Új Dunántúli Napló, 1991. április (2. évfolyam, 89-117. szám)
1991-04-06 / 93. szám
IO u j Dunántúli napló 1991. április 6., szombat Teleki Pál és a nemzetiségek Ötuen esxtendeie történt Légitámadás Pécs és Siklós ellen ötven éve halt meg Magyarország tragikus sorsú miniszterelnöke, Teleki Pál. Élete és tevékenysége sokoldalú, elmélyült vizsgálatot, kritikai méltatást igényel és érdemel. Ezúttal a magyar nemzetiségi politikáról vallott nézeteit idézi fel az emlékező, a jeles államférfi egy kis füzete alapján, amelyet a halála előtti évben, 1940 júliusában jelentetett meg, nemcsak magyarul, hanem a nemzetiségek nyelvén is. „Szentistváni” Példányait „tájékoztatásul és miheztartás végett" küldette szét a miniszterelnök egy olyan időpontban, amikor a felvidéki és kárpátaljai területgyarapodások következtében a nemzetiségi politika jelentősége máris igen megnőtt (s még inkább várható volt ez a következő lépés, az erdélyi területrevízió esetére), ám a visszacsatolt területeken szerzett Iriss tapasztalatok azt mutatták, a nemzetiségi kérdés felfogásában és kezelése terén súlyos hiányosságok és hibák fordulnak elő. Növelte a veszélyt, hogy a kormány szélsőjobboldali ellenzéke arra próbálta felhasználni a nemzetiségi problémákat, hogy rendezésükre olyan törvényjavaslatot terjesszen az ország- gyűlés elé, amely Németország e térségbeli érdekeit és igényeit várhatóan jobban szolgálná. A nyilasok e kísérletének leszerelésével összefüggésben is lényeges szerepe volt ennek a Teleki saját felfogását kifejtő, mértékadónak szánt kis kiadványnak. Mint Teleki többször is kifejtette, mindenekelőtt azért illette nemzetiségi politikáját „szentistváni" jelzővel, mert — a „szentistváni állameszme" jegyében — a történelmi Nagy- Magyarország helyreállítása múlik ezen. De ettől elválaszthatatlan másik jelentése a „szentistváni" nemzetiségpoli- kának, hogy — mint első, szent királyunk intelmei figyelmeztetnek — pozitív megítélésben kell részesülnie annak a körülménynek, hogy a magyarság más népekkel él együtt, s türelemmel, szelídséggel, atyai szeretettel kell bánni — saját jól felfogott magyar érdekből is - ezekkel a nemzetiségekkel. A legteljesebb egyenlőség „Vallom, hogy mindenkinek vitathatatlan joga a maga anyanyelvét, ősi szokásait, a maga tradicióit ápolni, és a magyar államnak, mint minden államnak, kötelessége más anyanyelvű polgárait ebben a törekvésükben támogatni, az ismereteknek anyanyelvükön való tanítását lehetővé tenni, sőt azt istápolni" — olvashatjuk Teleki alapvető állás- foglalását. Mint hangsúlyozta: „annak biztosítása, hogy a nemzetiségek kultúrájukat szabadon fejleszthessék, külön nemzetiségi jellegüket - modern szóval: népiségüket - megőrizhessék és ápolhassák, nemcsak megengedés dolga, hanem az is fontos, hogy mindenféle vonatkozásban az állam is támogassa ezt a fejlődést." „Mindenkinek joga van az anyanyelvét gyermekeire átörökíteni",' e tekintetben a nemzetiségi szülőket nem szabad gátolni szabad akaratnyilvánításukban. Az államnak olyan iskolákat kell felállítania a nemzetiségek számára, ahol a gyermekeket anyanyelvükön nevelik a magyar ha- zafiságra: hűségük népiségük- höz harmonikus egységben lehessen hűségükkel a hazájukhoz. „Az anyanyelv tanításáról nemcsak az elemi iskolákban, hanem a polgári és kereskedelmi iskolákban, valamint a középiskolákban is kell gondoskodni. Több gondot kell fordítani továbbá az óvodákban is az anyanyelv alkalmazására"; az a helyes, ha „az óvónők a magyarul nem értő gyermekekkel anyanyelvűnkön beszélnek és játszanak." „Az anyanyelv teljes és minden béklyótól mentes használata" kell _hogy érvényesüljön „a nemzetiségek egyesületi életében, valamint természetesen az egyházi életben is." Továbbá hangsúlyozta Teleki — „biztosítani kivánjuk az anyanyelv használatát a hatóságokkal és a hivatalokkal való érintkezésben". Nemzetiségi vidékeken a lakosság anyanyelvének ismeretét és használatát kívánta meg a tisztviselőktől, bíróktól, lelkészektől, tanítóktól, csendőröktől; s az ilyen vidékek magyar iskoláiban is szorgalmazta a nemzetiségi nyelv tanítását, elsajátíttatását. Teleki elismerte, hogy a törvényhozásnak is vannak feladatai nemzetiségi vonatkozásban. így hamarosan törvényt fogadtatott el „a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről", hogy ne csak „a magyar nemzet gyalázása" legyen tilos. Átfogó nemzetiségi törvényt nem tervezett, — ellenben mindennél fontosabbnak tartotta „a társadalmat a nemzetiségi probléma megértésére és átérzésére nevelni, a sajtó, a rádió, egyesületek és általában a közönség nevelésének minden eszközével." Enélkül ugyanis a törvények, rendeletek nem érvényesülhetnek. A társadalom felfogását úgy kívánta formálni, hogy megértse: a nemzetiségek magyarosodása csakis önkéntes lehet, az együttélés tartós, természetes folyamatainak eredménye, — mesterséges, erőszakos magyarosításuk megengedhetetlen, s következményeiben a magyarságra nézve is káros. Más valósult meg Teleki Pál nemes törekvései leküzdhetetlen ellenállásba ütköztek azonban, mind magyar soviniszta erők, mind nemzetiségi nacionalista túlzók részéről. A miniszterelnök „Magyar nemzetiségi politika" című kis füzete mértékadónak szánt iránymutatásaival szemben meglehetősen más nemzetiségpolitika valósult meg, nemcsak a visszacsatolt területek különösen kényes viszonyai közt, hanem az „anyaország" nemzetiségei tekintetében is. Ismeretes, mennyire nyomasztóan, leverően hatott ez Telekire, aki rendkívül érzékeny lelkiismerettel érezte magát felelősnek mindenért, ami a vezetése alatt álló országban — legjobb szándéka és kétség- beesett erőfeszítései ellenére — történik. A jugoszláv barátsági szerződés megszegésével kapcsolatos tragikus öngyilkosságába több más tényező is belejátszott. Ezek között nagyon súlyosan esett latba nemzetiségi politikájának kudarca. Tilkovszky Lóránt 1941. április 7-én délelőtt 11 óra 50 perckor megszólaltak a szirénák Pécsett. A Jugoszláv Királyi Légierő két bombázója repült be a város légterébe és hat bombát dobott a repülőtéren állomásozó német gépekre. Másnap a Pécsi Napló részletesen ismertette a történteket. A bombázók igen alacsonyan repülve kikerülték a honvéd légelhárító ütegeket, „villámgyorsan a pécsi repülőtér felé siklottak”, és több kisméretű bombát dobtak le, amelyek üres térre estek, így nem okoztak sérülést senkinek. Ezután a két gép menekülni kényszerült, de a német vadászok pillanatokon belül a levegőben voltak és a gépeket Pécstől nem messze lelőtték. Sok pécsi, főleg fiatalok szemtanúi voltak a támadásnak, Fekete László emlékeiben még élnek az akkori percek. „Aznap reggel repülőgépek süvítő hangjára ébredtünk. Egymás után landoltak a repülőtéren a német Messer- schmittek, majd Junkers 52-es gépek, melyek utánpótlást hoztak. A vadászgépek hosszú sorban álltak a repülőtér End- resz György utca felöli oldalán. A pilóták megengedték, hogy nézegethessük a vadászgépeket. Egyszerre különös gépbú- gásra lettünk figyelmesek, egészen más hangú volt, mint a németeké. Két nagyobb gép jelent meg, alacsonyan repültek, majd kis fekete pontok váltak le róluk. Bombáztak! Szaladni kezdtünk, félszemmel láttam a felcsapódó füstoszlopot. A németek — már nagy gyakorlatuk volt ebben - máris a levegőben voltak, tudomásom szerint mindkét gépet lelőtték.” így is történt. Az egyik gépet Rózsafa térségében érte el a végzete, a másikat Bicsérd és Pécsbagota között. A rózsafai gépben három pilóta volt. Közülük Kobal F. 32 éves, nős, I. osztályú repülőkapitány, és Cubrikovics Ivica D. 'll. osztályú repülőkapitány repülőhalált haltak, a harmadik pilótát súlyos égési sérülésekkel a pécsi Honvéd Kórházba szállították. Itt gondos orvosi kezelés után olyan állapotba jutott, hogy Budapestre vitték, ahol plasztikai műtétet hajtottak végre rajta. A két elhunyt pilótát április 9-én helyezték örök nyugalomra a rózsafai temetőben. A szertartást Bocsor Lajos lelki- pásztor végezte a református egyház szertartása szerint. Évek múltán az egyik pilóta hozzátartozói síremléket állítottak, melyet rendszeresen látogatnak. A másik lezuhant gép személyzetének a sorsát nem ismerem. Egy gép roncsait a pécsi repülőtérre hozták be. Aznap déltájban Siklóson is felbőgtek a szirénák. Mecseki József szerint nem sokkal a szirénák megszólalása után egy jugoszláv bombázógép berepült Siklós légterébe és az állomást készült bombázni. Ebben a pillanatban egy német vadászgép jelent meg és néhány másodpercen belül lelőtte a kétmotorost. Felrobbant és égve zuhant le a Nagyhar- sóny felé vezető út mentén a szántóföldre. Alighogy ez a gép lezuhant, egy másik is megjelent, melyet szintén német vadászok vettek üldözőbe. Bombáit kioldva menekülni próbált. A bombák közül kettő a Batthyány utca 12. számú házra esett, amelyet rombadöntöttek. A ház Fazekas Károlyé volt. Felesége, fia és a zöldkeresztes nővér a pincében voltak, melynek az egyik oldala bedőlt. A kisfiú és a nővér könnyebben megsérültek, de komolyabb baja senkinek sem esett. A vadászok ezt a gépet is lelőtték, Siklóstól nem messze." A gépek a zágrábi repülőezredhez tartoztak. Az egyik gép személyzetét részben agnosz- kálták, a másikét úgy látszik nem lehetett. Az MTI korabeli jelentése szerint az előző gépben négyen voltak, ezt azonban az akkori egyik szemtanú - Krebsz János - cáfolta, szerinte csak hárman. Igazsága lehetett, mert a Bristol Blenheim bombázók háromszemélyesek voltak. Repülőhalólt halt Tesic Dob- rosav, 35 éves Gornja Buko- vica-i születésű őrnagy, Petro- vics Milutin 25 éves, Valósban született főhadnagy, és Cerne Dragoljub alőrmester, aki Abbáziában született és 25 évet élt meg. Az elhunytak földi maradványait Siklóson helyezték örök nyugalomra helyi lakosok jelenlétében. A gépek az angol Bristol Blenheim gyorsbombázók voltak. A gép gyártási jogát megvették a jugoszlávok és a német támadásig 36 darabot gyártottak le. De vajon ennek a támadás- sorozatnak, amely a Magyar- országon keresztülvonuló német csapatok ellen irányult, milyen történelmi-politikai előzményei voltak? Ismeretes, hogy a jugoszláv királyi kormány erős német Nyomásra 1941. március 25-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, ami két nap múlva Katonai államcsínyt váltott ki. A hatalmat Simovic repülőtábornok vette át. Hitler ezért elhatározta Jugoszlávia lerohanását, melyet Magyarországon keresztül tervezett végrehajtani. Ezért március 30-án Budapestre küldte Friedrich Paulus tábornokot — aki a következő évben a Sztálingrád ellen támadó német csapatokat vezette -, hogy a német átvonulást és egyéb kérdéseket a magyarokkal egyeztesse. A németekkel való együttműködést a magyar katonai vonal, Bartha és Werth egyértelműen támogatta, politikusok, gróf Teleki Pál és miniszterei közül néhányon előre látták, hogy ezzel a lépéssel az ország a vesztébe rohan, belekeveredik a háborúba, ami végzetes lesz. Teleki a londoni kormány állásfoglalását kérte, valamint azt, hogy csatlakozás esetén ne tekintsék úgy a magyarokat, hogy beléptek az európai háborúba. Ugyanis Magyarország 1939 szeptemberében a háborús konfliktusokban nem hadviselő államnak nyilvánította maaót. Az angolok rövidesen közölték, hogyha Magyarország helyt ad a német követelésnek, úgy Nagy-Britannia megszakítja a diplomáciai kapcsolatot. Ez néhány nap múlva be is következett, miután a magyarok engedtek a németeknek. Április elsején a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács ülésén döntés született a német—magyar katonai együttműködésre, amelyben több, a Teleki által fogalmazott kikötés is szerepelt, de ezek már a lényegen nem változtattak. Megkezdődött a németek országunkon való átvonulása, magyar repülőterekre német gépek szálltak le, kibontakoztak a magyar támadás körvonalai is négy hónappal a megkötött magyar— jugoszláv örök barátsági szerződés után! Teleki mindezt lelkiismeretével nem tudta összeegyeztetni, április 3-án hajnalban öngyilkos lett. Churchill szerint áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt. Április 6.: Német támadás, Belgrád bombázása, 17 000 ha.lott. Április 7.: A Jugoszláv Királyi Légierő bombatámadósokat intéz a Magyarországon átvonuló német csapatok ellen. Április 10-én kikiáltották az önálló horvát államot, miután a magyar kormány semmisnek tekintette az 1940 decemberében megkötött szerződést, és 11-én a honvédség a Duna— Tisza közén és a baranyai háromszögben átlépte a trianoni határokat. Dr. Pagáts Pál Évszakváltás O lyan váratlan jött és oly hirtelen, hogy még azok sem hittek érkezésében, akik már nagyon- nagyon várták. Békésen jött egy hosszú-hosszú éjszaka után, amikor már nem volt teljesen sötét, de még világos sem igazán. Az égbolt alja épphogy megnyílt egy halovány résnyire, mint szerelmes ajkak a csók előtt... Aztán megjelent a Fény. Amint vörösen izzó korongja fölkúszott a látóhatár peremére, feszült csönd támadt: a madarak elnémulva figyeltek, a szellő megbújt a bokrok alján, a fák magasabbra nyújtották göcsör- tös águjjaikat. És a Fénnyel együtt ujjongó suhogással szállt az üzenet: itt van! Itt van! Megérkezett! S zengve-bongva örvendett a világ: élünk! Újra élünk! Mézsugarú fények simogatták az ágakat és az olvadó dér csillogó cseppjeivel lecsurogtak a dermedt földre. Füvek kapták fel lándzso- hegyű leveleiket, hogy átdöfjék az avart, a mélyben gyökerek fészkelődtek, a virágok gumóiban nedvek pezsdültek és a még alig sejlő rügyek burka alatt megfeszültek a kibomlani készülő levelek ... És a barna földekre zöldellő csodákat varázsolt az öröm, megkönnyebülten sóhajtottak a rétek, az erdők mélyén fehér szőnyeget terített elébe a hóvirág, kíváncsian nyújtózva figyelte az illatos hunyor, kelyhét kínálta felé a kankalin: hát itt vagy? Megjöttél? A kertekben sárga kroku- szok hunyorogtak a napsugárban, nárciszok kapaszkodtak a kéklőn fénylő ég felé, a barackfák duzzadó rügyei izgatottan várták, hogy kibonthassák fehér szirmaikat . . . És ekkor történt valami. Valami, amit csak sejteni lehetett. A Fény még meleget sugárzott, az égen csak néhány felhő osont át... A füvek mégis megborzongtak, a virágok szorongva üzentek egymásnak: meglásd, visszajön... visszajön! A fák ágai között rémület hullámzott át: mi lesz a rügyeinkkel? Mi lesz velük! Egy estébe hajló délután, amikor már nem volt világos, de még sötét sem egészen, olyantájt, amikor sötét árnyak lopakodnak át a dombok hajlatain, az égbolt alján kihunyt a Fény. Az erdők fái között viharos szelek nyirkos ködfoszlányokat kergettek és a homályból alá- sikló jégkristályok fagyos lehelettel zizegték: itt vagyunk, itt vagyunk! Minden a miénk! Minden! A hóvirágok fehér szőnyegét csakhamar hó temette be, félrebillent fejjel haldokolt a hunyor, lehulltak a kankalin megfagyott szirmai . . . A kertekben dideregve suttogták a virágok: meghalunk, meghalunk... A földek felett félelem suhant át, a madarak riadtan repdestek az ónszürke felhők alatt. Csak a nagyon öreg fák ingatták nyugodtan hatalmas koronáikat: ne féljetek! Ne féljetek! Visszajön a Fény. Mindig visszajön . . . Meglátjátok. Búsbarna László A Rózsafa közelében lelőtt jugoszláv gép roncsai a pécsi repülőtéren
