Új Dunántúli Napló, 1991. április (2. évfolyam, 89-117. szám)
1991-04-20 / 107. szám
8 aj Dunántúli napló 1991. április 20., szombat Orosz ember találkán (Hetes/ István: Turgenyev című könyvéről) „Közülünk, a mai művészet erős és gyenge munkásai közül, egyedül Turgenyev úr mondhatja a legtöbb szói a józan romantikáról, az emberi lélek zenéjéről, az ártatlan szerelem örömeiről, az rdeál felé való fennkölt törekvésekről, a szent barátság gyönyörűségéről'' írta a múlt század közepén A. V. Druzsinyin. A pécsi egyetem docensének, Hetesi Istvánnak nemrég megjelent könyvéből kitűnik, hogy a kortárs megállapításai ma is érvényesek. E gazdag monográfia ugyanis úgy rajzolja tovább az orosz irodalomtörténet Turgenyev-képét, hogy az epikaelmélet újabb módszereit alkalmazva az író mának szóló üzenetét tolmácsolja. Az életmű vezérmotivumát, a randevút, a találkát, igen meggyőzően, egyfelől formateremtő elvként értelmezi, mely meghatározza e karcsú, zenei finomságú elbeszélések kompozícióiát, másfelől viszont a jellem próbakövének tartja, az „anyegini szituációba" került hős emberi minőségének feltáróját látva benne. Mert a találka Turgenyev- nél döntés, választás, a lélek hiteles gesztusa, de ugyanakkor tükör is, melyből maga az író tekint felénk. „Regényeimben én mindig szerencsétlen szerelmesnek ábrázoltam magam" — vallotta. Ő, kit a sorsa „idegen fészek szélére" száműzött, oly sokat tudott a szerelemről, mint kevesen a múlt század józan romantikusai közül. Az Aszja című elbeszélés, vagy az elmélyült lélekrajzú regény, a már Gyulai Pál nagyrabecsülését kivívó Nemesi ■ fészek hőseinek vívódásai ezért is ragadták meg nálunk a századforduló olvasóit, de felkavaró élményt kínálnak a maiaknak is. Hetesi István igen rokonszenvesen egyesíti magában a rajongó olvasó és az értő kalauz szerepét. Úgy helyezkedik bele Turgenyev világába, hogy egy percre sem adja fel kritikai szándékot sem nélkülöző,' mai szemléletét. Ez az összetett látás teszi képessé arra, hogy könyvében hitelesen és árnyaltan rajzolja meg az írói pálya ívét a korai elbeszélésektől a „mindent látás" széles horizontját nyitó regényekig, melyekben áradó teljességgel bomlik ki a turge- nyevi „orkesztrovka", a hangulatteli tájábrázolós, a lí- rai-elégikus hangnem és az eszmélkedő öntudat sajátos egysége. A magyar olvasó azonban leginkább talán azért lehet hálás a monográfia szerzőjének, mert az orosz irodalom jellegzetes szereplőtipu- sának, a felesleges embernek a képzetét megtisztítja a hozzátapadt félreértésektől. Nálunk ugyanis sokan a főként Mikszáthtól ismert dzsentri orosz megfelelőjének tartják ezt az emberfajtát. Hetesi István viszont hangsúlyozza, hogy e kényes önér- zetű, hamleti természetű hős nem eredendően tétlen, hiszen egy hozzá méltatlan világban zárja kulcsra a lelkét s marad magára. A cselekvésképtelenség tehát nem bűne, hanem baja. Nem a léha dzsentrihez áll közel, hanem a magyar polgárosodás mélabús álmodóinak, Asbóth János és Ambrus Zoltán hőseinek rokona. De ha visszatekintünk, a felesleges ember arcképén felsejlenek a kora romantika Nárciszainak jegyei, ha pedig előrenézünk, az új század Babits által megformált „Halálfiainak" dúlt vonásai is. Talán e néhány megjegyzés is érzékelteti, hogy Hetesi István könyve megbízható értékelést ad, eszmetörténeti összefüggéseket világít meg (ilyen például a Pascallal és a Schopenhauerrel kapcsolatos párhuzam), miközben fogalmakat tisztáz és élményt közvetít. Ezért tekinthetjük a Turgenyev-szak- irodalom fontos eredményének. Nagy Imre Mi Ex libris-gyűjtők nemzetközi találkozója Ma és holnap tartják Pécsett és Mohácson a Duna menti országok grafikusművészeinek, ex libris-gyűjtőinek I. nemzetközi találkozóját. Proksza László, Pécs Torró Vilmos, Románia Urmös Péter, Budapest Dániel Viktor, Budapest ÜEPJ ;Á2AMÍ,A Nagy László Lázár, Cegléd Tellmann József, Románia Takács Dezső, Pécs Sáros! István Akció „Szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak!”, aztán záródtak, azaz mégse, kelletlenül újratárulnak a súlyos szárnyak, nem teljesen, újra egymás felé indultak, aztán harmadszorra sikerült, „A Felszabadulás tér következik!", a szerelvény nekilódult, ők meg nevettek, a győztesek diadalmas örömével, tíz-tizenkét évesek voltak, hátitáska mindegyiken, pontosabban kettőn, Adidas meg Python felirattal, a harmadikon, a legkisebben lila hátizsák, amolyan turistaforma, és beszéltek, kacagva, egymás szavába vágva, mint a bajnokcsapat tagjai, kik az utolsó mérkőzésüket elemzik, de már az eredményhirdetés után, könnyedén, vidáman, először cigánynak gondolta őket mindenki, bőrük sötét volt, hajuk mint a szén, a sapkájuk alól kikandikáló fürtök sem árultak el semmit, a szemek vágása és fénye sem, de a beszédük minden kétséget kizárt, a sok ká, há és gé-be- tű, már mindenki tudta, hogy kicsodák, mely világ apró nevető küldeményei, az adidaszos, a legnagyobb hadarva magyarázta az ideális láb- tartást, hogy máskor majd hogyan fogja csinálni, meg hogy mire kell a társának a következő állomáson vigyázni, senki sem értette, de a mozdulatok alapján mindenki tudta miről van szó, kevesen voltak a kocsiban, legtöbben a túlsó felén, a magas, szemüveges férfi jobb kezével kapaszkodott s a baljában tartott újságba mélyedt, látszólag semmiről sem vett tudomást, a két lány háttal beszélgetett nekik, fiúkról, a fiújukról, ők tényleg más világban voltak, az idős hölgy az ajtó mellett ült, háncsszatyrát olyan görcsösen szorította az ölébe, mint aki már személyesen is találkozott a tolvajjal, és tudja, hogy azok mindenre képesek, szemüvege mögül megrovó tekintettel nézte a köly- köket, keskeny száját ki-nem- mondható szavak préselték szorosra, az egérszürke, csu- paránc kisöreg furcsa mosoly- lyal meredt maga elé, a tanárforma fiatalember üres egykedvűséggel bámulta az ablakon túli rohanó feketeséget, a hirtelen fékezés mágnesként húzott mindenkit előre, a fiúkból pukkadva tört ki a nevetés, „Felszabadulás tér!", félreálltak, kettő balra, a hátizsákos, a legkisebb jobbra, kiszállás majd beszállás, a mozgó ember-réseken lopva figyelték egymást, szemükben a közelgő játék izgalom-fénye, „Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!", egymás mellé álltak, szorosan, a középsőn a sor, az ajtó hördülve tárult szét újra, hogy aztán dühös lendülettel küzdje le a záródást gátló akadályt, csak harmadszorra sikerült megint, az öregasszony élesen csettintett a nyelvével s a többiek felé fordult, az újságos férfi nem mozdult, a tanár szigorú közömbösséget színlelt, de csak színlelt, a lányok is megfordultak, az öreg, kalapos miki- egér mosolya beleveszett a ráncaiba, a fiúk azonban semmit sem láttak, nevettek, ez az akció ugyanolyan jól sikerült, mint az előző, „A Ferenc körút következik!", legközelebb négyszer kell megpróbálni, melyiküknek sikerül többször, a legkisebben a sor, fáj?, dehogy fáj!, megüt, de nem fáj, meg különben is azonnal kinyílik, sejteni beszélgetésük tartalmát, helyet cserélnek, az adidaszos megy jobbra, a lila hátizsákos középre, a rohanó fémsüvöltés elnyomja vékony hangjukat, a kicsi feszülten topog, kérdései bizonytalanok, a másik kettő bátorítja, nevetnek a félelmén, ők már rutinosak, ők már túl vannak, a pythonos hátbaveri, mire furcsa magabiztosság egyenesíti ki a hátát, „Ferenc körút!”, oldalra húzódnak, s mikor csukódik az ajtó, megcsinálja, megmutatja, háromszor egymás után, ő is olyan mint a többi, ő is bátor, büszkén néz a társaira, aztán bizonytalanul körbe, a kisöregnek már a szemei is eltűntek a ráncok között, vállait mintha nevetés rázná, az újságos férfi továbbra is közömbös, a többi tekintetben dühösen villog a gyűlölet, de nem érdekli, a felnőttek mindig haragszanak, mást se tudnak, aztán úgyis megbocsátanak, ismeri őket, s most ő a hős, a két nagyobb vele örül, társuk lett az akcióban, megintcsak nevetnek, a kicsi nyelve kereplőként pereg, hangszíne megváltozik, legközelebb is ő akarja, most nem merte any- nyiszor, de a következőnél már négyszer, ő fogja, ő szeretné először teljesíteni a bűvös négyet, a többiek atyás büszkeséggel engednek, ő még büszkébb, ő lesz a bajnok, ő fogja először elérni a csúcsot, boldog, a megtisztelő feladat kipirosítja az arcát, zavarában nevet, ezt apának is elmeséli, a testvéreinek is, és holnap az egész iskola arról fog beszélni, hogy ő érte el a rekordot, négyszer akadályozta meg az ajtók záródását, és mindenki örülni fog, meg ünnepelni, őt fogják ünnepelni, mint a férfiakat, otthon, mikor hazatérnek egy akció után, ők is hátba vágják meg ölelgetik egymást, az asszonyok meg könnyeznek, sírnak és nevetnek egyszerre, hátranézett, mintha mindenkitől biztatást, együttérzést és szurkolást várna, tévedett, ezek már csak ilyenek, mit értenek ők az ilyen dolgokhoz, pedig lehet, hogy még a rádió is be fogja mondani, az öregasszony tekintetétől megrémült, a legnagyobbra nézett, az ő szeme feloldott minden félelmet, a pythonos megint hátba- vágta, „Klinikák!”, alig van felszálló, „Kérem, vigyázzanak ...”, s már ott van a lába, fejét mélyen lehajtva két szeme sarkából követi az egymás felé vágódó ajtószárnyakat, száját nyitva felejti, kapkodva lélegzik, most se fájt, mordulva tárulnak szét a. halványzöld szárnyak, aztán haragos lendülettel újra záródni indulnak, ekkor játékos bolondozással felszökken, táncos könnyedséggel megcserélt a levegőben a lábait, s most a balt tolja az ajtók közé, aztán újabb szökkenés, újabb csere, harmadszorra megint o jobb lába következik, aztán a pofontól hátraperdül, egészen a másik ajtóig, szája legörbüf,’ szeme óriásira tágul és elhomályosodik, a két nagyobban szakadt lélegzetként hal el a nevetés, a lányok visszafordulnak, a tanárforma megkönnyebbülten engedi ki a tüdejében feszülő levegőt, az öregasszony a korcs kutyák boldog hálájával pillant az újságos férfira, s mikor negyedszer is befelé indulnak a súlyos ajtók, az ezerráncú kisegér felpattan, az ajtónál terem, s határozott mozdulattal előre tolja az egyik lábát. . .
