Új Dunántúli Napló, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)

1991-03-02 / 60. szám

1991. március 2., szombat

aj Dunántúli napló

Csernavölgyi Antal

A harcok hősöket szülnek

Gróf Bercsényi László ezredes az m. kir. 3. harckocsi ezred parancsnoka volt. (A háború után családja disszidált, ő maga volt birtokának egy csőszkunyhójában tengette életét. Teljesen elhagyatva halt meg.)

A nagy pánik, a „Zalán futása" végén kiértünk végre az erdőből. Vagy másfél kilométerre jobbról egy ligetes rész következett. Én még mindig a parancsnoki kocsi lökhárítóján kapaszkodtam. Egy idegen motoros rohant el mellettünk, s torka szakadtából kiabált:- Meneküljetek! Legalább húsz T34-es közeledik! - Valóban hallani lehetett messziről a harckocsi-géppuskák gyors ropogását. A tüzérségi tűzcsapások váratlanul megszűntek, ami szintén alátámasztotta a motoros jelzését. A jobbra eső ligetben a hadosztály tüzérségéből négy gépvon- tatású 10,5 cm-es Göring tarack állott tüzelőállásban.

* Részlet a szerző Ai aranycsillag rabjai című készülő regényéből.

Szerencsére még nem kezdték meg elvonulásukat.

Bercsényi odahajtatott, és átvette az üteg felett a parancsnokságot. Eközben a menekülők rohantukban kétségbeesve kiabáltak, hogy meneküljünk a páncélosok elől. Ennek a fele sem volt tréfa, mert húsz T34-es mindnyájunkat könnyedén elpusztíthatott volna. Az ezredparancsnok azonban nyugodt volt:

— Aki fél, menjen hátra! Aki velem marad, azokkal megsemmisítjük az erdőből kilépő harckocsikat. — Miután nem mozdult senki, folytatta:

— Lövegparancsnok! Közvetlen irányzásra felkészülni. Páncélgránátokat mind előrehozni a lövegek mellé, mert az fog győzni, aki előbb és gyorsabban tud lőni! Mivel az ütegállás jól álcázott, a tűzcsapást csak parancsomra lehet megkezdeni. Jobboldali löveg az első harckocsira, második löveg a harmadik harckocsira, harmadik löveg az ötödikre, negyedik löveg a hetedikre nyisson tüzet a céltárgy megsemmisítéséig. Cél a kerekek között! A közbenső kocsikra csak akkor tüzeljenek mögöttes sorrendben, ha az elsődleges célt már leküzdötték. Tűz- parancsom vétele után a lövegparancsnokok önállóan vezetik lövegűk tüzét. Isten segítsen mindnyájunkat! Végeztem !

Csodáltam az ezredes higgadtságát és a rendkívül ügyes tűzparancsot. Mert tudott dolog volt, hogy ha valaki előtt egy kocsi felrobban, pillanatnyilag maga is lebénul. Ezen a módon egyszerre két kocsit lehet leküzdeni, illetve lebénítani. Csak ne szóródjanak széjjel a T34-esek az erdőből kilépve, szurkoltam magamban. Közben a tüzérek legalább 15 páncélgránátot készítettek minden löveghez, ami hatvan lövést jelentett! A lövegparancsnokok felkészültek a gyorstűzre, s mindenki feszülten várt. Éreztem, hogy az idegességtől mint nedvesedik hátamon az ingem ... (A tüzérség rendszerint nem látható célokra lő. A lőelemeket az

előretolt figyelőáNástól kapja, és azok szerint tüzel, mert azok észlelik a célt. A lövegtől látható célokra közvetlen irányzással csak a leírt, vagy hasonló alkalmak során tüzelnek az ágyúk.)

Már hallani lehetett a harckocsik motorjának zaját. Szokatlan volt számomra a hang:

— Ezredes úr, ezek nem T34-esek lesznek, mert nem klaffognak.

— Mindegy. Vagy megsemmisítjük őket, vagy mi pusztulunk!

A menekülők hirtelen lerohantak az útról, kétoldal- ra próbáltak kitérni a harckocsik elől, közben egymást lökdösték, taposták ... Megjelent az első páncélos a szemközti erdő szélénél, az úton, ahonnan számítottunk is rájuk. Távcsővel figyeltem. Igazam volt, mert eddig számomra ismeretlen, egészen lapos, gombaszerű toronnyal szerelt, nagyon hosszú ágyús amerikai páncélosok jöttek ... Egyre több bújt elő az erdőből. Szerencsénkre szépen sorban maradtak, miközben vadul géppuskázták az össze-visz- sza rohangáló katonákat, akár hcjtásnál a nyulakat. Az is kedvező volt számunkra, hogy a menekülő embereket figyelték. Elkaphatta őket a vadászszenvedély, s korlátlanul ölhettek. Jól rejtett lövegeink előtt kb. 3-400 méterre kellett elmenniük ... Négy ... öt,,, hat kocsi látszott már. Az idegek pattanásig feszültek, szívem az agyamban dobolt. Izgalmamban odaszóltam:

— Ezredes úr, tüzelnünk kellene már!... Bercsényi nem válaszolt, mereven állott, szemén a távcsővel . . . Kibukkant a hetedik kocsi is ... kérlelhetetlen végzetként jöttek előre, s okádták a halált... és csak jöttek ...

— Tűz! — kiáltott Bercsényi. A négy tarack csaknem egyszerre dördült el .. . Három Sherman azonnal fellángolt! A második sorozatra újabb kettő... a harmadik után már nyolc páncélos égett. Az ellenség valószínűleg nem számított már körzetünkben semmiféle ellenállásra, és figyelmét teljesen a gyalogosokra fordította. Talán nem is tudták, honnan jöttek a lövések. Az első kocsik társaik füstjétől, a hátul jövők az erdőtől nem láthattak. Két épen maradt Sherman megfordult, és eltűnt az erdőben.

— Tüzet szüntess! —hangzott a következő parancs, a

lövegek füstölgő csövekkel megmerevedtek. Tizenkét lövés, nyolc harckocsi mindössze tizenöt másodperc alatt! Bámulatos eredmény lenne, ha az acélszörnyekben és körülötte nem hol- toJc sokasága hevert volna. Jó napja volt a Kaszásnak!

— Jól van, katonák! Jó munkát végeztek! Köszönöm - dicsérte meg a tüzéreket Bercsényi. Majd utasította az ütegparancsnokot, hogy azonnal kérjen engedélyt felettesétől az áttelepülésre, mielőtt az orosz tüzérség rájuk állna, mert az elmenekült harckocsik biztosan jelzik majd helyzetüket saját, nagyon is jó tüzérségüknek.

Mint utólag kiderült, nem húsz, hanem csak tizenegy kocsi támadott. A legutolsót az időközben felocsúdott, és még valahol elöl lévő nehéz Turónok kilőtték. Sajnos, két magyar kocsi is megsemmisült. A kilenc szovjet páncélos megsemmisítése után lassan magától megszűnt a fejvesztett menekülés. Tudtommal egyetlen olyan jelenetre sem került sor, hogy a tiszteknek vagy a csapatcsendőröknek fegyverrel kellett volna visz- szafordulásra kényszerite- niük a megfutamodottakat.

Arató Károly

Most újra végig...

Most újra végig a halhatatlan parton,

változatlan őrzi emlékezetében

folyónk hevült suttogását,

szerel metes nyögését,

összebújt kószálásaink lábnyomait

a recés homokban, önkívületünk forgószelében,

mint le-föl zuhanó két madár

égig érő, opálkék szabadságban egymásért keringve, a másik nevét énekelve akkor szakadatlan, húsz év keresés után a rátalálás pólusokig nyíló pillanatában, magunk is világgá tágult pillanatok, szikrák bennünk szikrák után, akár a kristályokban, közel és távol néma robbanással olthatatlan találkozásaink

s most itt, e januárban,

a metsző fehérségben

kettős árnyunk húzzuk magunk után

cérnaszálon, törékenyen,

halk üveghang fülünkben:

ütköző napjaink csengenek,

széjjelgurulnak

s felém kilőtt nyilad

megáll a levegőben a lőlap beborít.

csont ad belőle .. . Aláírásoka gyűjtöttem. Nem vette figyelembe. ügyvédet szereztem. Nem kereste meg. Jegyzőkönyvet írtam. Félretette.

— Följelentést tehettél volna csendháborító s miatt magad is.

— Tettem. Az országos amnesztiával megúszták a fiúk. Mosolyogtak. Aztán annál nagyobb hangerőre kapcsoltak. Ittak és kábítóztak. A techno- kol ragasztó üres tubusait az ablakon dobálták ki.

— És a rendőrség?

— Két hónap alatt négyszer járt kint az éjszakai ügyelet. Megjelentek, ha sikerült nekik bejutni a lakásba, igazoltatták a fiúkat, nekünk tanácsokat adtak, aztán elmentek. Olyan is volt, hogy az ablakból meglátták a kékcsíkos rendőrautót, elhallgattak, s még nekem tettek szemrehányást a rendőrök: lám, milyen csönd van, miért zaklatjuk őket. Aki pedig az újságban panaszkodott a környékről, ugyanott ezt a választ kapta: „A rendőrség a túlzott hangoskodás ellen nem tehet.” Hát ez képtelenség. Régen a tisztességes embert zaklatták telefonlehallgatással, levélfölbontással, igazoltatással, idézéssé. Ma néha úgy fest,

hogy az emberi hitványság kap hatósági védelmet.

— Elkeseredett vagy és elfogult.

— Igen, elkeseredett, de nem vagyok elfogult. Az elmúlt pénteken már délelőtt elkezdődött fejünk fölött a daj-daj. Részeg óbégatás, a légkalapács hangerejére kapcsolt gitározás. A szemben lévő bérház lakói az ablakokban könyökölnek. Egyszer csak kivágódik fölöttünk az erkélyajtó. Kiáll az erkélyre az egyik legény, kigombolja a nadrágját, előveszi a micsodáját, majd elordítja magát: „Megjött a lajtoskocsi!” És mint egy slagból, zuhog az illatos Niagara a harmadik emeletről. Látod, elismerem, humoruk is van.

— Látsz valamiféle megoldást?

— Hogyne. Két hét múlva üres lesz a lakásunk. Elköltözünk. Költözzön be utánunk a polgármester vagy a rendőr- kapitány. Szép, tágas, frissen fölújított a lakás. Kelet—nyugati irányú. Besüt a nap. Van meleg víz, távfűtés, fürdőszoba, tágas erkély, hat csatornás tévé-antenna . . . Ök bizonyára találnak majd megoldást. Nekünk nem sikerült.

Reggeli szünetben néhány percre megpihennek a gépek; csitul a csihogó zakatolás, és az emberek fölocsudnak a műszaktaposó, olajos révületből. Kiegyenesednek, turkálják csengő fülüket, sorban állnak a szódás ballonnál tréfálkoznak és sóhajtoznak, előkutatják uzsonnájukat a satupad mélyéről, leülnek harapni, és egyszerre hallhatóvá válik a csend.

Fickó kidugja boglyas, borszívó fejét a csarnoksarki rongyosládából; gyanakodva fülel, aztán másnapos bamba- sággal figyelni kezdi a vörhe- nyes szakállú Zsigát, aki pár méterre tőle csapágygolyót nyom a sűrített levegős tömlőbe. Sügér megrántja a félfordulaté csapot, és a két merénylő vigyorogva néz az esztergagépek fölött elsüvitő golyó után.

A műhely túlsó végén ijesztő csattanás ugrasztja fel a marósokat. Szendvicsen ké- rődzve a bejárati ajtóhoz tódulnak, és elképedve tapogatják a behorpadt vaslemezt.

— Valaki jött? — néz fel Potyka bácsi, a veterán, nagyothalló köszörűs.

— Nem jött, hanem röpült! — magyarázza Béla úr.

— Ki röpül?

— Maga fog, öreg, ha sokat értetlenkedik!

Zsigáék röhögve buknak a gépük mögé.

Hanem Szvetka, a műhelyfőnök kijön az irodából a pa- táliára, s mellette koslat a gyorstalpaló tanfolyamok tucatját végző Köpenyes.

— Trükkös! — biccent Szvetka elismerően a foltra.

Ám Köpenyes fölveszi a golyót, és mint egy sokat megélt

gömbjós, belenéz a torzító acélfénybe: ábrázata két dühös pofazacskóvá szakad, foga vérszomjason fehérük, álla és homloka kicsúcsosodik. Kisvártatva fölnéz, körbecirkant, és hegyes tekintetére döfi áldozatait:

— Menjünk hátra!

Bősz elszántsággal lépked a gépek uctájában, a marósok leejtett kézzel, s ernyedt rágóizmokkal követik.- Maguk voltak?! - dörren Zsigáékra.

A merénylők összenéznek, és már-már megszólalnak, de nyikorogva nyílik a rongyosláda, és mindenki odanéz: Fidkó tolat kifelé páni gyorsasággal.

Sügér, csakhogy a pöffesz- kedő Köpenyest- bosszantsa, Fickó domborodó ülepére bök:

— Ö volt, kisfőnök!

Zsiga a hirtelen megköny- nyebbüléstől, recsegő szájszéllel engedi szabadjára a tüdejébe szorult levegőt, mire a marósok durván felröhögnek.

— Tökéletlenek! - mérgelődik Köpenyes, a sapkáját markolászva.

Szvetka legyint, s hogy mentse a menthetőt, az órájára néz:

— Mindenki munkára!

Még ki se ér a behorpasz- tott ajtón a sarkában lihegő Köpenyessel, vége a vigalomnak; az emberek szétszélednek, lenyelik a maradék falatokat, és munkához látnak.

A gépek felbúgnak, az acélkések beleszisszennek a vasba, fröcsög a hűtőolaj, kunkorodnak a forgócsszala- gok, és Zsigáék már előrehajolva figyelik a tokmány- pofák karmaiban forgó munkadarabokat.

Szentmihályi Szabó Péter

Rosszkedvűnk telén

Rosszkedvűnk telén hosszan tűnődöm, a sok lehetséges téma közül vajon melyiket érdemes leírnom. Nézegetem céduláimat, a rövid mondatokat, a dühös felkiáltójeleket és a fáradt kérdőjeleket. Közben persze hallgatom a híreket, fáj a gyomrom, rosszul érzem magam. Gyöngének és kiszolgáltatottnak érzem magam. Persze, mindenről van véleményem, de régebben sokkal magabiztosabban fogalmaztam meg. Csodálkozom, menynyire hajlok újabban a szélsőségek felé. Ingerült vagyok. Nem tudok elvonatkoztatni saját problémáimtól. Nem tudok tárgyilagos lenni. Nem vagyok igazi újságíró, hát nem is muszáj. Csak egy író vagyok, aki évek óta nem képes befejezni egy regényt, csak egy költő vagyok, aki hónapok óta nem tud leírni egyetlen sor verset sem.

Ha panaszaimmal pszichiáterhez fordulnék, valószínűleg hosszabb időre kórházba utalna. Kial'hatnám magam. Kibeszélhetném magam, bolond a bolomdók között. Együtt lehetnék azokkal, akik mindent értenek, és semmit sem értenek. De félek ettől is. A beismeréstől, a vallomástól, a leleplezéstől. Tartom magam. Viselkedem. Néha mosolygok is. Családom van. Kötelességeim vannak. Felnőtt, büntetr

len előéletű, pártonkívüli, egyetemet végzett, köztiszteletnek örvendő... Jaj ne! Az nem lehet, hogy én is olyan vagyok, mint ők ... azok. Nem tudom eltanulni tőlük, hogyan kell mostanában gondolkodni. Hallgatom a politológust, aki hithű marxistaként ontotta évtizedekig kártékony zagyvasá- gait, s most ismét tanít, arról beszél, hogy a nagytőkések szerepe mennyire fontos az új rend kialakulásában. Politológusok, akadémikusok. Talán még undorítóbbak, mint a visszabábozódott gyilkosok, tolvajok. A tehetségtelennek könnyebb megbocsátani: ő csak a becsületét bocsáthatja áruba. De mihez kezdjünk a tehetséges árulókkal, a mosolygó szörnyetegekkel, akik hazát, tudományt, irodalmat, művészetet, jogot és közgazdaságot fecséreltek el, és fosztottak ki kutatóintézetekben, színházakban, szerkesztőségekben, bíróságokon, mindenütt, ahol fizettek?

Először volt kommunizmus, aztán szocializmus, aztán szocialista demokrácia, most demokrácia, aztán kapitalizmus, aztán feudalizmus, aztán rabszolgaság, ősközösség. Nem is bánnám.

Tragikus látvány, amint a hódítók önként elvonulnak, és feltör a szenny, előbújnak a patkányok.

Egy tökéletesen elnyomorított, megzavart néptömeg maradt itt Európa közepén, mely már nem kell Keletnek, de még nem kell Nyugatnak sem. Egy kilencvenhóromezer négyzetkilométeres börtön, melyet a parancsnokság elhagyott. Udvarán együtt ődöngnek smasszerek és rabok, új játékokat találnak ki. Választanak és szavaznak, tiltakoznak és felszólalnak, rengeteg börtönújságot szerkesztenek, és persze pártokat alapítanak. Európa, Európa! Ezt kiáltozzák. De igazából nem kellenek senkinek. Tranzitország. Útjain átmenő forgalom zajlik, öt világrész kalandorai, gyanús egzisztenciái jönnek a dögszagra. Báva, csalódott lakói máról holnapra tengődnek, akár maga az ország. Rogerius mester kellene ide, aki szám- bavette a nyomorúságot a tatárjárás után. De a tatárok legalább nem sokat vacakoltak. Nem maradt utánuk más, csak romhalmaz. Nem volt szükség békés átmenetre. Nem voltak laktanyáik, nem kellett gondoskodnunk hazaszállításukról.

A, hagyjuk. Tudom, olajcsap, döglött oroszlán. Reméljük, döglött.

Rosszkedvűnk telén így fortyog egy magyar író, aki res- telli, hogy ilyen borúlátó sorok teltek csak tőle. De mivel az

író ír, már ebből kifolyólag is reménykedik, akárcsak az a tízmillió ember, aki működteti jól-rosszul ezt az egész verklit, káromkodva és fogcsikorgatva, és ebben a haláltáncos, bizarr, tragikomikus működésben benne vannak a pályaudvari hajléktalanok éppúgy, mint a rózsadombi villatulajdonosok, a guberáló nyugdíjasok és a hétmilliós kocsival furikázó téeszelnök is — de hát vagyunk, akik vagyunk, és ennél jobb hírrel feltehetőleg jövőre sem szolgálhatok.

1945-től körülbelül 1984-ig úgy éltünk, hogy helyzetünk ugyan rossz volt, de egy kicsit mindig jobb lett. 1984 óta fordított a helyzet. Nehéz hozzászokni. És nagyon remélem, nem is érdemes beletörődni. A mindenkori kormányzat figyelmébe a négy égbekiáltó bűn közül csupán a negyediket ajánlanám: „Szolgák és munkások bérének visszatartása vagy megrövidítése.” Igaz, a harmadik sem felejtendő: „Szegényeik, özvegyek és árvák nyomorgatása”.

Járkálunk a börtönudvaron, Európa közepén, felszabadultunk, de nincs hová mennünk. Várjuk a segélyeket, és beszélünk, beszélgetünk. Mint most én magam is. Bocsássanak meg nekem, rosszkedvűnk telén.