Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)

1991-06-08 / 155. szám

8

üj Dunántúli napló

1991. június 8., szombat

Tüskós Tibor

A Hal téren halat árultak

Húsvét hetében történt. A pécsi Hal téren halat árultak. Mi van ebben rendkívüli? Nagypénteken, a szigorú böjt napján sok családban kerül halétel az asztalra. A rendkívüli nem is tíbban van, hogy húsvét hetében halat lehetett vásárolni Pécsett. A rendkívüli az, hogy a halat a Hal téren árulták.

Jártam városban, ahol a börtön melletti teret Szabadság térnek hívták. Olyat is láttam, hogy Kossuth szobra o Széchenyi téren áll, és fordítva.

A pécsi Búza tér - nyitván - arról kapta a nevét, hogy valamikor ott volt a gabonapiac. A Hal tér is azért viseli ezt a nevet, mert a régi városiban itt lehetett halat vásárolni, itt volt a halpiac.

De egyáltalán, tér-e ma már a Hal tér? Egyik oldalról a Konzum Áruház, a másik oldalról a Rákóczi út, a harmadik oldalról egy lebontott ház maradványait elrejtő deszkapalánk határolja. Egyetlen emeletes épület található a téren, az is számozatlan, a Baranya bisztró.

Az utcanevekben benne van a történelem. A magyar utcanevekben a magyar történelem.

Ha Olaszországban az utas bemegy egy templom sekrestyéjébe, a szekrény tetején talál egy faragott gótikus szobrot. Hatszáz éve valaki oda- helyezte, és még senkinek sem jutott eszébe, hogy elmozdítsa onnét, elorozza, összetörje, vagy másikat tegyen a helyére.

A Széchenyi tér északkeleti sarkán nyílik egy utca. Amikor Pécs zömében német nyelvű város volt, és a várost Fünf- kirchennek hívták, ebben az utcában zömmel magyarok 'laktak, ezért az utcát Magyar utcának hívták. Amikor a városban az lett a divat, hogy az utcáknak keresztnevéket adtak (ékkor születtek az Anna, Gábor, István, József, Péter stb. nevű utcák), ezt az utcát Mária utcának nevezték. Mivel volt idő, amikor ez a név némely városvezető elmékben Szűz Mária nevét hívta elő, ismét megváltoztatták, és a „klerikális” csengésű Mária utcából Molotov utca lett. Magyar, Mária, Molotov — legalább mindegyik azonos betűvel kezdődött. Egy idő után azonban Molotov neve is megkopott, a történelem süllyesztőjébe került. És akkor — ha nem is a régi nevét, legalább a nemét kapja vissza - az utca nevét — száz év alatt negyedszerre — Dérynére cserélték. A Pécsről elszármazott költő, Szepesi Attila egyik versében ezért azt tanácsolja: nevezzék az utcát Déryné született Molotov Máriának. Ebben a négy név közül legalább három benne vain.

Igen, az utcanevekben benne van a történelem.

Egy magyar Falu utcanevei az ötvenes évek elején: Dózsa György, Felszabadulás, Sztálin, Vörös Hadsereg, Lenin, Hámáin Kató, Zalka Máté, Bélo'ianm'isz.

Egy erdélyi, székely faluban, Korondon ma is ezek a nevek használatosak: Alszeg, Bor,viz utca, Felszeg, Főút, Fu- tódom'b. Malom utca, ölves, Piac, Sóút, Tószeg.

Beloiannisz, a görög forradalmár magyar szájjal nehezen kiejthető nevét a népnyelv megmagyarosi,tóttá: Beló Jánosra változtatta. Amikor Pécsre kerültem: én is azt hittem, hogy a Dolores Ibárruri utca neve valamelyik latin gyökerű nyelvben spanyol fájdalmat jelent. Hiberia — Spanyolország, dolores = fájdalom. Aztán megtudtam, hogy egy élő (akkor ,még élő) spanyol mozgalmár hölgy neve.

Beloianniszról is van egy történetem. Sopronban a Szentháromság terét nevezték el Beloiannisz térnek. Az idegenvezető a tér közepén magasodó barokk Szentháromság- szobor plasztikai értékeit ecseteli. Majd megemlíti, hogy a teret ma Beloiannisz térnek 'hívják. A turistacsoport egyik tagja megszólal: — És tessék mondani, miért nevezték el a teret egy hajóról? — Az idegenvezető ellátja a száját: — Egy hajóról? Miért gondolja, hogy egy hajóról nevezték el? — Mert a Balatonon utaztam egy hajón, és annak volt ez a neve...

Hallottam már olyat is, hogy valaki Pesten az ötödik Hugó utcát kereste. A francia író, Victor Hugo nevében a keresztnév rövidített alakját (V. Hugo) ugyanis római számnak vélte.

Igen, az utcanevekben benne van a történelem.

1970-ben Olaszországban, Capri szigetén, az egyik tér sarkán véletlenül ezt a feliratot pillantottam meg: 1956. október 23. — Ki tudja, hogyan, kinek a kezdeményezésére került a dátum a ház fa Iá ra ?

Egy jugoszláviai utazás alkalmával tanultam meg, hogy bármelyik utcában lehet jó szállást kapni, csak a Tito utcába szóló címet nem szabad az idegenforgalmi irodában elfogadni. Amikor Belgrad, Szarajevó, Mosztár után Dubrovnikben is a Tito utcában kaptunk szállást, és ott sem lehetett pihenni, rádöbbentem: Jugoszláviában minden Városban a legforgalmasabb, a legzajosabb utcát, a várost kettészelő főközlekedési utat, amelyen a távolsági autóbuszok, a nemzetközi kamionok végigdübörögtek, Tito utcának hívták.

Az utcanevekben benne van a település saját története is. Pécsi sznobéria, csak itt föl - lelhető nagyképűség, hogy a szerzett rangot is a névhez biggyesztette az utcanévadó hivatal. így született meg a más városban élő számára mosolyt keltő dr. Doktor Sándor, a dr. Berze Nagy János, a dr. Veress Endre utcanév. Ezen az alapon akár azt is kötelezővé tehetnék (persze, csak Pécsen), hogy dr. Jókai Mór utcát írjanak.

Néha a familiáris buzgalom is szerepet játszik a gyors, elsietett névadásban. így eshetett meg, hogy a jeles pécsi festő, Gebauer Ernő özvegyé férje halála után még évekig naponta végigsétálhatott a Mecsek oldalán a férjéről elnevezett utcában.

Az utcanevekben benne van a tudás és a tudatlanság.

Egy balatoni fürdőhely utcanévtábláiról jegyeztem le a következő neveket: Kisfaludy utca — lakooikus rövidséggel, keresztnév nélkül, homályban hagyva, hogy melyik Kisfalu- dyról van szó, Károly vagy Sándor nevét viseli az utca. Talán a névadók sem tudták, hogy két Kisfaludyt ismer az irodalomtörténet.

Manapság ismét sok szó esik az utcanevekről — az utcák át- kereszteréséről. Jó volna minél kevesebb gondot, pirulni valót hagyni oz utókorra.

Geller B. István «farosa a Pécsi Kisgaleriában

Álomisten

üzenetei

Csiga-labirintus. Lelet a külvárosiból. Delta hó ro m sZög: Isten-szeme motívum és Bábel- torzó. Sárgaréz inga a meg- csonkult tetraéderek imaginá- rius — mert csak képzeletünk révén kiegészíthető - csúcsa fölött.

A Sivatag, mint a porladó Történelem, a porhanyó Idő legtökéletesebb metaforája? Camus fölizzó, a lélek ürességét felrobbantó Szaharája, vagy a Luis Borges által idézett jeges Wordsworth-i rémálom a sivatag, majd a fölfénylő özönvíz — a kőben fogant könyv és kagyló - valamiféle jungí látomásával? Sejtemlékezet? Vagy rideg spanyol mezeta Goya -kéken fluoreszkáló lidérce kerámia- szobrokban megtestesülve? Alakot, maszkokat öltő döbbeneté az Időnek ősi kelta, ógörög labirintus zárványába zárva? Pa roló zva a halállal, s az azon túlival?

Végül is mindegy, hol és mikor lépünk be az Időbe, s mikor lépünk ki onnan. Az Idő végtelenjében ez teljességgel mindegy. Szubjektív akciónkkal, porladó és/vagy újjászülető létünkkel szemben ez a viszonylat teljességgel közönyös tartomány. Ahogyan elvesztik értelmüket a szerves és szervetlen lét között mesterségesen konstruált, a gyarló gondolkodás alkotta határvonalak is. Aki Gellér B. István nevezetes, ki tudja, mióta nőtte tett — de sokkal inkább már eredendő! — Növekvő Városába szeretne belépőt kunyerál- ni, elsők közt ezt a körülményt kell figyelembe vennie a be- bocsáttatáshoz. Enélkül csak vak Minotauruszként, netán ugyanúgy dühöngve és széde- legve botorkálhat végig a feketére mázolt miniatűr labirintuson, amit a Pécsi Kisgalériában állított föl a művész, hogy itt, ebben helyezze el homokon nyugvó, tojásgránátra emlékeztető ogytojásait, a lófejű szfinxet: ezt az ellenkentaurt, a Gyökereket: a gyökerekké lombosait vágyat a szabadságra, ahol az elszabadulás görcsös akarását, szív- döhbanásos nagyságát éppen ez a trombózisba fulladó, kékesen ivonagló vad, halotti burjánzás méri.

De ne lépjünk be azonnal! A kíváncsiság — ha már eljutottunk a kis földszintes épület kiállitótermének egészen kicsiny előterébe — úgyis beljebb sodor. A Növekvő Város enélkül is — már a közeledésünkre, már a lélegzetvételünkre tovább növekszik.

Hanem vegyük szemügyre Álomistent a labirintusával. A süllyedő arcot, a lecsukott szemeket, amit a sárgán ragyogó homok majd lassan elnyel. Ezt is figyelembe kell venni a szakszerű bebocsótta- tás érdekében: hiszen tudjuk magunk is, az álom még a

legellenállóbb az Idővel szemben. Mintha szabadon közlekedne benne. A labirintus pedig a maga hívogató sötétjével mi más is lehetne, mint ai kalandozó képzelet termőhelye, ahol szüleményei — minden elfeledett és leendő szertartás, minden mítosz, minden képzeleti termék megáll, civilizációvá testesül, igaz- vagy árnyalakot ölt. hogy örökösen megszólítsanak az élők vagy a holtak nyelvén.

„Valamennyien ilyen városlabirintusokban tévelygőnk ma is — emeli rám tekintetét Gellér B. István. Nem magyarázatképp mondja, inkább egy kis megbocsátó szomorúsággal. „Tudod, vannak ideális nagyságú városok, ahol az ember — ki-ki őszinte rokonszenve szerint — számontartja a másikat. Ezek a városok legfeljebb 30—40 ezresek. Ebből már Pécs is régen kinőtt."

S ki tudja, észrevesszük-e mindenkori, s mai fogyatkozásainkat a sárgaréz inga alatt, amely a Föld középpontja felé mutat, s amely a srellem kecses, részvétlen tökélyeként lebeg a pusztulás, a tárgyak, a látszatok múlandósága felett?

— Bóka Róbert

A falon kerek, kosztól megfeketedett óra döcögíet- te az időt. Egyedül ült a váróteremben. A hűvös, kora hajnali szél néha megnyi- korogtatta o rosszul záródó bejárati ajtót. Cigarettáért kutatott o zsebeiben, de hiába. Felállt, elindult a non-stop büfé irányába. Kísérteties volt az állomás. A sínek bordáitól megfosztott gerincoszlopokként feküdtek, mint egy abszurd tömegsírban. A fiatal, fekete hajú büfésnö álmos, karikás szemekkel nézett rá.- Két doboz Symphoniát kérek. Valami ital van?

— Rövid, bor, sör.

— Adjon egy rumot és egy kávét. Nincs forgalom?

Hülye kérdés. Mintha nem látnám, hogy nincs. Azt hiszi, ismerkedni akarok. Ki tudja, lehet, hogy pont arra vár.

— Hétköznap Így szokott lenni. Legjobb a hétfő hajnal. A sok ingázó . . . Vedelik o pálinkát, felkészülnek egy újabb hétre. Beléöntsem a rumot a kávéba?

— Bele.

Felbontotta a dobozt, rágyújtott. Nézte a partmenti fákat, a Holdat, mely hol eltűnt, hol előbújt a duzzadt felhők mögül. A Balaton halkan nyögött, erőtlen csecsemőként.- Munkába?... Csak azért gondoltam, hogy a hajnali vonatra vár. Ugye azt várja?

— Nem. Vagyis nem tudom. Mikor ideértem, fogalmam se

volt, mikor lesz vonatom. Azt se tudom, merre akarok menni.

A nő zavartan pislogott. Félt, talán egy őrülttel áll szembe, vagy egy szökött bűnözővel. Manapság annyi rosz- szat hallani.

A férfi szívott a cigarettából, forgatta hosszú, vékony

Hamary Dénes

Jönne a váltás. Akárki ez az ember, biztos, hogy bolond. Csak néhogy itt jöjjön ró . . .

— Nem vagyok bolond. Látja, ha valaki elgondolkodik bizonyos dolgokon, már bolondnak tartják. Okos emberek azt mondják, az emberré válással nem állt meg a fejlődési folyamat. Az emberiség

Hajnali személyvonat

ujjai között, nézte a kékes- szürke, szélben kavargó füstöt.

— Adjon még egy rumot.

Hangos kattogással hosszú

szerelvény húzott keresztül az állomáson.

— Tehervonat. Régen ilyen vonatokban utaztatták azokat, akiket ha Iái táborokba küldtek. Vagy „csak" munkatáborokba .. . El tudja képzelni? Osz- szezsúfolva, egymáshoz prése- lődve ... A levegőtlen, sötét vagonokban. Kint pedig süt a nap, kék az ég, egy-két bárányfelhő úszkál.. .

— Meghalt valaki rokona ezekben a táborokban?

— Nem. CSAK emberek haltak * meg. Olyanok lehettek, mint maga vagy én. Furcsák vagyunk. Csak akkor döbbenünk ,meg, esünk kétségbe, ha közeli hozzátartozónkat éri tragédia.

A nő nem válaszolt. Lopva a karórájára pillantott.

tovább fejlődik, tökéletesedik. Most tartunk az embertelen emberiség korszakánál. Érti?

— 'Nem is tudom. De hogyan jött rá, mire gondoltam?

— Megérzés. Húsz perc, és befut a személyvonat.

Lerakta a pénzt, újabb cigarettára gyújtott, lassan lépdelt keresztül a síneken a part felé. Ijedten csikorogtak talpa alatt a töltésíkövék. A Holdat hatalmas, lomhán kúszó felhő takarta el. Egyre közelebbről hallotta a hullámzó víz sóhaját, nyögését. A kikötött halászcsónakok tehetetlenül hánykolódtak. A túlsó part fényei idegenül, hidegen villogtak, mint ezer helyről kibocsátott SOS fényjelzések.

— Vége. Vesztettem. Leült egy nedves kőre. — Andrea . . . De boldog ínyarat töltöttünk itt együtt. Én kevés voltam. A boldogsághoz a szerelem kevés. Pénz is kell hozzá, nagyon sok pénz . . . Hátulról valaki megérintette a vállát. Hirtelen fordult meg. Andrea állt előtte, az ismerős szépségével, kegyetlen mosolyával.

— Igazad van. A szerelem kevés. A pénz is kevés. A kettő együtt! Miért nem csináltad meg? Te mindenre képes vagy. De nem: Engem akartál megváltoztatni. És rajtam keresztül az embereket. Szegény kis naiv! Az emberek megtalálták istenüket, a pénzt. Akik pedig a Mindenhatóban hisznék ... A nyomorgók . . . akik tudják, életükben már nem lehetnek boldogok, azokat talán lehet vigasztalni. Mert nekik csak a Megváltás vigasza maradt . . .

Válaszolni akart, de csupán egy szomorúfűz csontváza nézett vele farkasszemet. Közelebb lépett a vízhez, a hullámok csizmájának orrát nyaldosták. Lassan, óvatosan indult. Már majdnem a tó közepéig ért, körötte fehér hullámtarajok, egyre közelebbinek tűnt a túlsó part.

Az állomáson csikorogva fékezett a személyvonat. Álmos ingázó állt a lehúzott ablaknál, a hajnal hidegségével próbálta ébresztgetni magát. Tekintetét végigsétáltatta a nyugtalan vizen.

— Nézzék már - kiáltotta. Ott! Mintha egy ember járna a vízen . . . Pedig azt se mondhatom, hogy részeg vagyok . . .

Proksza László felvételei