Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-29 / 176. szám
1991. június 29., szombat uj Dunántúli napló 9 Czako Gabor Luca néni föltámadása O ttó Péter oldenburgi zenetanár Volkswagen Golf személygépkocsijával Létóra fuvarozta Püspöky Szilveszter ornitológust. Előzőleg az egész éjszakát átbeszélgették és gyönyörködték. A konkrét zene, a madárdal és a népzene kapcsolatáról folyt a szó, és közben a magnetofonszalagokon élőben és lassítva daloltak a csízek, a rigók, a pacsirták, a poszáták. Ottó Péter egyik ámulatából a másikba esett, és bizony akármelyik újgúr, baskír, magyar nép- zenekutató is eltátotta volna a száját. A madárkák ugyanis pentatonul daloltak, közelebbről lá-pentatonul, még közelebbről népdalrészleteket adtak elő: egy székelykeresztúri csíz például az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek kezdetű nótát fütyülte. Ottó Péter engedelmet kért és kapott, hogy autómagnójának kazettáira átvegye a lassított madárénekeket. Az öreg ornitológus megajándékozta példányával.- Sajnos, én sem értem, mert nem tudok hollandul, de ez a lehetőség adódott. A hegedűtanár már hazafelé tartott Oldenburgba, és összes mozgatható és nélkülözhető tárgyát szétosztogatta rokonai között, ezért boldog volt, hogy a nagy élmény viszonzásul el- vihette kocsiján a professzort Létára, ahol a kövirigók állítólag még ismerik a pentaton stílust. Legalább addig is beszélgethettek! Mert még ilyent! Ottó Péter a felhők és hegyek közül elősugárzó hajnali napfénynek megfogadta, hogy hazatérve haladéktalanul megvizsgálja az oldenburgi feketerigók, cinkék és csonttollúak énekét. * Milicisták találtak Püspöky Szilveszter ornitológus tetemére a létai völgyben. Kiszáradóban lévő égerfán függött. Még meleg volt. Körülötte a bokrok letört ágai és az összetaposott fű arról árulkodott, hogy az idős tudós hevesen tusakodott magában tragikus lépése előtt. Botjával csapkodott, távcsövét, melyet a vároldalban fészkelő kövirigók megfigyelése végett vitt magával, olyan erővel verte az égerfa törzséhez, hogy a bal csőben az okulár ripityára törött. Magnetofonját is összezúzta, a szalagot kitépte belőle, és darabokra szaggatta. Kétség kívül heves idegroham törhetett rá, mert a szemüvegét is összetiporta, sőt, talán a földön is fetrenghetett önkívületében: ruhájára, hajába fű- és avartörmelékek tapadtak. A haladéktalanul megindult nyomozás az önakasztás tényét napnál világosabban bebizonyította. Egyetlen kérdés maradt nyitva: honnan szerzett Püspöky professzor ejtőernyőzsinórt? Frobius őrnagy minden rendelkezésére álló erőt bevetett a probléma tisztázására, beleértve az elhunyt feleségének, leányának és unokájának tüzetes kihallgatását is. Csizmadiáné Püspöky Júlia nyugdíjas bábművész és Csizmadia Fájsz költő gyanúsan egybehangzóan vallotta, hogy a család birtokában nincs és soha nem is volt kék-sárga-piros színekből sodrott eltőernyőzsi- nór, de piros-fehér-zöld se, lámakék se, szürke se, semmilyen, Ilyesmit Ottó Péter oldenburgi zenetanárnál sem láttak. Az illető Létárói elhozta a professzor megbízásából a pincekulcsot, melyet Püspöky Szilveszter szórakozottságában a kabátja zsebében feledett. Tréfásan korholta is magát miatta — Ottó Péter elmondása szerint. — Oh! Tréfásan! — Frobius őrnagy följegyezte a szót noteszába. M agda, az özvegy, elengedte füle mellett a tapintatosan föltett kérdéseket, üveges szemmel meredt a kitömött egerészölyvre, amely férje könyvszekrényének ormáh repesett. Kötényét kioldotta - mosogatni készült Frobius őrnagy betoppanása- kor — ölébe vette, összehajtotta egyszer, kétszer, háromszor, annyiszor, amíg gombóc nem lett belőle. Akkor kigöngyölte, és kezdte élőről, anélkül, hogy a kapcsolatát az egerészölyvvel megszakította volna. Frobius őrnagy távozása után Júlia fölrázta. Nagy nehezen megszólalt végre.- Na, szappant se kell többé kunyerálnunk Pestről. Deák, mint régen, fölkapott, hiába lettem több kilóval nehezebb, s centikkel magasabb. Vonalaztunk. A pálya szebb lett, mint valaha, nőtt a súlyom, javult a technikám: sarkam erőteljesen feszítettem a földnek. Felállt a két csapat. Anikó megint az ellenfél csapatába került, nem is bántam. Jobb volt ellene lenni, mint vele. Ha csapattársa voltam, gyakrabban nyertünk ugyan, de többet veszekedtünk. így azonban tiszta sor: ellenfél, ki kell üssem. Körülötte gyorsan fogytak az emberek, mellőlem is egyre többen dőltek ki. Érdekes, Deákot csak a vonalazás érdekelte igazán, a labda nem tudta igazán foglalkoztatni. A tavaszi nap teljes erejéből sütött, kicsit szemből kaptam a fényt, s ez nehezítette dolgomat. Végül megint ketten maradtunk. Nagy erővel dobtam ró a labdát, ő könnyedén kitért előle, mindannyiszor. Láttam a szemén, mit akar. Azt szerette volna elérni, hogy a legjobban célzott labdát elkapja, s azon lendületből, amivel megragadta a labdát, hozzám vághassa, de úgy, hogy én, meglepettségemben, ne tudjam elkapni. Pontosan céloztam, ez volt az a labda, amit Bükkös Anikó várt. De két dologgal nem számolt. Egy, hogy sokkal erősebb lettem, s így erősebbeket dobok, a másik . . . hogy megerősödött a melle. Ahogy elkapta a labdát - mert azt azért elkapta! — már össze is görnyedt a fájdalomtól. Szinte spriccelt a szeméből a köny- nye, ült a földön némán, a szoknyája kicsit fölcsúszott, lila kendőjét egy hirtelen föltámadt, gyors szélroham az arcába csapta. Nem visított, nem hisztériózott, csak fájt. Démonunk ült a földön, szinte feküdt már, és szenvedett. Odaszaladtam hozzá, bár tudtam, hogy nem segíthetek. Én is hallottam azt a döndü- lést, ami a labda és a mellének találkozásából született, és láttam az arcát, mint szürkül a lila kendő árnyékában. A labda kigurult az öléből, vigyáznom kellett, hogy egy rúgással ne tetézzem a bajt. De egy villanásra elképzeltem, s ezt szégyellhetem akár holtomig is, mégis igaz marad, mert megtörtént bennem, most lábbal is képes lennék eltalálni, hiszen bombaformában vagyok, s akkor Anikó feje a jól célzott lövéstől hátrakoppanna, feküdne hosszan hanyatt, a combjából még több látszódna, talán még a bugyija is, és akkor, ha ketten lennénk ... de szerencsére nem voltunk ketten, ott volt mór körülötte az egész osztály, a napközis tanár is elindult felénk, megérezvén, hogy már megint történt valami, hogy esemény van. Deák Robi volt az, aki a diófa cirkalmas árnyékába vonszolta Anikót, hiába kérdeztem tőle, hogy nagyon fáj-e, nem felelt, máig se tudom, hogy rám haragudott-e, vagy csak orvul megnőtt melleire, mindegy végül is, nem tágítottam mellőle; mint a rossz regényekben, a tettes nem tudott elszakadni áldozatától. Kis idő múlva Anikó jobban lett, föltápászkodott, erős száját mosolyra erőltette, s annyit mondott nekem: „nyertél". Ami tulajdonképpen igaz volt, de most mqr, hogy nem a pályán voltunk, s a többiek fejéből is nyilván kiszállt az egész mérkőzés, a kettőnk küzdelme, nem volt érdekes az egész. Volt egy titkos húszasom, megkérdeztem Anikót: „Jössz délután moziba?” Sűrű szempillája alól felelt: „Veled? Egy vonalzóval?" Bükkös Anikó mindnyájunk démona volt, most már csak az enyém lett. Rajongtam s féltem őt, még esztendőkig. Aztán ő elment kalauznak, én még egy kicsit tanultam tovább. Úgy képzelem, hogy Deák Robi szeretője lett először, terr hes lett, anyja elcsináltatta a gyereket, apja megverte a lányt, férjhez adták egy kollégájukhoz, villamosvezetőhöz, vagy kalauzhoz, ebben nem tudok dönteni. Gyerekei születtek, lakást kaptak a Havanna lakótelepen, s még most is élnek. Berták László A világnak négy sarka volt A térképen Belső-Somogy a szívben a hely és idő ahonnan igy-úgy mérhető hogy ki vagyok ha az vagyok egyébként ég föld állatok szülök törvények temető a saját közös tekenő amely akkor sem úgy mozog boldogok voltunk boldogok soha annyi fölös erő olyan közel volt a jövő hogy nevettünk ha csillogott a világnak négy sarka volt és mind a négy elérhető. Makay Ida Hazugság Micsoda vakitó hazugság! Te már hamu - (Vagy az sem?) S habzó-tajtékzó sziromáradat, azúr diadal fölötted. Szégyentelen gyönyör, kihajt az ágak kihivó szerelme Micsoda ércörök hazugság, Micsoda tébolyult igaz! Galambosi László Sugalmazó sugárzásban Madár suhan föl a nádból, fű közötti kákaházból, bíborba vág, süvege billeg pici paprikaként; görgeti a pirkadatfényt, tágul magnyi tüdeje. Boldog madár, gyöngéd társam, sugalmazó sugárzásban szárnyaidon tarka gyöngy. Csillagkemény csőröd érce izzik, tükrös pelyheidre gyémánt szemmel néz a csönd. * Mire gondolsz, madártestvér? Hallgatod a Nyár szivét? Kottázod a világoló magasságok énekét? Vigadjunk! Nap lemezéről Isten forgat dallamot, biztatása kristályöblü ragyogásból kavarog. Dévajkodó pillangókra falánk dongó zümmöget, szaglásszák a barackokat, illatozó üstöket. Parázs-szító virágokból pajkos szöcskék ugranak. Madártestvér, szivárványozd legyezönyi tolladat! Rózsaágra ülj pihenni, fütyörésszünk lelkesen! Lobogjon a zene fája, pirosodjon tüzesen! Remény arany áradása döntögesse baj tövét, szikráztassa muzsikánkhoz harangjáték gyönyörét! Bájol az ég, haját bontja tücsköt-tartó kalászokra; gitáromat pengetem. Rám tekint a fias gólya, hináröves bugyogója fodrosodik selymesen. Míg a boglyák kalapjára göndörödik est szakálla, csukódnak a dallamok. Fű közötti kákaházban, nádbugák kék árnyékában holdasodva szunnyadok. Tilloi Ernő MFIAP fotóművész fotófestmenyeibol a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Műcsarnok rendezett kiállítást Budapesten, a Dorottya utcai kiállitóteremben. A szerző „Hommage á Monet" c. képanyagával elnyerte az „MFIAP", azaz a „Nemzetközi Fotóművészet Szövetségének Mesterfényképésze" cimet. Győri László Penyege Mindig fociztam. ízlett a foci. Ebéd után rohantam játszani. A bátyámról úgy hivtak: Penyege, de kis Penyege. Jó kis név, ugye? Költészet van benne: panyigai. Weöres versét van, ki nem ismeri? Víziló, Öcsi, Szósza, Pálfai ponyvákat bújt, nekem Pleskó Laci adott belőlük néha-néha úgy: — De aztán! — A régi, a jó fiúk! A Penyegében azért benne van egy kis panyigai. Na, titkosan ...- Penyege! - És mentem, akármi lesz, kiskapuzni. Még korner járta, henc meg az a szabály: „három szöglet egy tizenegyes." És minden vérre megy.
