek, a polgármesteri hivatal legnagyobb gondja. A magas korátlag. S hogy akad olyan hosszú utcasor, ahol az ott élők között Vendégek Steckenroth-ból A pincék ajtaja nyitva lesz egyetlen ember van, aki aktív dolgozó. Aztán megemlít Weber József még egy fájó dolgot. Óvatosan, nagyon óvatosan fogalmaz, ő tudja miért, a kimondását rám bízza. Hogy tudniillik a nyolcvanas évek első felében Töttösnek még önálló iskolája volt felsőtagozattal, és akkor — amikor pedig a lélekszám ugyancsak megcsappant, alig haladta meg a hétszázat - ebből a kis faluból nyolcán jártak egyetemre. Most? Egy sem jutott el a középiskoláig sem . .. Kicsit hallgatunk. Ezen el kell gondolkodni. Vigasztalásul-e, magának, vagy nekem, a polgármester szinte felvidá- modva mondja: most már többen is kértek építési engedélyt, folynak a családi házak felújításai is, idén pedig a faluban hét lakodalom kerül a krónikába.- Ezek a gyerekek itt is maradnak a faluban! — Credo ez a polgármestertől. Valami azonban itt maradt 1945 utánra is. Maradt azokkor mindenre jellemző szorgalomból. Mert Töttös nagyon szép, rendezett falu. Mondhatom így is: csinos. A házak, az új vendéglő — Dionüszosz- ról kapta nevét, frissen festett a felirat az újjávarázsolt épületen -, de a buszváró, a vegyesbolt, a templom is — illik itt rendet tartani. Nemcsak a gondolat — a mentalitás — hagyott nyomot. A katolikus templom mennyezet freskójára - annak idején, amikor több mint fél évszázada utoljára felújították — helyi tekintélyeket festett a művész: lenéz a ma gyülekezetére a hajdani pop, tanító, jeles polgár. És hogy most elkészült egy út aszfaltburkolata, az utcában lakók percig sem vártak: rögtön parkosítják a szegélyt, fát ültetnek és füvet vetnek. Karókkal-szalagokkal védik a területet: vigyázz rá, nekem, neked, a jövőnek van! Igen, például az utcák burkolata. A hajdani tanító úr elégedett lehet Weber József történetével: — Húsz év alatt nem sikerült rendbe tenni a községi utcákat. Talán nyolc évvel ezelőtt készült el egy 600 négyzetméteres rész — ezzel kész. A töttösi önkormányzat már ez év februárjában javasolta: hozzanak létre újból megyei útalapot, s mindjárt fel is ajánlottunk ebbe 1,4 millió forintot azzal, hogy ennek fejében Töttös legyen az első község, ahol megcsinálják mindenütt a szilárd burkolatot. De nem kaptunk hosszú ideig választ a megyei önkormányzattól, másfelé kellett lépnünk. A Pécsi Építő Kft. kapott tőlünk megbízást három utca — összesen 3700 négyzetméter - lefedésére. Két Világháborús emlékművek a falu főterén nap alatt végeztek, 1 850 000 forintért csinálták meg. Szóba jöttek a siklósiak is — ők olcsóbban vállalták volna -, de nem bíztam abban, hogy minőségileg jó munkát végeznek. Május 25-én mondhattuk: készen vagyunk. Akkor jött meg a válasz a megyei ön- kormányzattól is: szeretnék létrehozni az útalapot. Csak- hát, ahol már a korábbi években rendbe hozták a burkolatot, azok a községek húzódz- kodtak - pedig az utcáikban benne van a töttösiek pénze is! Nem léptünk be mi sem: Töttös még csak nem is szerepelt a települések listáján. Ha azonban megépítenek nekünk egy nagyon szükséges A közelmúltban kapott aszfaltburkolatot a Deák Ferenc utca Weber József —, ha valahova elmegyek, először nem a lakást nézem meg, hanem a portát. Arról aztán megmondom: milyen a gazda, de azt is, milyen a lakása: Ezért kellett először a park: az érkezőt mindjárt kellemesebb benyomás érje. A 6000 négyzetméteres parkhoz ajándékba kapták egy mohácsi kertésztől a 80 000 forint értékű fát, a gyepet, a fákat a töttösiek vetették-ül- tették. — Munkadíjat egy fillért sem fizettünk. Azután jött az italbolt. Rendetlen volt, beázott, „koszos a WC-je, még törölközőt sem rakott ki a kocsmáros", ki is adták az útját. Jött helyette egy vállalkozó, aki több mint 800 000 forintot fektetett az azóta Dionüszoszra keresztelt vendéglőbe, éttermet és pultot alakított ki, de lesz presz- szó és fagylaltozó is — talán az év végére elkészülnek —, felesége pedig olyan boltot vezet majd, ahol az élelmiszer kivételével minden kapható lesz. — Az áfész is csak elvitte az italboltból a pénzt, ráfordítani azonban nem akart. Pedig bérelte az épületet, évi 60 000 forintért, amiből azonban csak a felét fizette, azt se a falunak, mert akkor még Bolyhoz tartoztunk, ott meg elnyelték a pénzünket. Most az új kocsmáros 6 évig nem fizet bérleti díjat, „lelakhatja” a beruházott összeget. De van hol leülni az embereknek, s nem kell órákat várni, amíg a meghirdetettel szemben késve kinyitják az ajtót. . . És csak ezek után következhet a polgármesteri hivatal - de az is összekötve az öregek napközi otthonával. A falu ugyanis egy pályázaton 350 méteres utat, hogy a mezőgazdasági gépek ne hordják be a tiszta faluba a sarat, fizetjük a ránk eső 140— 150 000 forintot. Ha nem, ezt is megoldjuk magunk. A község megszépülése azonban nem itt kezdődött, ezzel a három utcával. Szabadkozik a polgármester: rendetlenség van még a hivatalban, „de nem ezzel kell elsőként foglalkoznunk...!" Parkot építettek, a Boly felől érkező út mellé, ahol korábban az erdőgazdaság fatárolója volt. — Én úgy vagyok - mondja Az utolsó szerelvény A szemafor zöldre vált. A szerelvény megrándul. Fékek oldódnak csikorogva, ütközők csapódnak egymásra. A vasúti kocsik egymást követve, lassan és engedelmesen átgördülnek egy hatalomalkotta jelzésen. S áthaladnak egy másik határon is: az idő és a történelem határán . . . A katona, az utolsó vonata utolsó kocsijáról, visszanéz. Hosszan, tűnődve, mint aki búcsúzik. Arca inkább gondterhelt, mint vidám. Pedig útja most hazafelé vezet. De sejti, ho nem is tudja, hogy egy másik hazába érkezik majd, amely már nem egészen ugyanaz, amit évekkel ezelőtt elhagyott. A birodalom, amelynek érdekeit szolgálta egy idegen országban, nem tündöklik már régi fényében, hatalmának határai szűkülnek, előretolt állásait föladni kényszerül. Számára mindez persze mást jelent. Egyszerűbbet, személyesebbet, és ugyanakkor egy életforma végét is, egy világ föladását, amely most bezárul mögötte: áruval bővelkedő üzleteivel, barátkozni kész emberekkel, akik egyáltalán nem úgy bántak vele. amint azt megszállókkal tenni szokták. És jelenti a leányt is, aki elhomályosodó szemmel nézett utána, s akivel nem találkozhat többé. Nagyon sokáig ez marad a legszebb emléke. Csak ebben bizonyos. Minden más távoli és bizonytalan, mint a végállomás, ahová tartanak. Tán egy nagyon távoli helyőrség vár rójuk, kegyetlenül zord telekkel, forró, porlepte nyarakkal, eldurvult tisztekkel, s ha csak lehet, vodka mámorába fojtott fejfájós kábultsóggal ... És azután? Képzeletében szétesik minden: nincsen azután... A vasutas a sínek mellett áll és tekintetével a távolodó vonatot követi. Sokáig várt a vonatra, amelynek indulását korábbra jelezték. Elfáradt hát. Nem fiatal már, tagjait reuma kínozza, lelkét két életre is elegendő emlékek sora . . . Látja a katonát is, amint elhalad mellette az utolsó vagon. A katona arca szomorúnak tűnik, kiálló pofacsontjára rátapad napszítta bőre, szeme összeszűkül a fénysugaraktól. Látja, és lát más katonákat is, akik most mind-mind előjönnek abból a távoli időből, amikor még csaknem gyerek volt. Odaátról jöttek. Borostás arcuk elgyötört volt, szemükben félelem bújkált és mindenütt ellenséget kerestek . . . Nem kértek semmit, csak elvették, amit akartak: ételt, italt, jószágot, asszonyt, s fegyvereikből könnyen előjött a halál. Ezekre emlékezik a vasutas és a malinki robotra. Mondták: két napra csak. Hat esztendő lett belőle. Túl sok idő és túl kegyetlen ahhoz, hogy valamikor is elfeledhesse. Beszélni mégsem mer róla. Hiába biztatják, hogy most már lehet. Nem érthetik, hogy az a hat év szivébe, zsigereibe oltotta a félelmet, s nem engedi szabaddá többé ... És az a másik vonulás is fölmerül most emlékezete mélyéről, amikor nehéz harckocsik százai özönlöttek az országba, s megtették a legkegyetlenebbet, amit tankok csak megtehetnek, évszázadokra elegendő keserű emléket hagyva maguk után . . . A vasutas gondolatai elkalandoznak; képzelete pillanatokba sűrít éveket és szemvillanásnyi idő alatt oly könnyedén ugrik át évtizedeket, hogy elmosódnak a rossz határai, a dolgok súlytalanná válnak. Nem sokat törődik vele: tudja már a múlandóság az egyetlen valóság . . . Lám, int fejével a vonat után, — ki hitte volna? - ezek is elmentek. De elmentek-e végképp? S elmentek-e mind? Ettől a gondolattól nehezen szabadul; ismeri őket. A malinki robotnál is mennyit hitegették őket. Azért mégiscsak véget ért. Igaz, kinek így, kinek úgy, az idegen földben, mint az ő táborukban a legtöbbnek. Ezeket gondolja, de lelkében nincs harag, szívében nincsenek indulatok. Se jók, sem rosszak. Mégis, amikor a szerelvény körvonalai végképp elmerülnek a távolban, ösztönösen keresztet vet. Aztán előhúzza kopott zsebóráját. Fölkattintja a fedelét, rátekint számlapjára: tizennyolc óra tizenöt perc — állapítja meg tárgyilagosan, majd félhangosan kimondja, ami egész délután benne bújkált: késett negyvenhat évet. Egy kicsit megriad saját bátorságától, aztán kihúzza magát és elindul vissza az állomás felé. A Nap nyári hévvel ontja sugarait, a levegő vibrálva izzik az áthevült sinek fölött. A vasutas lassan megy, ráérősen. Szolgálata már lejárt. Félúton megáll, megtörli izzadt homlokát és végignéz a fényesre koptatott síneken, amelyeken annyi vonatot látott már elhaladni; mindig másokat és mégis mindig ugyanazokat. Sohasem hitte, hogy feladatán kívül bármi kapcsolat fűzte volna ezekhez a vonatokhoz. Ehhez az utolsó szerelvényhez, mintha személyes köze lenne. Nem tudja pontosan megfogalmazni mi az, csak egyfajta elégtételt érez, és valami szokatlan nyugalmat, amely inkább fölkavarja, s örömöt, amely úgy szorítja ösz- sze a torkát, mint a szomorúság. Tudja, túl későn jött el ez a pillanat, amiről nem hitte, hogy eljön egyáltalán. Mégis, tudja mór ezt is, most szabadult meg a malinki robottól végleg — a lelkében is . . . Erre gondol, s arcának barázdáiról letörli végigcsorduló könnyeit. Búsbarna László Proksza László felvételei
