Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)
1991-05-04 / 120. szám
1991. május 4., szombat üj Dunántúli napló 9 Arcok a múltból A szabadtéri játékok színpadán 1933-ban dr. Sik Lajos, Szedő Miklós és Várhalmi Oszkár (Vadász István reprodukciója) Az orvosszigorló operaénekes Szedő Miklós a pécsi színpadon és klinikán Profán história 1933 júniusában készült az itt látható fénykép, amikor Gabriel Pierné: A gyermekek kereszteshadjárata című oratóriumának szabadtéri bemutatására készültek. A székesegyház előtt áll baloldalon dr. Sík Lajos (1891-1972), a városi idegenforgalmi iroda megszervezője, vezetője, az önnepi Játékok legfőbb irányítója, jobboldalon Várhalmi Oszkár (1890-1974), az önnepi Játékok karmestere, a város zenei múltjának kutatója, középütt pedia az egyik főszereplő: Szedő Miklós. Nem véletlenül esett a választás az akkor már népszerű operaénekesre, akiről a Dunántúl c. napilap 1933. március 4-i száma hírül adta, hoav a színház vezetőséae Lehár-ciklust indított Szedő Miklóssal. ,,A Mosoly országában iátssza briliáns szerepét- a legértékesebb maqyar tenorista, a hét végén a Luxemburg grófjában folytatja a Lehár- ciklust." De taosolhatott neki a közönséq a Három a kislány, □ Rákóczi c. daljáték előadásain. A Sevillai borbélyban Almaviva alakításáról kritikáiában ezt írta Aaócsy László: ..Közismerten előnyös énektudósa és fáradhatatlan hangja, párosulva az élettelies előadói készséaqel, szenzációs sikert aratott”. Március 5-én pedig hosszú interjú jelent meg, melyből kiderült, hoqy Szedő, mint az Erzsébet egyetem szigorló orvosa, ideiglenesen pécsi lakos lett. Ennek előzményeiről elmondta, hogv már fiatal kora óta orvosnak készült. Kétéves orvostanihallgató volt, amikor a mentőkhöz került. A mentőegyesület akkori igazgatója figyelt fel csengő tenorjára, és tanácsolta, hogy képeztesse magát. A nagyhírű énekpeda- góqusnál, Krammer Teréznél tanult, aki első sikeres fellépése után ezt mondta: „Kötény- nyél fogod keresni a pénzt, édesfiam .. .” Az interjúban Szedő ironikusan megjegyezte: „A kötény mór meglenne, de a pénz egyelőre nem hullik bele." Az említett első sikeres koncert 1922-ben volt. ő mutatta be a zeneakadémián Kodály Zoltán Énekszó c. művét. „Szedő Miklós merész vállalkozása és sikere napján" — dedikálta a kottát a Mester. 1926-ban, mint az operaház ösztöndíjas magánénekese a Bohémélet Rodolphe-szerepében debütált. Majd átszerződött a Városi Színházhoz (ma Erkel Színház). — Mozarttól Pucciniig és Donizettiig 53 operaszerepben léptem a közönség elé. Együtt énekeltem Titta Ruffóval, partnere voltam Galli-Curcinak, Saljapin barátságból tanította be nekem a Sevillai borbélyt. Felix Weingartner, a világhírű karmester, aki a Szöktetést dirigálta, elismeréssel nyilatkozott Németh Máriáról és rólam. Operett bonvivánként is sikereket aratott. Népszerűségét jól illusztrálja, hogy több mint 100 gramofonlemeze készült. A His Masters's Voice cég ötéves szerződést kötött vele. Három hónapig vendégszerepeit a bécsi Volksoperben is. Hazaérkezése után édesanyja tanácsára visszatért első szerelméhez, és folytatta orvosi tanulmányait — méghozzá a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen. — Itt kezdtem klinikai gyakorlatomat és remélem, ha komplikáció nem jön közbe, november elsején avatnak — olvashatjuk a Pécsi Színházi Élet 1934. évi 3. számában megjelent: „Szedő Miklós, az operaénekes nyilatkozik Szedő Miklósról, az orvosszigorlóról" c. interjúban. Arra a kérdésre, mit érez, amikor annyi évi színpadi szereplés után beteggel áll szemben, így felelt: „ugyanazt érzem a betegágy mellett, a kórteremben, amit a színpadon. A muzsika a beteg emberi psyché egyik leghatásosabb gyógyszere. Egy súlyosan szívbeteg asszony e szavakkal fordult hozzám: Ne írjon orvosságot, doktor úr, énekeljen inkább, attól biztosan meggyógyulok." Évekkel később, egy ródióin- terjúban Szedő Miklós dr. szívesen emlékezett vissza a Pécsett töltött évekre, ahol Németh Máriával énekelte a Toscát, valamint Gyenge Annával, mert akkoriban ezek a világjáró művészek szívesen léptek fel Pécsett. — Feleségemet, aki nem ismerte' Pécset, és egy karácsonyt töltött ott velem, körülvittem a városban. Végigjártuk a felejthetetlenül szép, romantikus kis utcákat, ahonnan lepillantottunk a pécsi háztetőkre. Őszintén mondhatom, kitörölhetetlenül szép emlék marad bennem Pécs . . . Dr. Nádor Tamás Z súfolt autóbuszban kezdődött, azon mézszínű vasárnap délutánok egyikén, mikor ráérős sétára indul az ember. A férfi térdén két lurkó lovagolt, az asszony ölében kisded szendergett. Köröttük kisebb-nagyobbacskák t egymásnak, szülői térdnek, vállnak, karnak támaszkodva zötyögtek. A gyermekek mind búzavirágkék szeműek, s szöszkék, a legnagyobb, tíz év körüli fiúcska kivételével. Neki apja után koromfekete szem s haj jutott. Orra viszont a szöszkékkel egyezően, enyhén fitos. Vérségi kapcsolatuk olyan világos volt, mint az a fényes vasárnap délután, arpelyben jártunk. Hány is az a sok gyermek, kezdtem számlálni. Ügy táncolt előttem a sok kék szempár, fitos orr, gödrös orca, kar, váll, hogy egészen megzavarodtam. Végképpen egy kanyarban aztán, hogy az apa hátizsákjából újabb szöszke bukkant elő. Sosem tudom hát meg, menynyi is az a sok — ment el végképp a kedvem. Leszálláskor az apa indult elsőnek, utána a gyermekek, a liba- sort karján a legkisebbel a sugárszőke asszony zárta. Egy lilaruhás nővel a segítségünket kínáltuk, az anya mosolyogva köszönte: nagyok ők, tudják, mit s hogyan kell, mondta. A busz tovafüstölgött, de mi, akik leszálltunk, nem mozdultunk. Tízen vannak, kiáltotta győztesen a lilaruhás nő. Mi is sokan voltunk, ennyien azért mégsem. Gondolják meg, tíz gyermek. Egy mellényes férfi heves tiltakozásba kezdett. Azt akarja mondani, hogy . . . Azt, tíz gyermek, fejezte be a lila ruhás nő. Egy család. Mese, legyintetett a mellényes férfi. Utoljára öreg- apámék voltak ennyien. Gyermekotthonbéliek lehetnek. Csak nézzen rájuk, érvelt a lilaruhás. Egyformák, mint szakajtóban a tojások. Szülök, kicsinyek türelmetlenül toporogtak, s mentek volna. Minden hiába volt, mert ki arra jött, megállt, hogy csodálkozzék egyet. Fiatal lány lépett az anya mellé. Igen, egy család, kezdte. Asszonyom, fordult szorosan mellé. Férjhez megyek, s mert nevelőotthonban nőttem fel, családot szeretnék. Sok gyermeket. Mondja meg, honnan van tíz ágya? Takarója, párnája? Tányérja, pohárkája? Asztalo, mely mellé étkezni ülnek? Háza, szobája, amelyben székeit, szekrénykéit őrzi? Ruhácskát, kis cipőket, honnan vesz? Az anya és apa értetlenül néztek egymásra. Mit beszél ez a lány, kérdezte némán a szemük? Furcsa kérdések, szólt az asszony. Kinek gyermeket ád az ég, annak erőt is, egészséget, hogy tehesse értük a dolgát. Legtöbbet ők maguk segítenek, igen ők, nevetett a sugárszőke. A lányon volt most a nemértés sora. Hol van a házuk? Az asszony a panelházak felé mutatott, ott ni. Lakótelepen, szörnyülködtek most többen. Miért ne, hahotáztak a kicsik, s már mentek is volna. Annyi volt már az összegyűlt ember, hogy ez lehetetlennek látszott. Egyesek tovább álltak, s jöttek újabbak, hogy megbámulják a népes családot. Ügy csodálkoztak, mintha angyalok szálltak volna a földre, divatosabb szavakkal szólva, marslakók, ufók. Egy szalmakalapos, cérnakesztyűs hölgy tolakodott előre. Karján kígyóbőr retikül, lábán ugyanezen bőrből cipő. Szeme alját, szája szegélyét fekete ráncok övezték. Az anya mellé lépve így szólt: mindazok nevében tisztelem magát, kiknek nem adatott meg gyermek. Egyetlen egy sem, mint nekem. Egész életemben akartam, semmi mást, csak gyermeket. Meddő vagyok. Nincsen szánalmasabb lény, mint a meddő asszony, mondta, s megcsókolta a sugárszőke asszony homlokát. A széles út felől ekkor, utcalányok csapata érkezett. Arcuk koravén és gyűrött, kurta szoknyáik alatt mészfehér combok, blúzaik kivágásában pucér mellek világítottak, ön helyettünk is anya, lépett előre egy hosszú, sovány utcalány. A soha meg nem született gyermekeink nevében, köszönjük. Szent asszony, anyja a mi sosemvolt gyermekeinknek, mondta, lehajolt s megcsókolta a sugárszőke asszony lábát. Az emberek felháborodott hangon kiáltoztak: távozzatok e helyről. Elhallgassatok, cafkák, utcarongyok ... öklüket fenyegetően rázták. A tömegben zűrzavar támadt, sokan távoztak is, akadtak azonban újabb kiváncsisko- dák. Fordultam volna én is, hogy menjek, amikor, . . ... mintha égből pottyantak volna, oly érthetetlenül lettek ott, egyszercsak. Iskolás gyermekcsapat, kettős sorokban. Szelíden félretolták az utcalányokat, meg sem álltak a sugárszőke asszonyig. Keszegsovány fiúcska lépett elő, ajkával megérintette az anya karját. Nézzen ránk, kezdte éneklő hangon. Mi egy osztályba fórunk, s nem akad körtünk fiú, kinek szülei ne váltak volna el. Mi mindany- nyian elvált szülők gyermekei vagyunk. Van kinek apja nincsen, van kinek anyja. Nekem apám költözött el házunkból. Van Gorenje hűtőládánk, hifitornyunk, videomagnónk, színes tévénk, otthonunk mégsincsen. Napjainkat iskolában töltjük, grundo- kon vagy a ligetben. Lakásunkban senki nem vár, amikor hazamegyünk. Nagyritkán, ha nem jön anyám szeretője, ki gyakorta alszik nálunk, s anyám idejében hazatér, együtt nézzük a tévét. Ez minden. Mikor szüleim elváltak, elosztottak minket a testvéremmel, mint a porcelánt, a bútort, a megtakarított pénzt, öcsémet apám vitte el, neki új felesége is van már, új gyereke. Nagy néha a hét végén értem jön, cukrászdába visz, moziba. A kapuig jön velem, nem kísérlek fel, veti oda csak úgy, meg sem csókol. Várnak otthon, s ezt úgy mondja, mint régen, mikor még mi voltunk neki az otthona. Nemrégen előszobájukban vártam, amikor hallom új feleségének a hangját: a kölyködet agyonütöm, ha . . . Érti asszonyom! Az öcsémet akarta agyonütni. Aznap este anyámat faggattam, miért váltatok el? Dőlt belőle a panasz, hogy mennyi baja volt apámmal. Nekem nem volt vele semmi bajom, és nagyon szeretem, zokogtam. Anyám arculütött, azóta nem kérdek tőle semmit. Társunknak, mutatott hátra a fiú, apja új felesége két új gyermeket szült már. Öt nagy ritkán sem viszik moziba, cukrászdába vagy sétálni. Asszonyom, fogta kö- nyörgőre a fiú, engedje meg, hogy elkísérjük magukat. Léphessük át otthonuk küszöbét. Látni szeretnénk, hogy élnek azok, akiknelr apjuk, anyjuk és testvéreik is vannak. Lakásukban van-e hifitorony, amely nélkül, állítják a felnőttek, manapság nem lehet élni. Autó és hétvégi ház nélkül sem, mondják. Mi azt kérdezzük, otthon, testvér nélkül lehet élni? Anya és apa nélkül lehet? Engedje hogy hazakísérjük, kiáltozták a gyermekek összevissza. Látni akarjuk, milyen az igazi otthon! Boldog társainkat akarjuk látni kiknek szüleik vannak. Együtt étkeznek, együtt térnek nyugovóra velük. Kiknek anyjuk, apjuk, és testvéreik vannak. Elkísérhetjük? A sugárszőke asszony szeméből ekkor már patakzottak a könnyek. Mások is sírtak. Az utcalányok, a szalmakalapos, meg a lilaruhás nő szemüket töcöl- gették. A tömeg szélén állók közül is sokan. Beférünk-e a lakásukba, kérdezte a keszeg- sovány fiú. Hát persze, mosolygott a könnyei közül az anya. Akarni kell, s elfértek. Ismeritek azon bibliai történetet, mikor a Názáreti kenyeret osztott az éhezőknek? Neeem, zúgták a fiúk. Elmondom, törölte meg szemét az anya. Jézusnak tizenkét cipó, s némi hal volt a kosarában, az éhezők meg számosán körülötte. Magadnak sem elég, gúnyolódtak a kishitűek. Ennyivel akarod megvendégelni őket? Jézus és tanítványai meg szelték a kenyeret, s a halat. Az éhesek mind jóllaktak, s a végén a tanítványok negyven kosár morzsát is összeszedtek a lakoma színhelyén. Értitek a példabeszéd jelképét? A fiúk azt kiáltották, nem értjük. Akkor jertek el mihozzánk, s érteni fogjátok, monda a sugárszőke asszony, s a kezét nyújtotta a keszegsovány fiúnak. Elöl az apa ment, a :ti- kosarából kandikáló szöszkével, az iskolások elvegyültek a kisebb-nagyobbacskáik k . ..t. Az utcalányok begombclták blúzaikat, leengedtélk szokr íik korcát, igy követték a a csapatot. A szalmakc nos, meg a lilaruhás nő is ott menetelt, s utánuk is sokan at- lakoztak még. Hirtelen tűntek fel, a lakótelep felé vezető nyárfa szegélyezte utca végén ... Romfeld Ákos felvétele Gyilkostó.
